Az idült vesebetegség napjainkban népbetegséggé vált az atherogeneticus nephropathiák számának drámai megemelkedése miatt. A klasszikus vesetünetek hiánya miatt a betegséget legtöbbször csak az előrehaladott, súlyos vagy végstádiumú veseelégtelenség stádiumában ismerik fel, holott laboratóriumi vizsgálatokkal már jóval korábban diagnosztizálható lehetne. Ekkor már nem lehetséges a vesefunkció romlásának megállítása, a vesepótló kezelés elkerülése. Ugyanakkor az enyhe-mérsékelt súlyosságú idült vesebetegség is jelentősen fokozza, megsokszorozza az atherosclerosis kockázatát, így a betegek többsége cardiovascularis betegségekben meghal még a dialízis előtt. Ezek miatt a tünetmentes korai stádiumú vesebetegség szűrése alapvető fontosságú lenne. A glomerulus filtrációs ráta számítása segítheti leginkább a kórkép felismerését, a veseelégtelenség és cardiovascularis betegségek progressziójának csökkentését. A Magyar Nefrológiai Társaság és a Magyar Laboratóriumi és Diagnosztikai Társaság már 2005-ben javasolta a glomerulus filtrációs ráta laboratóriumokban történő kiszámítását és az eredmény automatikus közlését minden egyes szérumkreatinin vizsgálatakor. Ezt a gyakorlatot az országban már egyre több laboratórium alkalmazza. A jelen összefoglaló a számított glomerulus filtrációs ráta alkalmazásában, értékelésében kíván segítséget nyújtani.

Background: Recently several estimated GFR (eGFR) formulae have been developed and new creatinine methods were introduced to compensate for the effect of “pseudocreatinines”. These methods resulted in lower creatinine and higher eGFRs. Methods: Original 6-v MDRD (Modification of Diet in Renal Disease), 4-v MDRD, Cockcroft-Gault (C-G), Quadratic and the new MDRD-175 formulae were tested in 31 patients. The eGFR based on both Jaffe and compensated-Jaffe creatinine were compared to Tc-99m labeled diethylenetriamine pentaacetic acid clearance (DTPA-GFR). Results: All eGFRs correlated with DTPA-GFR (range 16–104 mL/min/1.73 m ² ). Original MDRD and C-G showed high correlation coefficients (0.88 and 0.78), but original and 4-v MDRD tended to overestimate GFR below 60 ml/min/1.73 m ² and underestimate it above 60 mL/min/1.73 m ² . Using compensated-Jaffe creatinine reduced the underestimation of the original MDRD, but resulted in overestimation of the 4-v MDRD, C-G and quadratic GFR. With the exception of the original MDRD, the correlations between eGFRs and DTPA-GFR were higher using Jaffe method. Applying the new MDRD-175 with compensated Jaffe creatinine resulted in lower bias of GFR. Conclusion: Harmonization of creatinine methods is necessary because it has significant effect on the eGFR. The IDMS-calibrated creatinine in the new MDRD-175 formula provides reliable eGFR in kidney disease.

Bevezetés: A világirodalomban 1989 óta számolnak be olyan renopulmonalis szindrómás betegekről, akiknél mind az antiglomeruláris bazálmembrán, mind az antineutrofil citoplazmatikus antitest kimutatható. Célkitűzés: A szerzők célja az volt, hogy az intézetükben előfordult „kettős pozitív” eseteket felkutassák, adataikat feldolgozzák és összehasonlítsák az irodalomban leírtakkal. Módszer: Az elmúlt 16 évben 87 antineutrofil citoplazmatikus antitest pozitív vasculitises és 11 antiglomeruláris bazálmembrán antitest pozitív beteget kezeltek, közülük négy betegben (36%) volt az antineutrofil citoplazmatikus antitest is kimutatható (két antimieloperoxidáz-, két antiproteináz-3-pozitivitás). Eredmények: A csak antiglomeruláris bazálmembrán antitest pozitív betegekkel szemben a kettős pozitív betegekre magasabb átlagéletkor (46 vs. 24 év), a férfi dominancia hiánya (50% vs. 71%), megelőző extrarenalis tünetek gyakoribb jelenléte (50% vs. 0%), alacsonyabb antiglomeruláris bazálmembrán antitest szintek (<100 EU/ml: 100% vs. 29%) voltak jellemzőek. A kettős pozitívak között jobb volt az egyéves betegtúlélés (100% vs. 71%) az idősebb kor és a hasonló kezelés ellenére (immunszuppresszió mindkét csoportban 100%, plazmaferézis 75%, illetve 86%), az egyéves vesetúlélés nem különbözött (25%, illetve 14%). Következtetések: A nemzetközi tapasztalatokhoz hasonlóan az antiglomeruláris bazálmembrán antitest pozitív hazai betegek harmadában antineutrofil citoplazmatikus antitest pozitivitás is észlelhető, ami eltérésekkel társul a renopulmonalis szindróma klinikai megjelenésében. Orv. Hetil., 2013, 154, 1696–1701.

