Search Results

You are looking at 1 - 10 of 28 items for :

  • "etiológia" x
  • Medical and Health Sciences x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All
Orvosi Hetilap
Authors: Noémi Nyolczas, Krisztina Heltai, Attila Borbély, Tamás Habon, Zoltán Járai, Erzsébet Sziliczei, Péter Stadler, Réka Faludi, Béla Herczeg, Előd Papp, Ferenc Lakatos, Katalin Nagy, András Katona, Imre Kovács, János Tomcsányi, András Nagy, and Róbert Sepp

Absztrakt:

A szívelégtelenség az elmúlt évtizedek jelentős terápiás fejlődése ellenére is rossz prognózisú és különösen a nagyszámú kórházi felvétel miatt igen magas költségigényű kórkép. Mindezek miatt a magas szakmai színvonalú ellátás alapvető érdeke a betegeknek, az ellátóknak és a finanszírozóknak egyaránt. Egy adott kórkép vonatkozásában az ellátási színvonal értékelésének legjobb módszerét a betegségspecifikus regiszterek jelentik. Mind ez ideig Magyarországon a szívelégtelenségben szenvedő betegek jellemzőit, ellátását értékelő regiszter nem volt. E hiány pótlására hozta létre a Magyar Kardiológusok Társasága a Magyar Szívelégtelenség Regisztert. Jelen közlemény célja a regiszter céljainak, módszertanának, működésének és első éves eredményeinek bemutatása. A regiszter célja egy korszerű, internetalapú adatbázis kialakítása, ami nagyszámú, aktuálisan vagy korábban szívelégtelenség miatt kórházi felvételre került, illetve aktuálisan vagy korábban súlyos szívelégtelenség (NYHA III–IV.) miatt ambuláns ellátásban részesült beteg adatait összegzi. A regiszter kialakításában jelenleg 17 kardiológiai osztály vesz részt. A tervezett betegszám 2000. A betegeket első lépésben egy évig tervezzük követni (pilot vizsgálat), majd ezt követően, a megfelelő tapasztalatok értékelése után, hosszú távú követést tervezünk. A regiszterben adatokat gyűjtünk a szívelégtelenség típusára (csökkent – LVEF≤45% – vs. megtartott ejekciós – LVEF>45% – frakciójú szívelégtelenség), etiológiájára, a komorbiditásokra, a diagnózishoz felhasznált vizsgálatokra, a kezelés során alkalmazott terápiás módszerekre, valamint a hospitalizációra és a mortalitásra vonatkozóan. Az első év során a regiszterbe bevont 698 beteg kiindulási adatait értékelve azt láttuk, hogy a betegek többsége (87,8%) csökkent ejekciós frakciójú szívelégtelenségben szenved, 39,8%-ban a szívelégtelenség hátterében coronariabetegség áll, a társbetegségek közül leggyakoribb a hypertonia, ezt követik a diabetes mellitus, a veseelégtelenség és a COPD. A betegek 94,4%-a kapott ACE-gátlót vagy angiotenzinreceptor-blokkolót, 95,9%-a béta-receptor-blokkolót és 73,9%-a mineralokortikoidreceptor-antagonistát. A neurohormonális antagonista készítmények átlagos dózisa minden szer esetében meghaladta az irányelvekben meghatározott céldózisok felét. A kardiális reszinkronizációs kezelés alkalmazása 11,7%-os, az implantálható cardioverter defibrillátorral élők aránya 25,8% volt. A Magyar Szívelégtelenség Regiszterbe eddig bevont betegek gyógyszeres és eszközös kezelése megfelel az aktuális irányelvek előírásainak. Ez azonban minden bizonnyal nem azt jelenti, hogy hazánkban a szívelégtelenség-ellátással nincs probléma, hanem azt, hogy a szívelégtelenség kezelése iránt elkötelezett kardiológiai osztályokon az irányelveknek megfelelő szívelégtelenség-gondozással magas színvonalú betegellátás érhető el. Orv. Hetil., 2017, 158(3), 94–100.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: László Herszényi, Márk Juhász, Emese Mihály, and Zsolt Tulassay

