Search Results

You are looking at 31 - 40 of 45 items for :

  • "veseelégtelenség" x
  • All content x
Clear All
Orvosi Hetilap
Authors: Mária Papp, Anikó Farkas, Miklós Udvardy, and István Tornai

A bakteriális infekciók a májcirrhosis jól ismert szövődményei, jelentősen emelik a mortalitást. A májelégtelenség súlyossága és a gastrointestinalis vérzés fontos hajlamosító tényezők. A leggyakoribb fertőzések a spontán bakteriális peritonitis, a húgyúti és légúti fertőzések, valamint a sepsis. A kórokozók között azonos arányban fordulnak elő Gram-negatív és -pozitív baktériumok. Gastrointestinalis vérzés esetén (varix vagy nem varix eredetű) az ascites meglététől vagy hiányától függetlenül rövidtávú profilaktikus antibiotikus kezelés (per os norfloxacin vagy ciprofloxacin) javasolt (primer prevenció) . A kórházi kezelés ideje alatt gastrointestinalis vérzés hiányában is megfontolandó a norfloxacin adása alacsony ascites proteintartalom esetén. A spontán bakteriális peritonitis empirikus kezelésében iv. III. generációs cephalosporin adása javasolt, mely a tenyésztési lelet alapján célzott antibiotikus kezelésre váltható. A kezelés időtartama 5–8 nap. Jó alternatíva lehet az amoxicillin/klavulánsav kombináció, valamint korábban spontán bakteriális peritonitis profilaxisban nem részesülő betegek esetén valamely kinolonszármazék is. Az iv. megkezdett antibiotikus kezelés megfelelő klinikai javulás mellett 2 nap múlva per os kezelésre váltható. Veseelégtelenség társulása esetén kiegészítő albuminkezelés szükséges. Hosszú távú antibiotikum-profilaxis a spontán bakteriális peritonitis epizód lezajlását követően a gyakori kiújulás veszélye miatt minden betegnél indokolt (szekunder prevenció) . A „szelektív intestinalis dekontaminációra” leginkább a per os adott, elsősorban rosszul felszívódó fluorokinolonszármazék, a norfloxacin javasolt. A per os adott ciprofloxacin vagy méginkább a levofloxacin, ez utóbbi Gram-pozitívak ellen is hatékony, megfelelő alternatíva lehet. Trimetoprim/sulfamethoxazole adása csak abban az esetben jön szóba, ha a beteg nem kaphat kinolonszármazékot. A kezelést az ascites eltűnéséig; az ascites perzisztálása esetén a beteg élete végéig vagy a májtranszplantációig kell folytatni. A rezisztens törzsek kialakulásának veszélye miatt hosszútávú profilaxis spontán bakteriális peritonitisen még át nem esett asciteses cirrhosisos betegekben nem javasolt, akkor sem, ha az ascites terápia refrakter, vagy pedig fehérjetartalma alacsony.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Beáta Csiszár, Álmos Németh, Zsolt Márton, János Riba, Péter Csécsei, Tihamér Molnár, László Deres, Róbert Halmosi, Kálmán Tóth, and Péter Kenyeres

Absztrakt:

Bevezetés: Citokeratin-18 (CK-18) az újraélesztés kapcsán kialakuló ischaemiás-reperfúziós károsodás kiváltotta teljes sejthalál során kerül a véráramba. Kaszpázok által hasított formája specifikus az apoptózis folyamatára. A markerek számos kórképben prognosztikus értékűnek bizonyultak. Tanulmányunkban elsőként vizsgáltuk prognosztikus értéküket reanimált betegpopulációban. Módszer: 40, sikeresen újraélesztett betegnél határoztuk meg a sejthalálmarkerek szintjét 6 órán belül, 24 és 72 óra múlva. Ezeket összevetettük a 30 napos túléléssel, a neurológiai kimenetellel, a szervfunkciós károsodást jellemző laboratóriumi, fizikális és terápiás jellemzőkkel, valamint a reanimáció körülményeivel. Eredmények: A reanimált betegek CK-18-plazmakoncentrációja a szakirodalomban leírt egészséges, posztoperatív és szeptikus populáció értékeinek a többszöröse volt (3842 vs. 242; 559; 1644 ng/l); a hasított és intakt CK-18 aránya alacsonyabb volt (0,14 vs. 0,58; 0,22; 0,24), ami jelentős sejtkárosodásra és a nekrózis dominanciájára utal. A markerek szintje azonban nem mutatott összefüggést a túléléssel, a neurológiai statusszal és a reanimáció körülményeivel sem. Veseelégtelenség esetén a CK-18 szintjének csökkenése elmaradt. Szignifikáns negatív korrelációt figyeltünk meg a 6 órás hemoglobin- és CK-18-szint között (r = –0,400, p<0,01), a 30 napos túlélésnek mégis az alacsonyabb hemoglobinértékek kedveztek. Következtetés: Várakozásunkkal ellentétben a vizsgált markerek nem bírtak prognosztikus értékkel újraélesztett betegpopulációban. A kimenetelt valószínűleg nem a teljes sejtkárosodás, hanem egy kisebb, a fenti markerekkel szenzitíven nem vizsgálható kritikus szerepű sejtpopuláció károsodása, valamint a beteg tartalékkapacitásai befolyásolják. Orv Hetil. 2020; 161(1): 26–32.

Open access

Absztrakt

A krónikus immunszuppresszió mellett növekvő gyakorisággal kialakuló rosszindulatú daganatok a szervtranszplantált betegek hosszú távú túlélésének egyre fontosabb meghatározói. Hatékonyan szembeszállni e problémával csak akkor tudunk, ha ismerjük a betegeinkre vonatkozó jellegzetességeit. A veseátültetett recipienseink körében előforduló daganatok incidenciája és gyakorisági sorrendje eltér a magyarországi lakosságétól. A krónikus veseelégtelenség és a vesére váró hazai betegek öregedéséből adódó fokozott daganatos kockázat, valamint a szervátültetés utáni korai időszakban általunk észlelt tumorok aránya alapján úgy véljük, hogy a daganattal történő veseátültetés kockázatát csak a várólistán lévő vesebetegek rendszeres onkológiai szemléletű ellenőrzésével, a tumorok időben történő felismerésével lehet csökkenteni. A veseátültetés után a rákelőtti állapotok és a daganatok korai felfedezése és kezelése, az alacsony dózisú és onkológiai szempontból kedvezőbb hatású immunszuppresszív vegyületek alkalmazása lehet az eszköze a daganatok okozta kockázat mérséklésének. A poszttranszplantációs tumorok prognózisa kedvezőtlen, a kezelésre rosszul reagálnak. Gyakoriságuk miatt kiemelt jelentőségűek a lymphomák. Kialakulásukban a különböző immunszuppresszív szerek eltérő kockázatot jelentenek. A mycophenolsav alkalmazása mellett ez a kockázat alacsonyabb. Az immunszuppresszió összetétele a kezelés egyik fontos kérdése; az onkológiai szempontból is ideális vegyület véd a kilökődési reakció ellen, ugyanakkor nem rontja az onkoterápia hatását. Vizsgálatainkkal igazoltuk, hogy a mycophenolsav in vitro és in vivo is gátolja a humán B-sejtes non-Hodgkin-lymphomasejtek proliferációját, azokban az intrinsic út aktiválása révén apoptózist indukál. Kedvező tulajdonságai alapján úgy véljük, a mycophenolsav, mint immunszuppresszív szer hatékony védelmet nyújt a transzplantált szerv számára, ugyanakkor lymphoma elleni hatása révén segítséget jelenthet a lymphomában szenvedő betegek terápiájában is. Citosztatikus hatása alapján a nem transzplantált lakosság “hagyományos” lymphomáinak kezelésében is ajánlható, ahol a kemoterápia eredménytelenségének egyik legfőbb oka éppen az apoptózissal szembeni rezisztencia kialakulása. A mycophenolsav más kemoterápiás szerekkel kombinálva felerősítheti a lymphomasejtekben azok apoptózist indukáló hatását. Kedvező kísérleti eredményeink alapul szolgálhatnak a további, klinikai vizsgálatokhoz.

