Search Results

Absztrakt:

A szakmai ajánlásokban a normális vércukorérték megvalósítása jelenti a diabetes sikeres kezelését, azaz a diabetes terápiájában az euglykaemia elérése a cél. Ez azt sugallja, hogy a normális vércukorérték normális anyagcsere-állapotot (eumetabolizmust) jelez, míg a hyperglykaemia kóros anyagcsere-állapotot (diszmetabolizmust) jelöl. Az is joggal felvethető, hogy vajon ugyanazon vércukorérték esetén az intracelluláris energiaszolgáltatás biokémiai mechanizmusai azonosak-e, avagy egymástól különböznek? A kérdés megválaszolása céljából a szerzők számos, egymástól eltérő patofiziológiai paraméterekkel jellemezhető klinikai állapotban vizsgálták a rövid távú, valamint a hosszú távú vércukorérték és a sejtanyagcsere jellemzőinek összefüggését az irodalmi adatok alapján. Tanulmányozták ezen összefüggést a micro- és a macroangiopathia patogenezisében, vizsgálták a vércukor és a sejtanyagcsere összefüggésének különbözőségeit 1-es és 2-es típusú diabetesben, valamint a vércukor és a myocardium-anyagcsere kapcsolatát akut és krónikus stresszben, továbbá a vércukor és a sejtanyagcsere viszonyát az úgynevezett „áttörési” (breakthrough) jelenségben, valamint a különböző metabolikus promoterek adása esetén. Arra a következtetésre jutottak, hogy az aktuális vércukorérték nagyon különböző mértékben jelzi az aktuális anyagcsere-állapotot. Az euglykaemiás állapot az esetek egy részében egyáltalán nem utal biztonsággal eumetabolizmusra (sejtszintű energiaegyensúlyra), és a hyperglykaemia sem a kóros (sejtszintű energiadeficiens) anyagcsere-állapotot jelzi feltétlenül. Az is megállapítható, hogy ugyanazon aktuális vércukorérték mellett ugyanazon szerv egyidejű anyagcsere-teljesítménye jelentősen különbözhet, továbbá ezen anyagcsere-állapot biokémiai háttérmechanizmusai alapvetően eltérők lehetnek. Az is megfogalmazható, hogy a tartósan fennálló ugyanazon vércukorérték-tartomány mellett az egyes szervek anyagcsere-állapota jelentősen különbözhet: bizonyos szervek anyagcsere-egyensúlya megtartott, más szervek anyagcsere-deficitje egyidejűleg jelentős lehet. A fenti következtetések arra vezethetők vissza, hogy a vércukorérték valójában egy transzportparaméter, amely az aktuális egyensúlyi állapotot jelzi a szénhidrátraktárakból a vérbe irányuló glükózforgalom, illetve a vérből a szövetekbe irányuló glükózfelvétel között. Az egyensúlyt tartó kétirányú forgalom sebességének ismerete nélkül – pusztán a vércukorértékből – érdemi következtetés alig vonható le a sejtanyagcsere mennyiségi és minőségi jellemzőire vonatkozóan. Orv. Hetil., 2017, 158(11), 409–417.

A palliatív ellátásban a hyponatraemia előfordulása rendkívül gyakori, melyre hirtelen jelentkező állapotromlás esetén gondolnunk kell. Az ionzavarral kapcsolatos diagnosztikus és kezelési lépéseket a beteg tünetei és életkilátása határozzák meg. A nem megfelelő indikációval végzett diagnosztika és kezelés a betegnek felesleges terhelést, a megfelelően végzett korrekció jelentős állapotjavulást eredményezhet. A palliatív ellátásban az akut hyponatraemia nagyon ritka. Leggyakrabban tünetmentes vagy enyhe tünetekkel járó krónikus hyponatraemiával találkozunk. A tünetmentes betegek ionzavara kezelést nem igényel. Enyhe tünetek esetén a legalább hónapokban mérhető várható túlélésű betegeknél a kiváltó ok korrekciója jön szóba. Középsúlyos-súlyos tünetek esetén a legalább hetekben mérhető várható életkilátású beteg ionzavarát az életminőség javítása céljából kezeljük. A néhány napos prognózisú, agonizáló betegek ionzavara kezelést nem igényel. A korai palliatív kezelésben részesülő, krónikus, súlyos fokú, középsúlyos tüneteket okozó hyponatraemiával észlelt nőbeteg esetbemutatása kapcsán javaslatot fogalmaztunk meg a leggyakrabban előforduló ionzavar korrekciójára a mindennapi palliatív ellátásban. Orv Hetil. 2023; 164(18): 713–717.

