Search Results

You are looking at 1 - 10 of 101 items for :

  • Author or Editor: Gábor Kovács x
  • Medical and Health Sciences x
Clear All Modify Search

Absztrakt

Bevezetés: A megváltozott munkaképességű személyek részére kifizetett és jelenleg az Egészségbiztosítási Alap költségvetésének közel 30%-át kitevő pénzbeli ellátásokra való jogosultság megállapítása, a keret racionális felhasználása régóta komoly problémákat vet fel. Célkitűzés: A tanulmány célja az elmúlt 25 év statisztikai adatainak és a jogszabályi környezet változásának az összehasonlító vizsgálata. Módszerek: Vizsgálatainkat az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, a Központi Statisztikai Hivatal adatsoraira, valamint az Állami Számvevőszék, továbbá a Nemzetgazdasági Minisztérium államháztartási jelentéseire alapoztuk. A vizsgált időszakra vonatkozóan elemeztük a megváltozott munkaképességű személyek számára kifizetett pénzbeli ellátások mértékét, az azok csökkentésére tett intézkedéseket, illetve az alapul fekvő jogszabályi háttér változását. Hosszmetszetben vizsgáltuk a háttérben húzódó komplex társadalmi, szociológiai folyamatainak vonatkozó dimenziót, továbbá a megváltozott munkaképesség orvosszakmai értékelésének rendszerét, illetve a komplex rehabilitációs ellátások megjelenését, hatásait. Eredmények: Az elmúlt 25 évben az eltérő megnevezés alatt (rokkantság, munkaképesség-csökkenés, egészségkárosodás, rehabilitációs ellátás) kifizetett pénzbeli ellátások (járadék, nyugellátás) az Egészségbiztosítási Alap költségvetésének még ma is meghatározó részét képezik (2016-ban 315 milliárd forint). Komoly erőfeszítések történtek arra, hogy a régebben alapvetően automatikusan folyósított rokkantsági nyugdíj és járadék rendszerét a megmaradt egészségi állapotra építő, azt megtartó, javító komplex orvosi, foglalkozási és szociális rehabilitációval váltsák fel. Az intézkedések célja alapvetően a költségvetés kiadásainak csökkentése, illetve a kifizetett összeg rehabilitációs ellátásokra építő eredményesebb hasznosulása. Következtetés: A vizsgált hosszú időperiódusban lezajló társadalmi, szociológiai változások sajnálatosan elősegítették a rokkantsági ellátást igénybe vevők számának kezdetben gyors emelkedését, majd magas szinten stabilizálódását és a költségvetés jelentős terhelését. Ezt a pénzbeni ellátás rehabilitációs szemléletű átalakítása sem volt képes kellően ellensúlyozni. Orv Hetil. 2019; 160(Suppl 1): 29–36.

Open access

Magyarországon a gümőkór elleni szervezett küzdelem egyik legfontosabb eleme a mellkasi röntgenvizsgálaton alapuló évenkénti kötelező lakosságszűrés bevezetése volt. A hetvenes években megközelítően a teljes felnőttnépesség részt vett tüdőszűrésen. A tbc epidemiológiai helyzetének javulásával egyre nagyobb jelentőséggel bír a tüdőrákos betegeknek a szűrővizsgálat „melléktermékeként” történő korai felfedezése. A jövőben a kiemelési hatékonyság érdekében a súlyt a rizikócsoport vizsgálatára kell helyeznünk. Ez a tüdőrák esetében a negyvenévesnél idősebb dohányosok évenkénti ajánlott mellkasi röntgenvizsgálatát jelentheti. Az ajánlott vizsgálat előnyeinek bizonyítására elvégeztük a budapesti tüdőrák-prevalencia retrospektív elemzését. 2511 beteg adatai alapján megállapítottuk, hogy az öt évnél tovább élő tüdőrákos betegek 60%-át fedezték fel szűrővizsgálattal, szemben a panasszal felfedezettek 40%-ával. A szűréssel kiemeltek körében 34% volt az operábilitási ráta, míg a panasszal felfedezetteknek csak a 14%-át lehetett megoperálni. Megállapítottuk, hogy a radikális reszekciós műtét elvégzése valódi többlettúlélési esélyt jelent e betegek számára. Ezt az operált betegek kedvezőbb – három-négy éves – túlélése igazolja. Igaz ugyanakkor az is, hogy a későbbiekben, a kialakuló recidívák miatt a tüdőrák mortalitása nem javul a céllakosság körében. A jelenlegi kiemelési adatok ismeretében ez évente 5–600 beteg számára jelent reálisan többlettúlélési esélyt. Az ajánlott rizikócsoportok (>40 év, dohányosok) mellkasi röntgenvizsgálata esetén az operábilitási ráta további javulásával 1100–1200 beteg kaphatná meg ezt az esélyt.