Restricted access

Heveny és idült májbetegségek egyaránt hatással vannak a vese működésére. A májátültetést követően további funkcióromlással kell számolnunk az alkalmazott kalcineurininhibitorok nephrotoxicus hatása miatt, így a veseműködés nyomon követése alapvető feladattá válik a májtranszplantáltak körében. Vizsgálatunk során arra kerestük a választ, hogy a szérumkreatinin-szintet alapul vevő formulák eredményei között van-e szignifikáns különbség a kiválasztott betegcsoportban: vajon az albumint is felhasználó MDRD ténylegesen más értéket ad-e, mint a Cockroft–Gault? A 187 betegnél végzett retrospektív elemzés során kitüntetett időpontokban (műtét előtt, műtét után, egy hét és egy hónap múlva) vetettük össze a két képlettel kapott eredményeket. A Cockroft–Gault mindegyik időpontban magasabb GFR-értéket adott: a fenti időpontokban az átlagos eltérés 19,56%, 17,33%, 37,18% és 28,8%. Az idült veseelégtelenség harmadik és negyedik stádiumában, azaz 15-60 ml/perc GFR mellett az MDRD-vel közel kétszer annyi beteget találtunk, mint a Cockroft–Gault-formulával. A Cockroft–Gault-formulánál a medián 93,8 ml/perc, 78 ml/perc, 70,1 ml/perc, 69,4 ml/perc, az MDRD-nél 79 ml/perc, 65,1 ml/perc, 52 ml/perc, 49,5 ml/perc, minden értéknél szignifikáns ( p < 0,001). Több tanulmány összehasonlította már végstádiumú vesebetegeknél a képleteket, eredményük szerint az MDRD alkalmas 30 ml/perc alatti GFR-tartományban is, míg a Cockroft–Gault csak e fölött mutat jó egyezést az izotópos módszerekkel mért valós GFR-rel. Vizsgálatunk során hasonló következtetésre jutottunk a tanulmányozott betegcsoportban. Összegezve elmondhatjuk, hogy az MDRD alkalmasabbnak bizonyult a májátültetett betegek körében a veseműködés megítélésére.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Emília Mácsai, Júlia Széll, Erzsébet Ladányi, András Treszl, Barna Vásárhelyi, and László Madácsy