Bevezetés: A palliatív ellátás javítja a krónikus, progresszív betegségben szenvedő, súlyos állapotú betegek életminőségét. Célkitűzés: Célunk volt, hogy felmérjük a belgyógyászati osztályunkon kezelt, krónikus, progresszív betegségben szenvedő, súlyos állapotú betegek palliatív ellátásának szükségességét és a betegek jellemzőit. Módszer: Retrospektív tanulmányunk a 2020. január 1. és 2024. január 31. között klinikánkra a Sürgősségi Betegellátó Osztályról felvett, palliatív konzíliumba referált betegek betegségjellemzőit, a klinikai diagnózis és a palliatív ellátás időpontjait, a betegek felvételének okát, állapotukat, tüneteiket, esetleges haláluk helyét és idejét vizsgálta. Eredmények: A 197 beteg átlagéletkora 71 év volt, 45%-uk volt férfi. Daganatos betegségben 95, egyéb krónikus, progresszív betegségben 5%-uk szenvedett. Az elsődleges daganat leggyakoribb helye a tüdő, a vastagbél és az emlő volt. A nem daganatos betegek szervelégtelenségben vagy neurológiai kórképben szenvedtek. Korai palliatív ellátásban a daganatos betegek 4%-a részesült. A betegek funkcionális stádiumának átlaga ECOG 3,4, illetve a Karnofsky-index szerint 24% volt. A vezető tünetek a fájdalom, az étvágytalanság és a fulladás voltak. Daganatos betegeknél a diagnózis és a palliatív gondozás kezdete között eltelt idő átlaga 110 hétnek bizonyult, 17%-uknál a két időpont megegyezett. A palliatív gondozás kezdete és a klinikai palliatív konzílium között átlagosan 26 nap telt el, 71%-uknál a két időpont megegyezett. Családi megbeszélés a betegek 33%-ánál valósult meg, mely alacsony arány részben a COVID–19-pandémia alatti beteglátogatási korlátozásoknak tudható be. A vizsgálat végéig a betegek 88%-a elhunyt, csupán 27%-a az otthonában. A palliatív ellátás kezdete és a halál időpontja között átlagosan 82 nap telt el. Megbeszélés: Eredményeink azt mutatják, hogy a palliatív ellátási igényű betegek tüneti terhei jelentősek. A daganatos betegek diagnózisa sokszor késői, korai palliatív ellátásuk ritkán történik meg, palliatív gondozásba későn kerülnek, és sokszor nem az otthonukban halnak meg, ahol utolsó időszakuk eltöltését preferálnák. A nem daganatos, krónikus progresszív kórképben szenvedőknél ritkán gondolunk a palliatív ellátás szükségességére. Következtetés: A krónikus, progresszív betegségben szenvedők korai palliatív ellátása javítja az életminőségüket. Orv Hetil. 2024; 165(26): 1010–1016.

A nefrogén szisztémás fibrosis, melyet korábban nefrogén fibrotizáló dermopathiaként említett az irodalom, egy ritka kórkép, mely vesebetegeknél jelentkezik. A kialakulását elsősorban gadolínium alapú MRI-kontrasztanyag alkalmazását követően észlelték beszűkült vesefunkciójú, többnyire dializált betegeken. A nefrogén szisztémás fibrosist a végtagok distalis részén kezdődő, majd a súlyosabb esetekben a tüdőt, májat, szív- és vázizomzatot is érintő fibrosis jellemzi. A betegség több szervrendszer együttes érintettsége esetén – az esetek mintegy 5%-ában – gyors lefolyású és halálos kimenetelű is lehet. Bizonyítékokon alapuló terápiája még nem ismert, de egy-egy esetben javulást észleltek vesetranszplantáció és plazmaferézis után, illetve gyógyulást írtak le extracorporalis fotoferézist követően.

