Search Results

You are looking at 11 - 13 of 13 items for :

  • All content x
Clear All

Absztrakt

Az ösztrogének modulálják az immunválaszt és az autoimmun betegségek kialakulását, lefolyását. Hatásaikat magreceptorok (azaz ösztrogénreceptor-alfa és ösztrogénreceptor-béta) mellett membránreceptorok közvetítik, illetve egyéb hormonokkal való kölcsönhatásaik befolyásolják. A szöveti homeosztázis fenntartásában a lokálisan képződő hormonoknak van elsődleges szerepe. Az immunrendszer a szervezetünk egyik legdinamikusabban változó rendszere. Citokintermelésük révén hatásuk a szervezet minden sejtjét érinti. Ugyanakkor az immunsejtek is szabályozás alatt állnak, a kiváltott hatást az immunsejtek fejlődési stádiuma is meghatározza. Klinikai megfigyelések bizonyítják, hogy a nemi hormonok közül az ösztrogéneknek szerepe lehet a különböző típusú autoimmun betegségekben. A B-sejt-mediált kórképek lefolyását az ösztrogének súlyosbítják. T-sejt-mediált kórképekben a hatás a Th1- vagy Th2-dominanciától függ: az ösztrogén az immunválasz Th2 jellegét erősíti, ezért azok a betegségek, amelyekre Th2-dominancia a jellemző, ösztrogén hatására súlyosbodnak, míg a Th1-domináns betegségek enyhülnek. A gyulladás önmagában is befolyásolhatja az ösztrogének immunsejtekre kifejtett hatásait. A gyulladásos citokinek megváltoztathatják az ösztrogénreceptorok expresszióját, funkcióját, de a perifériás ösztrogénmetabolizmuson keresztül a ligand elérhetősége is fontos tényező. A helyi, szöveti rendszer monitorozása, a rendszerben részt vevő molekulák felismerése, mennyiségük meghatározása döntő jelentőségű a mechanizmusok megismerésében és új diagnosztikai, illetve terápiás eljárások kidolgozásában. Jelenleg a napi, laboratóriumi gyakorlatban mért molekulák korlátozottan alkalmasak az ösztrogének szövetspecifikus hatásainak monitorozására. Jelen összefoglalóban a szerzők áttekintik az ösztrogének immunválaszban betöltött szerepét és összefoglalják azokat az új laboratóriumi módszereket, amelyek segítséget jelentenek a lokális hatások nyomon követésében. Orv. Hetil., 2015, 156(51), 2070–2076.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Bálint Egyed, Gábor Kovács, Nóra Kutszegi, Andrea Rzepiel, Judit Csányiné Sági, Dániel János Erdélyi, Judit Müller, and Ágnes Félné Semsei

Absztrakt:

Az utóbbi néhány évtized klinikai előrelépéseinek köszönhetően az akut lymphoblastos leukaemiás (ALL-) gyermekek nagy hányada ma az első vonalbeli kemoterápiás protokollok révén meggyógyul, és küzd a kortársak közé való visszatérés problémáival. Azonban a betegek jelentős részénél súlyos akut és késői terápiás mellékhatásokkal kell számolni. Emellett egyes betegcsoportok (például MLL-átrendeződéssel, hipodiploiditással, IKZF1-mutációval vagy korai prekurzor T-sejtes fenotípussal jellemezhető betegek) túlélése messze elmarad az átlagostól. Számukra nyújtanak jobb klinikai kilátásokat az újabb betegellátási stratégiák: komplex géndiagnosztika, molekulárisan célzott daganatgátlás, immunonkológia és sejtterápia. Harminc feletti azon géneknek a száma, amelyek eltéréseit azonosították leukaemiás lymphoblastokban, és patobiológiai szerepük is valamennyire ismert. Ismerünk olyan betegcsoportot is (Philadelphia-like B-sejtes ALL), ahol a génexpressziós profilalkotás ad alapot a tirozin-kináz-inhibitorok használatának. A leukaemiaasszociált immunfenotípus diagnóziskori áramlási citometriás meghatározásával és genetikai módszerekkel követhetővé vált a minimális residualis betegség. A blastfelszíni differenciációs klaszterek (elsősorban CD19, CD20 és CD22 a malignus B-sejteken) epitópjai monoklonális antitestekkel támadhatók. Fokozható a tumorellenes immunitás is, részben szintén a tumor sejtfelszíni markereinek (bispecifikus T-sejt-kapcsolóknál, kiméra antigénreceptorú T-sejtes terápiánál), részben pedig a tumorspecifikus immunsejteknek (immunellenőrzőpont-gátlóknál) a kihasználása révén. A jelen közleményben áttekintést kívánunk adni a patogenetika új irányairól, a betegségkövetés modern módjairól és a célzott citotoxicitás innovatív lehetőségeiről biztató klinikai tanulmányok alapján. Orv Hetil. 2018; 159(20): 786–797.

Open access

Az autoimmun pajzsmirigybetegségek a fejlett államokban a leggyakoribb szervspecifikus autoimmun kórképek, amelyek a lakosság 5–10%-át érintik. Klinikai megjelenési formájuk változó, a hyperthyreosist okozó Basedow–Graves-kórtól a hypothyreosist kiváltó Hashimoto-thyreoiditisig. Jóllehet a pajzsmirigy autoimmunitásának pontos oka nem ismert, a betegség kiváltásában az örökletes és a környezeti tényezők kölcsönhatásai meghatározó jelentőségűek. Az autoimmun pajzsmirigybetegségek létrejöttében a fő hisztokompatibilitási komplexnek és pajzsmirigy-specifikus antigéneknek, mint a TSH-receptornak, a tireoglobulinnak és a pajzsmirigy-peroxidáz enzimnek van szerepe. A TSH-receptor elleni antitestek többsége stimuláló jellegű, és felelős a hyperthyreosis kialakulásáért. A tireoglobulin és a pajzsmirigy-peroxidáz enzim elleni antitestek károsítják a thyreocytákat, gátolják a pajzsmirigy-peroxidáz működését, és néhány évvel megjelenésük után hypothyreosist okoznak. A fő hisztokompatibilitási komplex molekuláinak kulcsszerepük van az autoantigének bemutatásában. Bebizonyosodott, hogy a HLA-DR molekula azon variánsában, amelyben a DRβ1 lánc 74. helyén arginin van, jelentősen gyakoribbak az autoimmun pajzsmirigybetegségek, ugyanakkor, ha ebben a pozícióban glutamin van, akkor az egyének védettek a betegséggel szemben. A tireoglobulin peptidjei közül a 2098-ról kiderült, hogy erősen és specifikusan kötődik a DRβ1-Arg74-hez, míg a tireoglobulin 2766, amelyik hasonló tulajdonsággal nem rendelkezik, nem indukál autoimmun választ. A tireoglobulin 2098 képes volt a T-sejtek specifikus stimulálására is azokban a betegekben, akikben a tireoglobulin elleni antitest is pozitív volt. Mindez azt jelzi, hogy a tireoglobulin 2098 – specifikusan kötődve a HLA-DRβ1-Arg74-hez – meghatározó fontosságú T-sejt-epitóp. A környezeti tényezők közül a jód, egyes gyógyszerek, fertőzések, a pajzsmirigyet károsító kémiai anyagok lényegesek a betegség kiváltásában. A környezeti faktorok és a betegségre fogékonyságot jelentő gének közötti interakció mechanizmusának pontos megismerése azt eredményezheti, hogy új stratégiákat alkalmazhatunk a betegségek diagnózisában, kezelésében és megelőzésében. Orv. Hetil., 2012, 153, 1013–1022.

Restricted access