Bevezetés: Dializált betegekben a kardiovaszkuláris betegségek előfordulása gyakori, különösen a diabéteszes populációban. A korai felismerés érdekében egyre gyakrabban használnak kardiális biomarkereket. Célkitűzés: A vizsgálók krónikusan hemodializált betegekben elemezték a brain natriuretikus peptid-előmolekula N-terminális szegmentjének (NT-proBNP), a kardiális troponin T (cTnT), és a nagy érzékenységű CRP (hsCRP) kardialis biomarkerek szintjeit befolyásoló tényezőket, annak a függvényében, hogy a beteg diabéteszes volt-e vagy sem. Módszer: 28 diabéteszes és 40 nem diabéteszes stabil állapotú hemodializált betegnél azt vizsgálták a szerzők, hogy a rutin laboratóriumi vizsgálatok, a bioimpedancia-vizsgálat, az echokardiográfia és a vérnyomás-monitorozás eredményei hogyan befolyásolják a kardiális biomarkerek szintjeit, van-e különbség a diabéteszes és nem diabéteszes betegek között. A statisztikai elemzés során multivariációs lineáris regressziós analízist (ANOVA) használtak. Eredmények: Az NT-proBNP és az extracelluláris térfogat/teljes víztérfogat arány (ecv/twv) értéke között a nem diabéteszes betegekhez képest a diabéteszes csoportban erősebb volt az összefüggés ( p = 0,034, vs. p = 0,001). A cTnT-t befolyásoló tényezők esetében nem találtak kapcsolatot a CaxP szorzattal, iPTH, Kt/V, β2-mikroglobulin- és a szérumhúgysav-szintekkel. A diabéteszes csoportban az átlagos eritropoetin-dózis ( p = 0,030) és az összkoleszterin ( p = 0,039) függött össze a hsCRP-vel, a nem-diabéteszes csoportban viszont a hsCRP és a szérumfibrinogén-szintek között volt korreláció ( p = 0,025). A diabéteszes csoportban a HbA1c nem mutatott összefüggést a biomarkerekkel. Következtetések: Hemodializált diabéteszes betegekben hasonló tényezők határozzák meg a kardiális biomarkerek szintjét, mint a nem diabéteszes betegekben. Az eredmények alapján keresztmetszeti felmérésben döntően a veseelégtelenség befolyásolja a szintjüket, a diabétesz és az anyagcserekontroll minőségének hatása kisebb.

Restricted access

Absztrakt

Bevezetés: A cardiovascularis betegségek kialakulása szempontjából a krónikus veseelégtelenség a legfőbb kockázati tényezők egyike. Annak ellenére, hogy a krónikus dialíziskezeléssel szemben a vesetranszplantált betegek életkilátásai és életminősége jelentősen jobb, a jó graftműködés mellett bekövetkezett halálozás leggyakrabban cardiovascularis eredetű. A komplex részfolyamatok érelmeszesedésre gyakorolt hatása tetten érhető a megszokott diagnosztikus eszközökkel, és noninvazívan mérhető az artériás stiffness (érfali merevség) vizsgálatával. Célkitűzés: Artériás funkciós paraméterek változásának noninvazív klinikai vizsgálata közvetlenül a vesetranszplantációt követően. Módszer: Prospektív, követéses vizsgálatban 17 (8 nő, 9 férfi; életkor: 46,16 ± 12,19 év) cadavervese-transzplantáción átesett beteg noninvazív módon rögzített artériás funkciós paramétereit, laboreredményeit, klinikai állapotát vizsgálták a perioperatív időszakban, abból a célból, hogy észlelhető-e már a műtét után közvetlenül mérhető változás. A méréseket a transzplantációs műtétet megelőzően (1. mérés), majd azt követően 24 óra múlva (2. mérés), végül hetente egyszer (3–4. mérés) végezték standard körülmények között. Korrelációanalízist végeztek a stiffness és a hagyományos laboratóriumi paraméterek között. A stiffnessparaméterek rögzítésére az oszcillometriás elven működő, TensioMed Arteriográfot használták. Az arteria carotisok és a kardiális státusz rögzítését ultrahanggal (bal kamrai ejekciós frakció, bal kamra falvastagsága, a diasztolés diszfunkciót jelző E/A hányados, jobb kamrai nyomás) készített leletek alapján végezték. A statisztikai analíziseket Windows StatSoft 7.0 szoftver segítségével végezték. Statisztikai különbözőséget állapítottak meg p<0,05 szignifikanciaszint esetén. Eredmények: A posztoperatív időszakban az augmentációs index és a pulzushullám-terjedési sebesség szignifikáns csökkenését észlelték. Következtetések: Eredményeik szerint az artériás stiffness monitorozása transzplantált betegeik körében alkalmasnak tűnik a globális cardiovascularis kockázat megítélésére. A végstádiumú veseelégtelenségben szenvedő betegek artériás funkciós tulajdonságai már a műtétet követő napokban noninvazív eszközökkel is kimutathatóan javulnak. Az artériás stiffness rendszeres monitorozása a műtétet követő felülvizsgálatok alkalmával lehetővé teheti a korai és célzott kezelést, hozzájárulva a veseátültetés hosszú távú eredményeinek további javulásához. Orv. Hetil., 2016, 157(24), 956–963.