Absztrakt

Az a felismerés, hogy a Helicobacter pylori-fertőzés a peptikus fekélybetegség legfontosabb kiváltó tényezője, forradalmasította a betegség etiológiájával és kezelésével kapcsolatos nézeteinket. Ez a felfedezés háttérbe szorította a pszichológiai tényezők és különösen a stressz betegséget kiváltó szerepét. A Helicobacter pylori-fertőzés önmagában azonban nem magyarázza a peptikus fekélybetegség incidenciáját és prevalenciáját. Igazolták, hogy a stressz, a Helicobacter pylori-fertőzés jelenléte nélkül is, peptikus fekélybetegséget okozhat, amely megerősíti a peptikus fekélybetegség többtényezős etiológiai modelljét. A pszichológiai stressz, egyéb kockázati tényezőkkel együtt, a Helicobacter pylori-fertőzés mellett a peptikus fekélybetegség kialakulásának egyik kiváltó tényezője lehet. Orv. Hetil., 2015, 156(35), 1426–1429.

Open access

Absztrakt

A pszichogén, nem epilepsziás roham a pszichiátria és neurológia határterületén lévő, nehezen behatárolható tünetegyüttes, amely tünetmintázatában hasonlít az epilepsziára, de azt nem epilepsziás aktivitás váltja ki. Jellemzően fiatal felnőttkorban alakul ki, a betegek körében a nők aránya jóval magasabb. A pszichogén, nem epilepsziás roham diagnosztikája elsősorban video-elektroencefalográfiás vizsgálattal történhet, amely az esetek 90%-ában a helyes diagnózis megállapításához vezethet. A kórképet mégis gyakran diagnosztizálják tévesen epilepsziának, és kezelik évekig ennek megfelelően, ami a betegekre és az egészségügyi ellátórendszerre egyaránt nagy terhet ró. A kórkép etiológiájában – az anamnézisben szereplő traumatikus életesemények gyakorisága miatt – kiemelt szerepet tulajdonítanak a pszichológiai faktoroknak. Emellett a pszichogén nem epilepsziás roham kialakulásában neurobiológiai tényezők is közrejátszanak, amelyre a betegek egy részénél talált kognitív, strukturális és funkcionális agyi eltérések utalnak. A kezelés pszichoszociális – elsősorban kognitív viselkedésterápiás – intervenciókat és kiegészítő farmakoterápiát foglal magába. A tanulmányban a szerzők a pszichogén nem epilepsziás roham tünettanával, diagnosztikájával, etiológiájával és kezelésével kapcsolatos irodalmat és az újabb kutatási eredményeket tekintik át. Orv. Hetil., 2016, 157(20), 767–775.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Ágnes Anna Csontos, Bálint Fekete, Katalin Lőrinczy, Orsolya Terjék, Lajos Berczi, Márk Juhász, Pál Miheller, and Zsolt Tulassay

Bevezetés: A gyomor polypoid elváltozásainak hazai előfordulási gyakorisága nem ismert. Cél: A szerzők célul tűzték ki a Semmelweis Egyetem, II. Belgyógyászati Klinika endoszkópos centrumában a gyomorpolip gyakoriságának és az azt befolyásoló kóroki tényezőknek a vizsgálatát. Módszerek: 16 hónap alatt végzett felső panendoszkópiák egységes szövettani és klinikai adatait értékelték. Eredmények: 4174 gasztroszkópia során 193 (4,62%) polipot észleltek. A betegek átlagéletkora a diagnóziskor 65,9±12,7 év volt. A polipok 33,67%-a hyperplasticus, 31,09%-a fundusmirigypolip, 2,07%-a malignus volt. A fundusmirigypolipos betegek körében gyakoribb volt a protonpumpagátló-használat (p = 0,007), míg a hyperplasticus polipos csoportban gyakrabban találtunk idült gastritist (p = 0,032). A Helicobacter pylori-fertőzöttség egyik szövettanú polip jelenlétével sem függött össze. Következtetés: Hazai betegek körében gyakoribb a gyomorpolip, mint az az irodalmi adatok alapján várható lenne. A fundusmirigypolipok gyakoribbak tartós protonpumpagátló-használó betegekben, a hyperplasticus polipok előfordulása pedig az idült gastritisek gyakoriságával mutat összefüggést. Orv. Hetil., 2013, 154, 770–774.