Az inzulinrezisztencia az a kóros állapot, amelyben az endogén vagy a kívülről adagolt (exogén) inzulin szöveti glükózfelvételt és -hasznosítást elősegítő hatása elmarad az anyagcseréjüket illetően egészséges személyeken megfigyelttől. Az egész szervezetet érinti, kitüntetett célszövetei a máj-, az izom- és a zsírszövet, patogenetikai és az ezek hátterében álló molekuláris biológiai folyamatai azonban részben eltérnek egymástól. Az utóbbi időben jelentősen bővültek a zsírszövet szerepével kapcsolatos ismeretek, s egyre inkább úgy látszik, hogy a diszfunkcionális zsírszövet a kóroki történések központi szereplője. A kézirat áttekinti a zsírszövet szerkezetét, az adipogenezis és a lipolízis szabályozását, a mikrobiom és a zsírszövet kapcsolatára vonatkozó adatokat, az akut és a krónikus inzulinrezisztencia különbségeit, valamint a zsírszöveti inzulinrezisztencia mérséklésére ma rendelkezésre álló terápiás eszközöket. Jóllehet szelektív zsírszöveti támadáspontú, biztonságos, hosszú távú humán alkalmazást lehetővé tevő molekula ma még nincs a reménybeli közelségben, az első, fejlesztés alatt álló „adipeutikummal” kapcsolatos állatkísérletes megfigyelések új kezelési lehetőség ígéretét vázolják fel. Orv Hetil. 2023; 164(1): 3–10.

Bevezetés: A diabetes mellitus előfordulási gyakorisága világszerte növekedést mutat, Magyarországon 2014. évi adatok szerint a kórkép a lakosság 7,3%-át érinti. Az újonnan felfedezett daganatos betegek között a diabetes mellitus 8–18%-ban, egyes közlések szerint 30%-ban van jelen. A palliatív ellátásban részesülő betegek esetén a diabetes mellitus kezelési céljai, a kezelés és a vércukor-ellenőrzés módszerei jelentősen különböznek a kuratív ellátásban részesülő cukorbetegeknél megszokottaktól, aminek megértetése, elfogadtatása a beteggel, a családtagokkal és a beteget kezelő személyzettel elsődleges feladat. Célkitűzés: A közlemény célja, hogy megfogalmazza a palliatív ellátásban részesülő, cukorbetegséggel is kezeltek anyagcserezavarának a mindennapi orvoslásban használható ellenőrzési és kezelési módszerét. Módszer: A nemzetközi szakirodalomban fellelhető tanulmányok alapján a hazai gyakorlatban is alkalmazható javaslat került megfogalmazásra. Javaslatok: Az ajánlás egyéni, liberálisabb ellenőrzési és kezelési módszerek ismertetésével javíthatja e speciális betegcsoport életminőségét. Következtetés: A hazai palliatív ellátásban a cukorbetegek kezelésére alkalmazható javaslat megfogalmazása segíti a mindennapos minőségi betegellátást. Orv Hetil. 2022; 163(31): 1231–1236.

A palliatív ellátás a krónikus, progresszív betegségben szenvedő, előrehaladott stádiumú betegek gondozási formája, melynek célja az életminőség javítása. Ezen ellátási forma feladata a komplex tüneti terhek csökkentése, a túlkezelések elkerülésének biztosítása, valamint az ellátás előzetes tervezésének segítése. A palliatív ellátás alkalmazása nemcsak a daganatos, hanem a súlyos szervelégtelenségben vagy dementiában szenvedő betegek esetében is szükséges. A be gyógyászati fekvőbetegosztályok nagyszámú idős, súlyos állapotú, jelentős komorbiditásokkal bíró betegeinek terápiájában ennek megfelelően a szokványos kezelésekkel együtt történő alkalmazása kiemelt fontosságú. Munkánkban a pécsi integrált palliatív betegellátási rendszer részeként működő Klinikai Palliatív Mobil Team rövid ismertetését követően bemutatjuk a palliatív ellátási rendszer kialakításának folyamatát belgyógyászati osztályunkon. A rendszer létrehozásához az ellátási forma kiépítésére nyitott intézetvezetés, a szakápolók és az orvosok oktatása, a speciális gyógyszerek naprakész hozzáférésének megteremtése, valamint a betegvizitek folyamatának kidolgozása is rendkívüli fontosságú. Közleményünk célja, hogy a folyamat ismertetésével segítsük hasonló palliatív ellátórendszerek kialakítását a fekvőbeteg-ellátás súlyos állapotú betegeinek kezeléséhez. Az ellátási forma a betegek életminőségének javításán túl a kezelés költségét is csökkenti. Orv Hetil. 2024; 165(31): 1186–1190.