Restricted access

Absztrakt

A szerző a magyarországi májátültetési program adatait elemzi (1995–2006 között), retrospektív vizsgálattal. A hepatitis C-vírus (HCV) talaján kialakult cirrhosis miatt végzett májátültetéseket külön elemzi. Összefüggést keres a korai C-vírus-rekurrencia és a szérumban mért HCV-RNS-titer, valamint a graftbiopsziákban észlelt szövettani elváltozások és a PCR-módszerrel vizsgált, endoplazmatikus reticulum stresszt moderáló hepatocellularis chaperonok expressiója között. Ismerteti, hogy a műtétek száma 10 év alatt megnégyszereződött. Az időszakokra bontott 1, 3 és 5 éves kumulatív betegtúlélés 55%, 45% és 39% (1995–1997), 72%, 64% és 61% (1998–2000), illetve 78%, 77% és 77% (2001–2004) volt. A teljes mortalitás 53%-ról 31%-ra, a 60 napon belüli halálozás 24%-ról 5%-ra csökkent. A HCV miatt transzplantált betegek 1, 3 és 5 éves kumulatív túlélése 64%, 55% és 51%, minden más krónikus indikáció esetén ez 73%, 66% és 63% volt. A HCV miatt transzplantáltaknál az 1 éven belül észlelt víruskiújulás aránya 43% volt összességében. A betegtúlélést befolyásoló tényezők Cox-regressziós multivariációs analízise alapján a műtét utáni veseelégtelenség, a hepaticus artéria thrombosisa, epeúti necrosis, cholangitis, valamint a pulmonalis és hasüregi fertőzés, intraoperatív kolloid infúzió (HES) és a vértranszfúzió mennyisége voltak. A HCV miatt májátültetett betegek posztoperatív biopsziáiban az XBP1, ATF6, HSP70, GRP98, GP96, Calnexin és Calreticulin chaperonok expressiója szignifikánsan magasabb volt az interferonkezelés előtt, mint egy év antivirális kezelés után, függetlenül a szérumban mért vírus-RNS-titertől. Acut rejectio esetén a chaperonexpressio szignifikánsan és nagyságrenddel kifejezettebb volt, mint a hepatitis C-vírus reaktivációjának szövettani jelei esetén. Megállapítja, hogy a HCV miatt végzett májátültetések után, a korai víruskiújulás összefüggésbe hozható a májátültetés után a szérumban mért emelkedett vírus-RNS-titerrel. Ez számszerűen is kifejezhető egy határérték formájában, amely felett a szövettani jelek és a klinikum is progresszív májkárosodást jelez. Ezeknél a betegeknél a statisztikai túlélés is rosszabb.

Restricted access
Magyar Sebészet
Authors: Éva Toronyi, Zsolt Máthé, Rita Chmel, Marina Varga, Veronika Kozma, Roland Trent, Gellért Tőzsér, Gergely Nagy, and Róbert Langer