Open access

Az elsődleges májrák az ötödik leggyakoribb daganat világszerte. A primer májrákok 85–90%-a hepatocellularis carcinoma. Földrajzi eloszlása jellegzetes, egyes népcsoportokban is eltérő. Férfiakban gyakoribb, mint nőkben. 70–90%-ban idült májbetegség vagy cirrhosis talaján alakul ki. A hepatitis B-, C-vírus-fertőzés és az aflatoxinszennyezettség a májrákok 80%-áért felelős. Kialakulása többlépcsős folyamat, molekuláris hátteréről egyre több ismerettel rendelkezünk. A genetikai és epigenetikai eltérések a sejtproliferációt serkentő mediátorokat aktiválják (onkogének), a szaporodást gátló mediátorokat hatástalanítják (tumorszuppresszor fehérjék), amely autonóm sejtproliferációt eredményez. A telomera kóros működés okozta kromoszómainstabilitás, a növekedésében gátolt környezet, a mikro- és makrokörnyezet megváltozása segíti a malignusan transzformált sejtek terjedését. A folyamatok pontos megismerése és megértése az idült májbetegek, májzsugorban szenvedők szűrését, a HCC megelőzését és a kezelést segítheti a jövőben.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Anita Nagy, Levente Tóth, János Theisz, Nándor Bajkó, Zsófia Zolnai, Mária Varga, and Iván Igaz

Összefoglaló. A Cronkhite–Canada-szindróma egy extrém ritka, nem öröklődő, gyomor-bél rendszeri polyposissal, fehérjevesztő enteropathiával és ectodermalis elváltozásokkal járó megbetegedés. A világon eddig összesen körülbelül 500 esetet jegyeztek fel. Az etiológia pontosan nem tisztázott, hátterében elsősorban autoimmun folyamatot feltételeznek. A diagnózis a páciens kórtörténetén, a fizikális vizsgálaton, az endoszkópos képen és a szövettani leleten alapul. A jelen közleményben egy 71 éves férfi beteg esetét mutatjuk be. A klinikai kép és az elvégzett vizsgálatok alapján a tünetek hátterében Cronkhite–Canada-szindrómát igazoltunk, majd a szakirodalomban leggyakrabban alkalmazott kombinált protonpumpagátló, kortikoszteroid és meszalazin adását vezettük be, illetve táplálásterápiát alkalmaztunk. Tudomásunk szerint Cronkhite–Canada-szindrómás beteg esete Magyarországon elsőként kerül ismertetésre. Orv Hetil. 2021; 162(11): 432–438.

Summary. Cronkhite–Canada syndrome is an extremely rare, noninherited disease, characterized by gastrointestinal polyposis, protein-losing enteropathy and ectodermal abnormalities. Approximately 500 cases have been reported worldwide. The aetiology is unknown, most probably autoimmune mechanisms may be involved. The diagnosis is based on patient history, physical examination, endoscopic findings and histology. Here we report the case of a 71-year-old male, diagnosed with Cronkhite–Canada syndrome. The treatment consisted of proton-pump inhibitor, corticosteroids, mesalazin and nutritional therapy. To the best of our knowledge, this is the first report of Cronkhite–Canada syndrome in Hungary. Orv Hetil. 2021; 162(11): 432–438.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Kitti Sólya, Csilla Dézsi, Melinda Vanya, János Szabó, János Sikovanyecz, Zoltán Kozinszky, and Károly Szili

Absztrakt

Az ajak- és szájpadhasadék a veleszületett rendellenességek egyik leggyakoribb típusa. A szerzők célja, hogy összefoglaló irodalmi ismereteket nyújtsanak a kórképről. A nemzetközi szakirodalom áttekintésén és megvitatásán túl kiemelik a megelőzés lehetőségeit, a genetikai és környezeti tényezők szerepét, az anatómiai és embriológiai jellemzőket, a prae- és a postnatalis diagnózis és kezelés lehetőségeit. Az etiológia multifaktoriális, mind genetikai, mind környezeti faktorok együttes hatása sokszínű fenotípusos és klinikai jellemzőkhöz vezet. A praenatalis diagnosztikában, megelőzésben, genetikai tanácsadás során és a sebészi kezelési stratégiával kapcsolatban a megfelelő multidiszciplináris ismeretek hiánya komoly diagnosztikai hibákhoz vagy tévedésekhez vezethet, ezért kiemelten fontos a klinikai csapatmunka ezekkel az állapotokkal kapcsolatban. A professzionális csapatmunka és multidiszciplináris együttműködés garantálja az optimális ellátást és jobb életminőséget biztosít a betegek és családjuk számára. Orv. Hetil., 2015, 156(37), 1483–1490.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Imelda Marton, Szilvia Agócs, and Barna Babik

