Search Results
A Fallot-tetralógia miatti műtétet követően a hosszú távú túlélést befolyásoló tényezők közé tartozik a kamrai tachycardia és a hirtelen szívhalál. E betegek gondozásában érdemi segítséget jelent az implantálható cardioverter defibrillátor rendszer. A végleges pacemaker és/vagy implantálható cardioverter defibrillátor implantációját követően ritka, ám potenciálisan letális kimenetelű fertőzéses szövődmény az endocarditis. Ez esetben a leghatékonyabb kezelési mód a kombinált terápia, amely a beültetett készülék + elektródák teljes körű eltávolításából és agresszív antibiotikus kezelésből áll. Célkitűzés: Ilyen esetekben a tervezett reimplantáció különös óvatosságot igényel a nagyobb recidívaarány miatt, amelynek rizikója fokozottabb pacemakerdependencia esetén. Célunk olyan módszer alkalmazása volt, amelynek segítségével a recidíva kockázata minimálisra csökkenthető. Módszer: Esetünkben a korábban Fallot-tetralógia miatt többször műtött, pacemaker-, majd implantálható cardioverter defibrillátor beültetéseken átesett betegnél recidív endocarditis miatt készülék- és elektródaeltávolítást végeztünk, standard antibiotikus terápia alkalmazásával. A reimplantációt minithoracotomián keresztül végeztük. Az így elhelyezett sokkelektróda elégtelen működése miatt egy másik sokkelektródát szubkután vezettünk a hátsó mellkasfali régióba; rendszerünk az indukált kamrafibrillációt sikerrel szüntette meg. Megbeszélés: Esetismertetésünk demonstrálja a szubkután defibrillátorrendszer alkalmazhatóságát és előnyeit speciális körülmények fennállásakor. Felhívjuk a figyelmet arra a tényre, hogy ezt a technikát gyakrabban is lehetne alkalmazni olyan esetekben, amelyekben a transzvénás implantáció nem optimális.
Annak ellenére, hogy a szív- és érrendszeri betegségek kockázati tényezőinek együttes és halmozott előfordulása nem megkérdőjelezhető, napjainkban a metabolikus szindróma mint különálló cardiovascularis rizikófaktor vitatott. A szerzők előző vizsgálatai szerint a gesztációs diabéteszt átlagosan 8 évvel követően gyakori a szénhidrát-anyagcsere zavara, és ehhez az állapothoz gyakran kedvezőtlen metabolikus paraméterek társulnak. A szerzők jelen tanulmányukban 68, előzőleg gesztációs diabétesz miatt gondozott asszony esetében, 4 évvel a szülést követően vizsgálták a metabolikus szindróma prevalenciáját különböző kritériumrendszerek szerint. Az eredményeket 39, terhesség alatt szénhidrát-anyagcsere szempontjából egészséges asszony adataival hasonlították össze. A kontrollasszonyokhoz képest az előzőleg gesztációs diabéteszes csoportban a metabolikus szindróma valamennyi kritériumrendszer alapján jelentősen gyakoribb volt. Korábbi gesztációs diabétesz esetében a glükózintolerancia súlyosbodásával gyakoribbá vált a metabolikus szindróma előfordulása. A túlsúlyos asszonyok körében mind a volt gesztációs diabétesz, mind a metabolikus szindróma prevalenciája tízszeres volt a normál súlyúakhoz hasonlítva. Előző gesztációs diabétesz esetén már a szülést követően 4 évvel számítani kell a cardiovascularis rizikófaktorok gyakori, együttes előfordulására. Ezért ezen asszonyok követése és a „metabolikus szindróma” elemeinek minél korábbi, individuális kezelése, életmód-változtatás és testsúlycsökkentés kívánatos.
Absztrakt
Cél: Vesedaganat és vénás tumorthrombus miatt operált betegeink adatainak feldolgozása, tapasztalataink összegzése, ennek alapján további tevékenységünk tervezése. Módszer: 1998 és 2010 között a Semmelweis Egyetem Urológiai Klinikán 21 vesetumoros beteget operáltunk, akiknél a vesedaganat a vena cava inferior tumorthrombusával szövődött. Ismertetjük a preoperatív tüneteket, a tumorstádium-beosztást, az alkalmazott műtéti megoldásokat, a szövődményeket, a posztoperatív kezelést és a túlélési eredményeket. Az átlagos vizsgálati idő 39 hónap (3–101) volt. Eredmények: 3. szintű tumorthrombus eltávolítására öt esetben májmobilizálást és egy esetben endoluminalis occlusiót alkalmaztunk. Műtéti halálozás: 9,5%. A műtét idején metastasisos betegek medián túlélése 12,1 hónap (3–19). A metastasis nélküli betegek közül három a követési időszakban meghalt, átlagos túlélési idejük 26,7 hónap (22–31) volt. Nyolc (73%) beteg él, átlagos túlélési idejük 67,1 hónap (39–101), azaz 5,6 év. Következtetések: Fenti eredményeinkkel megerősítjük azt a megállapítást, hogy a 3. szintű tumorthrombusszal szövődött vesedaganatos betegek kevésbé agresszív módon, mellkasmegnyitás nélkül is sikerrel operálhatók.
