Search Results
You are looking at 1 - 8 of 8 items for
- Author or Editor: Ágnes Gyetvainé Balogh x
- Refine by Access: All Content x
A zsámbéki egykori Zichy-kastély középkori várkastély átépítésével nyerte el későbbi formáját. A török idő_d
Szigetmonostor (az újkorban Monostor) a Szentendrei-szigeten fekvő község. 1659-tõl, de ténylegesen csak a török hódoltság után a Zichy család birtokába került a Buda környékén elterülő zsámbéki (később óbudai) uradalom. Zichy Ferenc az 1730-as években Horányi Gábor Pest megyei szolgabírónak adta zálogba Monostort, aki fiával együtt több mint három évtizedig birtokolta.A bécsi Udvari Kamara elsősorban stratégiai, majd pénzügyi és gazdasági szempontokból a Buda körül fekvő egész területet meg akarta szerezni, hogy kincstári uradalommá tegye, erre a XVII. század végétől több kísérletet tett. Miután Zic_h
Vámossy Ferenc, az Építés – Építészettudomány folyóirat szerkesztője
Editor of the Journal Építés – Építészettudomány
A Szerző Vámossy Ferenc munkatársaként 2000 óta segítette az Építés – Építészettudomány folyóirat megjelenését. E rövid visszatekintésben a közös munka állomásai, az idősödő professzor módszerei és hatása szerepelnek, hogyan segítette részletes tanácsaival, módszertani javaslataival a fiatalabb szerzőket, hogyan gondoskodott a lap tudományos színvonaláról. A folyóirat érdekében 60 éven át végzett, kimagasló munkáját 2017-ben zárta le egy magyar és angol nyelven megjelent, összefoglaló, visszaemlékező tanulmánnyal.
Summary. As a colleague of Ferenc Vámossy, the author has been helping to publish the journal Építés – Építészettudomány since 2000. This brief review includes the stages of the joint work, the methods and impact of the elderly professor, how he helped the younger authors with his detailed advice and methodological suggestions, and how he ensured the scientific quality of the journal. He concluded his outstanding work for 60 years in the interest of the journal in 2017 with a summary, reminiscent study published in Hungarian and English.
Itáliai és német építőmesterek tevékenysége a budai polgárvárosban a török kiűzése után
Activities of Italian and German Master Builders in Buda After the Expulsion of the Turks
1686. évi visszavívása után a romokból és az eleinte még falusias viszonyokból lassan, majd egyre gyorsuló ütemben született újjá Buda városa. Az Udvari Kamara idegenből jött, főleg német anyanyelvű, katolikus lakosokat kezdett betelepíteni, a mestereket kedvező feltételekkel csábítva Pest-Budára.
I. Lipót Venerio Ceresola császári építőmestert nevezte ki a budai erődítési munkálatok irányítására, aki már 1686 októberében belekezdett az újjáépítés megszervezésébe. Az ország különböző részeiből érkeztek építőmunkások, akik a kőfaragókkal társulva céhbe szerveződtek Ceresola vezetésével. A budai kőműves és kőfaragó céh 1690-ben jött létre, és működött a céhek 1872-es feloszlatásáig. E mesterek polgári kőművesmester megjelölése még más értelemmel bírt, ugyanis az építész szakmán belül ekkor a legmagasabb megszerezhető képesítés a kőművesmesterség volt, s ezt csak céhen belül és csak mestervizsgával lehetett elérni. A kőművesmester a tervezéstől a kivitelezésig jogosult volt az építés teljes folyamatának elvégzésére. Az építész vagy építőmester elnevezés csak címet jelentett, azaz hivatal- vagy rangjelző volt, mint pl. az uradalmi vagy kamarai építész címe.
Ceresola háztulajdonos is volt Budán, ő kezdte építeni a budai városházát, melyet később a 18. század folyamán a céh több tagja is bővített vagy átépített, köztük Hölbling János, Vogl Konrád, Nöpauer Mátyás. A céh tagjai közül kiemelkedik Hölbling János, aki Ceresolához hasonlóan császári építőmester is volt, az ő egyik munkája pl. a Zeughaus kivitelezése. Nöpauer Mátyás tervezte és építette az Erdődy-palotát, ill. az ő tulajdona volt a Hess András tér 3. sz. alatti Vörös Sün vendégfogadó is.
E céh tagjainak nevéhez az egyszerű barokk lakóépületektől kezdve templomok, kolostorok, középületek építése kötődik, nagyrészt ők építették újjá Buda városát, ami alatt nemcsak a felső város értendő, hanem a külvárosok is, ráadásul e céh mint főcéh tagjai jogosultak voltak az ország egész területén építkezni.
Györgyi Dénes és Román Ernő a magyar építészet fontos szereplői voltak a 20. század első felében. Egymástól független építészpályájuk egy rövid időre mégis összekapcsolódott. Közös épületeik, melyek a korabeli forrásokban „építészpáros”-nak is nevezett tervezőkhöz kötődnek: két budapesti transzformátorház: a Markó utca 9. és a Szentendrei út 135. sz. épületek, valamint a Markó utcai bérház.