Absztrakt:

Világszerte magas az anaemia prevalenciája, a vashiányos anaemia az ötödik leggyakoribb eltérés a Globális betegségteher című tanulmány szerint. Hátterében számos tényező, összetett patomechanizmus állhat, az etiológia nagy változatosságot mutat életkor, nem és földrajzi eloszlás szerint. Az anaemia prevalenciája emelkedik az életkorral. A demográfiai változások, a népesség idősödése jelenleg nagyobb léptékű, mint a korábbi évtizedekben, és ez jelentős kihívás elé állítja a társadalmakat és az egészségügyi rendszereket. Az időskori anaemia átlagos prevalenciája 17%, de ennél lényegesen magasabb az ápolási otthonokban élő (47%) és a hospitalizációra került idősek (40%) között. Oka általában multifaktoriális, és gyakran a komorbiditások miatt egyidejűleg több mechanizmus is szerepet játszik a kialakulásában. A preoperatív anaemia prevalenciája magasabb (35%), mint az anaemia gyakorisága az átlagpopulációban, és evidenciák igazolták kedvezőtlen hatását a posztoperatív morbiditásra és mortalitásra. Időben történő felismerése és korrekciója multidiszciplináris feladat és közös felelősség mind a vértakarékos betegellátás, mind a betegek életkilátásainak javítása szempontjából. Orv Hetil. 2020; 161(37): 1569–1573.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: A diagnosztika fejlődése és az elérhető hatékony antimikrobás szerek ellenére a neuroinfekciók továbbra is magas letalitással járó kórképek. Célkitűzés: A retrospektív vizsgálat célja, hogy felmérje a nyugat-dunántúli régióban 2010 és 2016 között otthon szerzett neuroinfekciók epidemiológiai és klinikai jellemzőit. Módszer: Életkor szerinti csoportosításban (<65 év és >65 év) elemeztük 176 beteg adatait. Eredmények: 81 bakteriális, 91 virális, 1 parazitás és 3 kevert neuroinfekció fordult elő. A leggyakrabban izolált baktérium a Streptococcus pneumoniae (20%) és a Borrelia burgdorferi (16%) volt. A virális kórokozók közül a legtöbbször a kullancsencephalitis-vírus (37%), majd a herpes simplex vírus (10%) és az enterovírus (7%) fordult elő. Az összes eset 40%-ában az etiológia ismeretlen maradt. Az incidencia átlagosan 9,8/100 000 fő/év, a letalitás 12% volt. Az idősek körében szignifikánsan gyakrabban fordult elő az immunrendszert negatívan befolyásoló tényező (p = 0,008), alacsony felvételi Glasgow Kóma Skála-érték (p = 0,017) és tudatzavar (p = 0,050). Kedvezőtlen klinikai kimenetelt prognosztizált az idős életkor (OR = 6,5 CI95%: 2,5–17,1; p<0,001), a sérült immunstatus (OR = 3,1 CI95%: 1,2–8,1; p = 0,019) és az alacsony felvételi Glasgow Kóma Skála-érték (OR = 1,6 CI95%: 1,3–1,9; p<0,001). Következtetések: A bakteriális kórképek között továbbra is a S. pneumoniae a vezető kórokozó. Régiónkban a kullancsencephalitis incidenciája jelentősen magasabb az országos átlaghoz képest (2,3 versus 0,35/100 000 fő/év). Vizsgálatunk epidemiológiai és klinikai jellemzést tett lehetővé a régiónkban előforduló neuroinfekciókról. Orv. Hetil. 2019; 160(40): 1574–1583.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Áron Nyilas, Zsolt Palásthy, Zsuzsanna Mihály, Enikő Veres-Lakos, and Zoltán Szeberin