Absztrakt:

Bevezetés: A nyelőcső-varixruptura a portalis hypertensio életet veszélyeztető szövődménye. A 6 hetes mortalitás kb. 20%. Célkitűzés: Annak elemzése, hogy a varixeredetű gastrointestinalis vérzés ellátásában a 2015-ben osztályunkon bevezetett változások hatással voltak-e ezen betegek kórházi halálozására. Módszer: Retrospektív módszerrel hasonlítottuk össze a 2014-ben és 2015-ben ellátott varixvérző betegek adatait. 2015-ben a varixvérző betegek ellátásában két változtatás történt: szubintenzív ellátóegységben láttunk el minden beteget, és minden, varixvérzésre gyanús betegnél alkalmaztunk terlipresszint. A vérzéscsillapítás sclerotherapiával és/vagy ligatióval történt. A szignifikanciát Student-féle t-próbával számoltuk. A betegek adatai 2014 vs. 2015: betegszám: 24 vs. 30, átlagéletkor: 59,8 vs. 57,6 év, férfi (%): 70,8 vs. 66,7. A Child–Pugh-stádiumokban nem volt szignifikáns különbség a két év között, p = 0,53. A betegeket úgy is csoportosítottuk az elemzéskor, hogy az ellátás évétől függetlenül kaptak-e terlipresszint vagy sem. Ekkor az adatok: betegszám: 22 vs. 32, átlagéletkor: 60,4 vs. 57,4, férfi (%): 63,6 vs. 70,6. Eredmények: A mortalitás 2015-ben 23%, 2014-ben 33% volt! A terlipresszint kapó és nem kapó betegek halálozása: 18,2% vs. 34,4%, p = 0,09. A kórházi mortalitást a legerősebben befolyásoló tényező a beteg felvételkori Child–Pugh-stádiuma (A- vs. B-stádium p = 0,05, A- vs. C-stádium p = 0,02). A Child–Pugh-féle C-stádiumú betegeknél alkalmazott terlipresszinterápia mortalitáscsökkentő hatása a szignifikancia határán volt (p = 0,055). Következtetés: Osztályunkon az elmúlt évben a varixeredetű gastrointestinalis vérzések ellátásában bevezetett változások a viszonylag kis esetszámok mellett is lényeges mortalitáscsökkenéshez vezettek. Orv Hetil. 2020; 161(15): 583–587.

Az endokrin orbitopathia a Graves-kór leggyakoribb extrathyreoidalis manifesztációja. A súlyos – látást veszélyeztető – esetek kezelése a mai napig nem megoldott probléma. A szerzők a közleményben a nemzetközi ajánlásokban is szereplő, elfogadott kezelési módok bemutatása mellett az elmúlt évtizedek terápiás próbálkozásait, a közelmúlt új kezelési lehetőségeit, valamint saját klinikai tapasztalataikat foglalják össze. Kiemelik, hogy az endokrin orbitopathia kezelésében a biológiai terápiák közül elsősorban az anti-CD20 antitesttel végzett terápiával kedvező irodalmi adatok állnak rendelkezésre. A szelén enyhe esetekben egyértelműen pozitív hatású. További, nagyobb esetszámú prospektív vizsgálatok szükségesek a biológiai terápiák alkalmazhatóságáról endokrin orbitopathiában. Orv. Hetil., 2014, 155(33), 1295–1300.