15 Alici, S., Barbek, S. E., Kaytan, S. E. és mtsai: Prognostic factors in localized aggressive non-Hodgkin’s lymphoma. Am. J. Clin. Oncol., 2003, 26 , 1
Pinet, C., Magnau, A., Garba, C. és mtsai: Aggressive form of pleural epitheloid haemangioendothelioma: complete response after chemotherapy. Eur. Respir. J., 1999, 14 , 237–238. Garba C
Bevezetés: A szerzők 27 év tapasztalatait közreadó közleménye óta nem jelent meg az extranodalis lymphomák hazai epidemiológiájával foglalkozó tanulmány. Célkitűzés: A jelenlegi munka célja a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei leukaemia/lymphoma regiszterbe 1983 és 2012 között felvett non-Hodgkin-lymphomás betegek adatainak részletes elemzése, az extranodalis és a nodalis formák főbb epidemiológiai jellemzőinek az összehasonlítása, valamint az eredmények irodalmi adatokkal történő összevetése. Módszer: 1983. január 1. és 2012. december 31. között 1123 újonnan felismert non-Hodgkin-lymphomás – megyéjükben lakó – felnőtt (14 éves vagy annál idősebb) beteg adatait rögzítették. Az 1123 beteg közül 347-nek a betegsége extranodalis kiindulású, 776-nak nodalis eredetű volt. Összehasonlítják az extranodalis és a nodalis non-Hodgkin-lymphomák megyei incidenciáját, a betegek átlagéletkorát, nemek szerinti megoszlását, a B- és a T-sejtes, valamint az indolens és az agresszív formák arányát, a regisztrált esetek területi eloszlását, carcinomával történő társulását. Vizsgálják a familiaritás kérdését, részletesen elemzik az extranodalis formák szervi lokalizáció szerinti megoszlását. Eredmények: A non-Hodgkin-lymphomák előfordulási gyakorisága Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is, miként világszerte, emelkedő tendenciát mutat. A megállapítás az extranodalis és a nodalis formákra egyaránt érvényes, jóllehet, az extranodalis formákra jóval kifejezettebb mértékben. A két csoport főbb epidemiológiai jellemzői között a megyei anyagban lényeges különbséget nem találtak, az extranodalis formák legnagyobb csoportját megyéjükben is a gastrointestinalis lymphomák alkották. Következtetések: A szerzők megfigyelései összhangban vannak a nemzetközi felmérések eredményeivel. Adataik lényegében egyeznek a nyugat-európai és az észak-amerikai adatokkal. Orv. Hetil., 2015, 156(3), 98–104.
A hímvessző rosszindulatú daganata ritka kórelváltozás. Szövettanilag az esetek túlnyomó része elszarusodó laphámrák, de az elhelyezkedésük miatt a műtéti kezelést az urológus végzi. A daganatok szinte kizárólag a fitymabőr distalis részéből vagy a glansból indulnak ki. Célkitűzés és módszer: A szerzők bemutatják a hímvesszőrák kezelésével, gondozásával szerzett tapasztalataikat. Az eredmények feldolgozását részben retrospektív, részben prospektív módszerrel végezték. Eredmények: 1996. június és 2006. június között 50 betegnél végeztek műtétet péniszkarcinóma miatt. A betegek átlagos életkora 63,1 (31–83) év volt. A daganatok 94%-a laphámrák volt, 2 (4%) esetben verrucosus carcinoma, egy esetben melanoma malignum. A patológiai T-stádium 23 (46%) esetben T1 volt, 19 (38%) betegen 2, 6 (12%) esetben T3 és 1 (2%) alkalommal T4. A differenciáltság, grade-1 volt 12 (24%), grade-2 volt 27 (54%) és grade-3 volt 10 (20%) esetben. A betegek közül 11-nek (22%) volt egyoldali, és 8-nak (16%) kétoldali inguinalis nyirokcsomóáttéte. Az előzményekben 4 (8%) betegen történt circumcisio fitymaszűkület miatt, míg 25 (50%) betegnek a rák felismerésekor volt phimosisa. A műtéti kezelés után 17 (34%) beteg részesült kemoterápiában. A betegek átlagos túlélési ideje 31,4 (2–114) hónap volt. Következtetések: A hímvesszőrák kialakulásában fontos szerepe van a fitymaszűkületnek, mely megbetegedésének kockázata a műtéti megoldás után is magasabb. A betegség lefolyása agresszív viselkedésű, a nyirokutakon terjedő, ahol az előrehaladt stádiumokban vagy alacsony differenciáltság esetén már felismeréskor kimutatható. A terápia meghatározásában a stádiumorientáltság kezelési elvének kell érvényesülnie. A korai műtéti kezeléssel hosszú távú túlélés érhető el.