A nem alkoholos zsírmájbetegség (NAFLD) ma a leggyakoribb májbetegség, a világ népességének 25%-át érinti. A kórkép és progresszív formája, a nem alkoholos steatohepatitis gyakran társul obesitassal és 2-es típusú cukorbetegséggel. NAFLD-ben 2–3-szoros a diabetes kockázata, ami párhuzamosan nő a májbetegség súlyosságával. Mivel komplex kapcsolat van a két kórkép között, a zsírmáj és a diabetes szinergikusan hat a kedvezőtlen klinikai kimenetelre. Cukorbetegekben gyakori a zsírmáj, és a diabetes NAFLD-ben prediktora a steatohepatitisbe, fibrosisba, cirrhosisba való progressziónak. A genetikai faktorok mellett a túlzott kalóriabevitel, a zsírszövet diszfunkciója, az inzulinrezisztencia, a szabad zsírsavak és gyulladásos citokinek, valamint a lipo- és glükotoxicitás szerepe meghatározó a NAFLD és a diabetes kialakulásában. A dolgozatban áttekintjük a két kórképet összekötő patomechanizmusokat. Orv Hetil. 2022; 163(21): 815–825.

A nem alkoholos zsírmájbetegség ma a krónikus májbetegség leggyakoribb oka, agresszív formája, a nem alkoholos steatohepatitis fibrosisba, cirrhosisba progrediálhat, és végstádiumú májbetegséghez vezethet. A kórkép gyakran társul obesitassal és 2-es típusú cukorbetegséggel, valamint cardiovascularis és renalis szövődményekkel, ugyanakkor nincs jóváhagyott, specifikus terápiája. Kezelése a kockázati tényezők (obesitas, diabetes, dyslipidaemia) kontrollálásán és az életmód-változtatás, testsúlycsökkentés, kalóriabevitel megszorítása és fizikai aktivitás javaslatán alapul, amit azonban nehéz elérni és fenntartani. A betegség hatékony farmakoterápiájára ezért különösen nagy szükség lenne. A dolgozatban tárgyaljuk azokat a farmakonokat, amelyek az obesitas vagy a diabetes kezelésére elérhetők, és amelyek az előzetes vizsgálatok alapján potenciálisan a nem alkoholos steatohepatitis terápiájában is hasznosíthatók. Jelenleg egyedül az antidiabetikumként ismert pioglitazon és az antioxidáns E-vitamin adása javasolt a nem alkoholos steatohepatitis bizonyos eseteiben. Az említetteken kívül áttekintjük azokat a fejlesztés alatt álló készítményeket, amelyek a nem alkoholos zsírmáj különböző patogenetikai útjait célozzák meg, és specifikusan a steatohepatitis kezelésére szolgálnának. Ezeknek a farmakonoknak a terápiás hatása a májzsírtartalom és a de novo lipogenezis csökkentésén, a farnezoid X-receptor–epesav tengely és a bélmikrobiom módosításán, az oxidatív stressz, a gyulladás és a fibrogenezis gátlásán alapulna. A jövőben feltehetően a különböző támadáspontú farmakonok kombinációi jelentik a nem alkoholos steatohepatitis hatékony terápiáját. A nem alkoholos zsírmájbetegség szisztémás metabolikus kórképnek tekinthető, kezelése ezért a diabetológusok, nefrológusok, kardiológusok és hepatológusok együttműködését igényli. Orv Hetil. 2022; 163(22): 855–862.

Az 1-es típusú inzulindependens cukorbetegség veseelégtelenséggel szövődött esetében a kombinált hasnyálmirigy- és veseátültetés az egyetlen olyan rutineljárás, mely inzulin nélkül normoglycaemiássá teszi a beteget jó vesefunkció mellett. A cukorbetegek egy részénél megtartott vesefunkció mellett is kialakulhat számos szövődmény. Ilyen esetben lehet választandó eljárás a hasnyálmirigy önmagában történő átültetése. 6 évvel hasnyálmirigy-transzplantációs programunk elindítását követően elvégeztük az első szóló hasnyálmirigy-átültetést. A beteg egy 40 éves férfi volt. Enterális drenázst alkalmaztunk portális vénás drenázs mellett. Időben kiterjesztett indukciós kezelésre IL-2-receptor-gátlót használtunk. A műtétből eredő technikai és immunológiai nehézségek ellenére szövődményünk nem volt, illetőleg kilökődést nem észleltünk. 3 évvel a műtét után betegünk életminősége jó, vesefunkciója megtartott, és nem szorul inzulinkezelésre. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a szoliter hasnyálmirigy-átültetés rutinszerűen jó eredményekkel használható terápiás lehetőség az I-es típusú cukorbetegség veseelégtelenséggel nem komplikált eseteiben.