Restricted access

Absztrakt:

A primer immundefektusok (PID) ritka, veleszületett, többnyire öröklődő immunhiányos állapotok. Körülbelül 350 gén érintettsége mutatható ki ezen betegségeknél, amelynek következménye az immunsejtek számbeli és/vagy funkcionális csökkenése. A primer immunhiány gyakorisága napjainkban egyre nő. A PID kezelésében jelentős eredményeket értek el az immunglobulinpótlás és az őssejtterápia bevezetésével, ennek köszönhetően ezen betegek hosszú távú túlélése is megnövekedett. Mivel a PID-es betegek tovább élnek, mint néhány évtizeddel ezelőtt, több rosszindulatú daganatos megbetegedést is diagnosztizálunk náluk. PID-ben szenvedő gyermekek és felnőttek körében is a malignitás áll a fertőzések után a halálokok között a második helyen. Jelen munkánk során bemutatjuk a PID-es betegségekben előforduló gyakoribb rosszindulatú betegségeket és azok klinikai jellemzőit. Orv Hetil. 2018; 159(49): 2073–2078.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: Az inzulinanalógok bázis-bolus kezelési rendszerként 2-es típusú cukorbetegek körében történő alkalmazásának gyógyszerár-támogatási szabálya előírja, hogy a 100%-os ártámogatás megtartása érdekében a HbA1c-értéknek megadott időtartam-különbséggel mérve két ízben <8,0%-nak kell lennie, a humán inzulinnal folytatott kezelésről történő átállást követő 12 hónapon belül. Ha a cél teljesül, a kezelés finanszírozói szempontból eredményesnek minősül. Célkitűzés. A jelen vizsgálat célja a bázis-bolus kezelésként alkalmazott glargin és glulizin inzulin finanszírozói szempontú eredményességének, valamint a glykaemiás kontroll fenntartásának a megítélése volt. Módszer: A beavatkozással nem járó, 1 éves obszervációs vizsgálatban 2-es típusú diabeteses, korábban humán bázis-bolus kezelésben részesülő, rossz glykaemiás kontrollú (HbA1c >9,0%) felnőttek vettek részt. A fő értékelési végpont a finanszírozói szempontú eredményesség elérése, valamint a hatodik hónapra finanszírozói célértéken (HbA1c <8,0%) lévők célértékmegtartási aránya volt a vizsgálat végén. Biztonságossági paraméterként a hypoglykaemiás eseményeket regisztráltuk. Eredmények: A bevont 557 betegből a hatásossági elemzésben 287 beteg adatait lehetett értékelni, közülük 169 (58,9%) érte el a finanszírozási szabályok szerint előírt glykaemiás kontrollt. A hatodik hónapban az előírt HbA1c-célértékkel (<8,0%) rendelkező 167 beteg közül 152 (91%) maradt célértéken a vizsgálati periódus további hat hónapjában is. Nem súlyos hypoglykaemiás esemény 1221 alkalommal, súlyos hypoglykaemiás esemény 6 alkalommal fordult elő. Következtetések: A glargin és glulizin inzulinnal újonnan megkezdett bázis-bolus kezelési rendszer a 2-es típusú cukorbetegségben szenvedő betegek több mint felében biztosította azt az eredményességet, amelyet a finanszírozási szabályok a folyamatos 100%-os támogatás feltételéül jelölnek meg. Az eredmények azonban azt is feltárták, hogy a betegek figyelemre méltó részében az anyagcsere-állapot ellenőrzése a HbA1c-szint mérésével nem a finanszírozási szabályoknak megfelelően történt. Orv Hetil. 2018; 159(50): 2122–2128.

Restricted access

Absztrakt:

Bevezetés: A humán inzulinok és az inzulinanalógok hatékonysága hasonló, de az utóbbiaknak kedvezőbb a farmakokinetikájuk, amivel kevesebb hypoglykaemia és az élettanihoz hasonlóbb inzulinprofil érhető el. Célkitűzés: Annak igazolása, hogy a humán bázis-bolus inzulinkezelésről glargininzulin-alapú bázis-bolus kezelésre váltva jobb glykaemiás kontroll biztosítható. Módszer: A 12 hónapos retrospektív adatgyűjtéssel kiegészített 3 hónapos prospektív, beavatkozással nem járó vizsgálatba olyan betegek kerültek, akiket a beválasztáskor váltottak glargininzulin- – 100 E/ml – alapú bázis-bolus inzulinkezelésre, nem volt megfelelő a vércukorháztartásuk, és a bevonást megelőző 12 hónapból legalább további egy HbA1c-eredménnyel rendelkeztek. Az 1513 bevont beteg közül 1181 betegnek álltak rendelkezésre a hatásossági elemzéshez szükséges adatai. Eredmények: A bevonáskor átlagosan 58,3 éves betegek 48,1%-a volt férfi. Az analóg inzulinra váltást megelőző évben a betegek átlagos HbA1c-szintje lényegében stagnált: a váltás előtt 12 hónappal 8,8 ± 1,4%, a váltáskor 8,8 ± 1,2% volt, a váltás után 3 hónappal viszont szignifikánsan csökkent 7,7 ± 1,0% értékre (p<0,001). A váltás és a 3. hónap között szignifikánsan csökkent az éhomi vércukorszint (10,0 ± 3,2 mmol/l-ről 7,4 ± 1,9 mmol/l-re, p<0,001) és a postprandialis vércukorszint is (11,1 ± 2,8 mmol/l-ről 8,8 ± 1,7 mmol/l-re, p<0,001). Az inzulinok dózisát a váltást megelőzően és azt követően is növelték. Következtetések: A glargininzulin-alapú bázis-bolus kezelés szignifikáns javulást tudott elérni olyan betegek glykaemiás állapotában, akik nem voltak megfelelően beállítva a váltást megelőzően. Orv Hetil. 2018; 159(29): 1201–1207.

Restricted access

Absztrakt:

A gyermekkori immunthrombocytopenia (ITP) nagyon változatos kórkép. A különböző nemzetközi ajánlások nem szabnak meg szigorú előírásokat, csupán terápiás lehetőségekről beszélnek. A hazai gyakorlat alapján 2011-ben egy konkrét terápiás algoritmus került bemutatásra. Az elmúlt években új innovatív szerek állnak rendelkezésre már Magyarországon is, ezért időszerű a terápiás ajánlások átgondolása és újrafogalmazása. A jelen munkában napjaink korszerű ellátási elveit mutatjuk be. Csecsemő- és gyermekkorban továbbra is elsősorban a nagy adagú intravénás immunglobulin-kezelést javasoljuk, idősebb életkorban és alternatívaként a szteroidkezelés is indikált (lökéskezelés vagy elnyújtott kis adagú kezelés formájában). Rezisztens esetekben az új, innovatív trombopoetinreceptor-izgató szerek közül ma már gyermekeknek is törzskönyvezett készítmény az eltrombopág, amely nagyon hatékonyan javítja a kórlefolyást. A lépkivétel gyermekkorban csak kivételes esetben jön szóba. Az ITP kiszámíthatatlan kórkép, és bár gyermekkorban mintegy 70–80%-ban gyógyul, szakorvosi ellátást és hosszú távú követést igényel. Orv Hetil. 2017; 158(48): 1891–1896.

Open access

Bevezetés: A 2-es típusú cukorbetegség kezelésében a gyógyszeres kezelés mellett döntő jelentősége van a betegoktatásnak. Célkitűzés: A szerzők arra a kérdésre kerestek választ, hogy a 2-es típusú diabetesben szenvedő betegeknek nyújtott csoportos edukáció fejt-e ki pozitív addicionális hatást a cukorháztartásukra és életvezetésük egyes jellemzőire. Módszer: A beavatkozással nem járó vizsgálatba 18–75 év közötti betegeket vontak be. Az edukált betegeket a betegedukációt biztosító centrumok, a kontrollbetegeket a hagyományos cukorbeteg-tanácsadást végző centrumok vonták be a vizsgálatba. Eredmények: Kiinduláskor az edukációs csoport betegei fiatalabbak voltak, rövidebb volt a diabetesanamnézisük és jobb vércukorháztartással rendelkeztek. A kontroll- és az edukációs csoportban a HbA1c változása –1,41% vs. –1,23% (p = 0,277), az éhomi vércukorszinté –1,89 mmol/l vs. –1,88 mmol/l (p = 0,854) volt. A postprandialis vércukorszintben a kontrollcsoportban lehetett szignifikánsan nagyobb csökkenést kimutatni: (–2,88 mmol/l vs. –2,26 mmol/l; p = 0,010). A kontrollcsoport betegeinek testtömegindex-értéke lényegében változatlan maradt, míg az edukációs csoporté szignifikánsan csökkent. Az edukációs csoportban az 1. és a 3. edukációs alkalom között nőtt az önellenőrzési napok száma és a betegek fizikai aktivitása. Következtetések: Az induláskor meglévő különbségek valószínű magyarázata, hogy az edukációs csoportokba a fiatalabb, motiváltabb, jobb anyagcsere-állapotban lévő betegek léptek be. Az edukáció a vércukorháztartásban nem, de a testtömegindexben kedvező változással járt együtt. Az edukált betegek körében javuló önellenőrzési aktivitást és több testmozgást lehetett kimutatni. Orv. Hetil., 2014, 155(43), 1713–1721.

Restricted access