Az iskolai teljesítményt érintő, részképességzavart okozó dyslexia, dysgraphia és dyscalculia kivizsgálása és kezelése az orvosok tanácsadó és szakértő szerepét is megkívánja. A dyslexia, dysgraphia és dyscalculia tüneteit mutató gyerekeknél és felnőtteknél az olvasás, az írás és a számolás területén merülnek fel olyan nehézségek, amelyek a tanulási folyamatot akadályozzák. A dyslexiához, dysgraphiához és dyscalculiához viselkedési problémák is társulhatnak, amelyek így együtt terápiával jól kezelhetők, de végérvényesen meg nem szüntethetők. Az oktatásban, ahol a dyslexiának, dysgraphiának és dyscalculiának, illetve az ebből következő tanulási nehézségeknek nap mint nap jelentősége van az iskolai követelményeknek való megfelelés során, létezik a méltányosság. A méltányolásban a hazai jogi szabályozás kiemelt jelentőséget tulajdonít az orvosi szakvéleménynek, azonban szigorúan meghatározott, hogy ez milyen formában fogadható el. Természetesen semmi sem gátolja azt, hogy a dyslexiás, dysgraphiás és dyscalculiás gyereket nevelő szülők vagy maguk az e problémákkal küzdő felnőttek néhány jó tanácsot, iránymutatást kapjanak az orvostól, és sokszor ez egy életre szólóan meghatározóbb, mint a papír, amin a diagnózis áll. Hogyan értelmezendő a diagnózis? Fogyatékosságként vagy sajátos tanulási igényként? E cikk szerzői úgy látják, hogy a két megközelítés párhuzamosan van jelen, de a gyógyászati és az oktatási vélekedéseknek jobban közelítenie kellene egymáshoz azért, hogy a vita fókuszában álló tüneteket mutató gyerek vagy felnőtt megfelelő segítséget kapjon a problémájával való megküzdésben. A differenciáldiagnosztikai részben a szerzők körüljárják, hogy pontosan mit is jelent a dyslexia, dysgraphia és dyscalculia a nevelés-, illetve az orvostudomány szemszögéből. A kivizsgálási és terápiás lehetőségekről szóló részekben rámutatnak arra, hogy az orvos a segítő személyek egyike. Számukra hasznos lehet a közlemény végén szereplő gyakran ismételt kérdések tára. Orv. Hetil., 2013, 154, 209–218.
Absztrakt
Bevezetés: Az acut descendáló necrotizáló mediastinitis (DNM) súlyos, a gátorüreg gyorsan progrediáló, széteső gyulladásával járó septicus folyamat, mely megfelelő sebészi kezelés nélkül, illetve a fel nem ismert esetekben akár 80%-os halálozással jár. Beteganyag, módszer: 1999 és 2012 között az Országos Korányi Intézet és a Semmelweis Egyetem Mellkassebészeti Osztályán 17 beteget kezeltünk a fenti kórkép miatt. A fej-nyaki elsődleges septicus folyamat 8 esetben fogászati góc, 4 betegnél retro/parapharyngealis abscessus, 1 ismeretlen eredetű nyaki phlegmone, 2 tonsillaris tályog talaján alakult ki. 1 esetben az előzményben műtét (mediastinoscopia), 1 betegnél hasi műtét során „nehéz intubatio” (fel nem ismert tracheasérülés) szerepel. Az első feltárás 9 esetben történt nyaki, 4 esetben nyaki és thoracotomiás, 1 esetben csak thoracotomiás, 3 betegnél pedig az orofacialis régióban történő behatolásból. A folyamat kiterjedtsége sürgős CT-vizsgálattal volt megítélhető, ezt követően azonnali műtét történt. Eredmények: Négy beteg igényelt kétszeri feltárást, 5 betegnél háromszor, 3 betegnél négyszer történt exploratio. A műtétek 70%-ában kombinált, több régiót érintő feltárást végeztünk. Tapasztalataink alapján a prognózist befolyásolja az első orvosi észlelés és a sebészi beavatkozás között eltelt idő, a beteg kora és diabetes mellitus társbetegsége. Kilenc beteget vesztettünk el (53%), nyolc beteg gyógyult, tünetmentes (47%). Következtetések: A sikeres kezelés alapfeltétele a kórfolyamat időben történő felismerése, a primer ok sürgős megszüntetése, a cervicofacialis régió időben történő adekvát feltárása, debridement, nyaki és felső mediastinalis drainage. Ha a folyamat az azygos vena, illetve az aortaív szintje alá terjed, jobb oldali thoracotomiát kell végezni mediastinalis feltárással, kiterjesztett debridementtel, mellkasi szívó-öblítő drainek korrekt behelyezésével, széles spektrumú, illetve célzott antibiotikumok adásával, a septico-toxicus állapot kezelésével. Gyors és agresszív terápiával növelhető a gyógyult betegek aránya.
Lavker, R. M., Schechter, N. M., Guzzo, C., et al.: Aggressive topical corticosteroid therapy: a novel approach to mast-cell-dependent cutaneous disorders. Dermatologica, 1987, 175 , 213–216. Guzzo C