Összefoglaló. Bevezetés: Az extracranialis carotis aneurysma rendkívül ritka, változatos etiológiájú kórállapot, ellátása nagy kihívást jelent. Célkitűzés: A carotisaneurysma invazív kezelésével kapcsolatos perioperatív és hosszú távú tapasztalataink elemzése. Módszer: A Semmelweis Egyetem Szív- és Érgyógyászati Klinikáján és a Szegedi Tudományegyetem Sebészeti Klinikáján az elmúlt 13 évben carotisaneurysma miatt végzett beavatkozások adatait gyűjtöttük össze retrospektív módon. Elemeztük a betegek anamnesztikus adatait, az aneurysmák karakterisztikáját és a terápiás modalitásokat, valamint a rövid (<30 nap) és hosszú távú eredményeket. Eredmények: Carotisaneurysma miatt 25 beavatkozás történt. A betegek átlagéletkora 57,8 ± 15,15 év, a férfi/nő arány 10/15 volt, 17 (68%) beteg volt tünetes. Az aneurysmák átlagos átmérője 26,8 ± 11,25 mm volt. A kóreredet 11 esetben (44%) atherosclerosis, 4 esetben (16%) arteria carotis interna műtét utáni állapot, ugyancsak 4 (16%) esetben fertőzés, 6 esetben (24%) pedig egyéb ok (kötőszöveti betegség, dissectio és trauma) volt. Tizenkilenc esetben végeztünk nyitott, hat esetben endovascularis műtétet. A korai halálozás 4% (egy eset) volt. Az átlagos hospitalizáció 4,52 ± 2,38 nap volt. Reoperációra három betegnél (12%) került sor. Négy esetben (16%) észleltünk perifériás idegi károsodásra utaló tüneteket, mindet nyitott műtétek után. Korai posztoperatív stroke nem történt. Az átlagos utánkövetési idő 41,2 ± 38,54 hónap volt, melynek során további öt páciens (24%) hunyt el. Az operált nyaki verőérrel összefüggésben álló haláleset nem volt. Egy stroke, egy tranziens ischaemiás attak (TIA) történt, valamint két esetben tünetmentes graftelzáródás igazolódott. Következtetés: A carotisaneurysma kezelésében a hagyományos műtéti megoldásoknak és az endovascularis eljárásoknak egyaránt létjogosultságuk van. A változatos etiológia és a betegség ritka előfordulása miatt centrumokban történő, egyénre szabott ellátás javasolt. Orv Hetil. 2019; 160(21): 815–821.

Summary. Introduction: Aneurysm of the extracranial carotid artery is a rare condition and there is a diversity in the etiology. The proper treatment could be a real challenge for the surgeons. Aim: Analysis of perioperative and long term results of invasive treatment for carotid artery aneurysm. Method: A retrospective review was conducted of patients who had open or endovascular surgery due to carotid artery aneurysm through the last 13 years at the Department of Vascular Surgery of the Semmelweis University and at the Department of Surgery of the University of Szeged. Medical history, characteristics of the aneurysms, therapy and the follow-up results were reviewed. Results: Over the study period, 25 interventions were performed due to carotid artery aneurysm. There were 10 men and 15 women with a mean age of 57.8 ± 15.15 years. Seventeen patients (68%) were symptomatic. The mean aneurysm diameter was 26.8 ± 11.25 mm. The underlying etiology was atherosclerosis in eleven (44%), prior carotid endarterectomy in four (16%), infection in four (16%) and other cause (connective tissue disease, dissection, trauma) in six (24%) cases. Nineteen patients underwent open surgery, six underwent endovascular treatment. Death within 30 days was documented in one (4%) case. The mean postoperative hospital stay was 4.52 ± 2.38 days. Three (12%) patients required reintervention postoperatively. Peripheral nerve injuries were detected in four (16%) patients, all after open surgery. No stroke was documented within 30 days. The mean follow-up was 41.2 ± 38.54 months. Five (24%) deaths were not related to the carotid artery disease. One patient had stroke, one had transient ischaemic attack (TIA), and in two cases asymptomatic internal carotid artery occlusion was described. Conclusion: Both open surgery and endovascular intervention can be safely applied in the treatment of carotid artery aneurysm. Considering the variable etiology and rarity, we recommend to perform the interventions in vascular surgery centres. Orv Hetil. 2019; 160(21): 815–821.

Open access