A Markó utcai transzformátorállomásra és a szomszédos bérházra 1926-ban kiírt pályázatot Román Ernő nyerte meg, de a zsűri Györgyi Dénesnek a kiírástól eltérő, ezért nem díjazható tervét találta a legalkalmasabbnak. A két építész 1928-ban a munka elvégzése céljából egyesült, a Györgyi-féle tervet alapul véve. Az épületegyüttes 1929–1930 között folyó építése mellett az aquincumi transzformátorház tervezési munkáira is megbízást nyertek az Elektromos Művektől.
A terveken Györgyi és Román neve majd minden esetben együtt szerepel, közös pecséttel hitelesítve munkásságukat. Mégis a munkák befejezése után a Tér és Forma c. lap hasábjain kiadott nyilatkozataik jelzik, hogy együttműködésük feltehetően heves viták közepette ért véget. Az építészek között zajló, főleg attribúciós kérdéskört érintő — sokszor személyeskedő hangvételtől sem mentes — konfliktus építészeti sajtóban lecsapódó írásait a kutatás elsődleges forrásként tekinti, s ezek alapján kísérli meg bemutatni a tervezők közös munkásságát s értékelni az építészek oeuvre-jét. A kutatás eredményeként, az egymást kiigazító közlések szerint, joggal feltételezhetjük, hogy a Markó utcai transzformátorház Györgyi Dénes, az aquincumi épület pedig Román Ernő tervezői tevékenységét gazdagítja.
[A PhD védés 2003. február 24-én zajlott le a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészettörténeti és Műemléki Tanszékén.]
A tanulmány az érdi Szent Mihály-templom műemléki kutatásának eredményeit, valamint jelenleg is folyó helyreállítását ismerteti. A mai templom elődje a 15. század második felében épülhetett, a török hódoltság utáni romos állapotából az 1700-as évek elején építtette újjá a birtokos Illésházy család. A középkori alapokkal és támpillérrel rendelkező szentélyéhez új, élkeresztboltozatokkal fedett, barokk templomhajót építettek hozzá. 1774–76-ban templomtornyot épített a főhomlokzat elé gróf Illésházy János kegyúr. Az épület komoly tartószerkezeti károsodásai miatt 2010-ben elkezdődtek a helyreállítási munkák. A felújításhoz a műemlékvédelmi tudományos dokumentáción kívül régészeti és restaurátori kutatások, talajmechanikai feltárások és statikai vizsgálatok is készültek. A falak nedvesedése és az egyenetlen alapozás volt a problémák fő forrása. A szerkezeti megerősítést követően a templom teljes külső felújítási munkái következtek. Összességében megállapítható volt, hogy a középkori maradványok értelmezhető bemutatása nem lehetséges. A cél az eredeti barokk külső és belső tér helyreállítása volt. Az alsó szerkezeti megerősítéssel együtt új szivárgó- és csapadékelvezető rendszer is készült átszellőztetett lábazattal. A templombelső helyreállítása a szakrestaurátor véleménye alapján a legutóbbi, 1959-es kifestés utáni állapot szerint készül.
Egy középület gyors esztétikai és funkcionális avulása
A földművelésügyi minisztérium palotájának első két évtizede
Rapid aesthetic and functional obsolescence of an administrative building
First two decades of the palace of the ministry of agriculture
A tanulmány a Budapest, Kossuth Lajos tér 11. szám alatt álló minisztériumi épület építéstörténetének első két évtizedére koncentrálva elemzi azokat az okokat, amelyek oda vezettek, hogy már 1906-ban tervpályázatokat írtak ki az épület teljes külső és belső átalakítására.
Bukovics Gyula (1841–1914) 1884-ben kapta a megbízást, majd elkészítette első tanulmányterveit a korábban nyolc helyen működő Földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi Ministerium egy épületben való elhelyezésére. A szakma már ekkor kifogásolta, hogy tervpályázatot nem írtak ki, de az épület külső megjelenése és funkcionális kialakítása is súlyos kritikákat kapott. Az 1885–1887-ben megvalósult épület fogadtatása során szintén megoszlottak a vélemények. Kifogásolták riasztónak ható méretét és tömbszerűségét, viszonylagos egyszerűségét, ugyanakkor a sötét udvari irodákat is. A telekhatárok mentén két traktus mélységű épületszárnyak udvari oldalán futó – eredetileg nyitott – széles folyosó valóban komoly árnyékoló hatással bírt.
Az átadás éveit követően sok apróbb beruházásra, javításra, átalakításra került sor, melyekkel egyrészt az épület használhatóságát kívánták javítani, másrészt pedig igazodtak a minisztérium személyzetének, ügyosztályainak folyamatos változásaihoz, illetve különféle kapcsolt intézmények ki- és beköltözéséhez. A stílusát tekintve „római olasz renaissance” homlokzatok szerénynek, dísztelennek hatottak az elkészült Országház és Igazságügyi Palota mellett. Ráadásul 1891-ben eltávolításra kerültek a homlokzat egyes málló műkő díszei is. 1906-ra a felújítás már elodázhatatlanná vált, lehetőséget teremtve a homlokzat áttervezésére is, így mind a külső, mind a belső átalakítására külön tervpályázatokat írtak ki.