Absztrakt

Bevezetés: A végstádiumú veseelégtelenség optimális kezelése a veseátültetés. A korai posztoperatív periódusban az arteria és a vena renalis thrombosisa a leggyakoribb éreredetű szövődmény, mely általában az átültetett vese elvesztéséhez vezet. Klinikánkon egy 28 éves férfi esetében a transzplantációt 8 órával követően vena renalis thrombosist diagnosztizáltunk. Azonnali reoperációval sikerült a venát recanalisálni és a graftot megmenteni. Ez az eset késztetett minket arra, hogy áttekintsük a thrombophilia és a vesetranszplantációt követő thromboticus szövődmények irodalmát. Módszer: A Pubmed 2010. december 31-ig terjedő adatbázisában tekintettük át a humánvonatkozású, angol nyelvű közleményeket. Részletesen 27 publikációt elemeztünk. Beszámolunk a hypercoagulabilis állapotok és a vesegraftthrombosis előfordulásának gyakoriságáról, a Leiden-mutáció és a prothrombin G20210A mutáció venás thromboemboliában való prediktív értékéről. Eredmények: Az irodalom alapján nem egyértelmű az összefüggés a thrombophilia és a veseerek thrombosisa között, nincs egységes állásfoglalás a transzplantációra váró betegek thrombophilia-szűrésének prediktív és költség-haszon értékére vonatkozóan. Összefoglalás: Saját kedvezőtlen tapasztalataink alapján javasoljuk a transzplantációs várólistára kerülő betegek thrombophilia-szűrését és a veszélyeztetett betegeknél thrombosisprofilaxis alkalmazása helyett terápiás adagú anticoagulans-kezelés beállítását a poszttranszplantációs időszakban. Gazdasági költség-haszon elemzések is azt támasztják alá, hogy a sikeres transzplantációval a szűrés költsége megtérül. 3 éves időszakot vizsgálva a dialíziskezelés költsége lényegesen magasabb, mint a transzplantációé.

Restricted access

Absztrakt:

Bevezetés: A krónikus parodontitis gyakori orális megbetegedés, amely a fogszuvasodástól függetlenül fogvesztéshez vezethet. Egyes szisztémás betegségek (például cukorbetegség, krónikus veseelégtelenség) súlyosbíthatják a krónikus parodontitist. Másrészről ez az orális betegség súlyosbíthat más szisztémás betegségeket. Korábbi vizsgálatok felvetették a krónikus parodontitis és a nagyon súlyos krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD) összefüggését. Célkitűzés: Vizsgálatunk célja a krónikus parodontitis és a krónikus obstruktív tüdőbetegség kapcsolatának vizsgálata volt. Módszer: A vizsgálatokba a pécsi Fogászati és Szájsebészeti Klinika betegeit vontuk be. Az önkénteseket egy COPD-s (n = 29) és egy kontroll- (n = 45) csoportba osztottuk. A COPD-s csoport (FEV1/FVC: 61,52 ± 3,2%) légzésfunkciós értékei GOLD 2 (global initiative for chronic obstructive lung disease, FEV1: 52,66 ± 3,57%) súlyossági fokozatnak feleltek meg. A szájüregi egészség felmérésekor átlagos és maximális klinikai tapadásvesztést, fogmobilitást, a szuvas/tömött és hiányzó fogak számát, Löe–Silness-féle, orális higiénés és fogínyvérzési indexet regisztráltunk. Statisztikai analízisre egyutas varianciaanalízist és nem parametrikus Mann–Whitney-féle tesztet alkalmaztunk. Eredmények: A COPD-s csoport szájegészsége rosszabbnak bizonyult a kontrollokénál. Ebben a csoportban magasabbak voltak az átlagos és a maximális tapadásvesztési, fogmobilitási értékek, valamint a Löe–Silness-, az orális higiénés és a fogínyvérzési index. Következtetések: Eredményeink megerősítik a pozitív korrelációt a krónikus parodontitis és a krónikus obstruktív tüdőbetegség közepesen súlyos formái között. Nem tisztázott azonban, hogy a krónikus obstruktív tüdőbetegséghez társuló szisztémás gyulladás hatott-e negatívan a szájüreg állapotára, vagy a parodontitis befolyásolta negatívan a krónikus obstruktív tüdőbetegséget. Orv Hetil. 2018; 159(21): 831–836.

Restricted access

Kiss, I.: Epidemiology and risk of chronic renal insufficiency in Hungary. [A krónikus veseelégtelenség epidemiológiája és rizikója Magyarországon.] Háziorvos Továbbképző Szemle, 2005, 10 , 163–165. [Hungarian

Restricted access