Bevezetés: A cystás fibrosis progresszív genetikai betegség, amely korlátozhatja a betegek mindennapi életét, befolyásolja életminőségüket. Célkitűzés: A szerzők célul tűzték ki a hazai cystás fibrosisban szenvedő betegek életminőségének felmérését. Módszer: Az életminőség értékelésére betegségspecifikus kérdőív (The Cystic Fibrosis Questionnaire – Revised) magyar nyelvre validált változatát alkalmazták. A betegség súlyossági állapotát Shwachman–Kulczycki-pontszám segítségével határozták meg. Spirometriai vizsgálat is történt. Eredmények: A vizsgálatban 59 beteg (átlagéletkor 14,03±4,8 év) vett részt öt magyarországi centrumból. A 8–13 éves korosztályban a gyermekek és szüleik válaszai között a következő korrelációkat állapították meg: fizikai aktivitás = 0,77 (p<0,001); érzelmi állapot = 0,07 (p<0,001); étkezési zavarok = 0,51 (p<0,001); kezelés terhe = 0,21 (p<0,001); testkép = 0,54 (p<0,001); légúti tünetek = 0,49 (p<0,001); emésztési tünetek = 0,40 (p<0,001). Következtetések: A gyermekkori életminőség felmérése során a gyermekek és szüleik véleménye szorosan megegyezett azokban a dimenziókban, amelyek a fizikális területre vonatkoztak, azonban a pszichoszociális doménekben lényeges különbségek voltak mérhetők. Cystás fibrosisos gyermekek életminőség-vizsgálata során mind a gyermekek, mind a szülők véleményének figyelembevétele ajánlott. Orv. Hetil., 2013, 154, 784–791.

Magyarország lakosságának több mint 1%-a fertőzött hepatitis B-, C- vagy D-vírusokkal. A betegek kivizsgálását és kezelését 2006 óta szakmai, míg 2010 óta finanszírozási protokollok alapján centrumokban végzik. A közlemény a 2012. évre érvényes, a kezelőorvosok konszenzusán alapuló kezelési ajánlásokat foglalja össze. Az ajánlások hangsúlyozzák a kivizsgálás során a gyors és részletes virológiai vizsgálatok jelentőségét, a májbiopsziát e vonatkozásban helyettesítő tranziens elasztográfia alkalmazhatóságát, csakúgy, mint a terápia vezetésében a vírusnukleinsav-titer követésének nélkülözhetetlenségét. Az idült hepatitis B kezelésében az első választás az egyéves időtartamú pegiláltinterferon- vagy a folyamatos entecavirkezelés, utóbbit a hepatitis B felszíni antigén (HBsAg-) szerokonverzió után még legalább hat hónapig kell folytatni. A tenofovir disoproxil fumarat jelenleg hazánkban még nem OEP-támogatott. Az adefovir dipivoxil leginkább kombinációban javasolható. Nem megfelelő első választás a lamivudin, az ezt már szedő betegeket hatástalanság esetén másik szerre kell átállítani. Fontos az immunszuppresszív kezelésben részesülő betegek megfelelő antivirális kezelése. Egyidejű hepatitis D esetén pegiláltinterferon-alapú kezelés szükséges. Az idült hepatitis C-fertőzésben a korábban még nem kezelt betegek kezelését pegilált interferon és ribavirin kombinációval kezdjük. Ennek hatástalansága esetén az igazoltan 1-es genotípussal fertőzötteknél a kezelést a negyedik vagy 12. hét után a két új, direkt ható proteázgátló antivirális szer egyikével (boceprevir vagy telaprevir) egészítjük ki. A kezelés időtartama általában 48 hét; korai perzisztáló vírusnegativitás esetén rövidebb kezelési sémák alkalmazhatók. A korábban sikertelenül kezelt 1-es genotípussal fertőzöttek 48 hétig proteázgátló alapú hármas kombinációval kezelendők. Relabálóknál cirrhosis hiányában és perzisztáló korai vírusválasz mellett rövidebb telapreviralapú séma is elegendő. Külön figyelmet kell fordítani a kölcsönhatásokra és a rezisztencia megjelenésére. A 2-es és 3-as genotípus mellett általában 24 hetes, míg 4-es genotípusban a 24, 48 vagy 72 hetes pegilált interferon plusz ribavirin kezelés javasolt. Jelen ajánlás az Egészségügyi Közlönyben történő megjelenést követően válik szakmai protokollá. Orv. Hetil., 2012, 153, 375–394.