Search Results

You are looking at 1 - 10 of 11 items for

  • Author or Editor: Ágnes Szirmai x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All Modify Search

Absztrakt:

Bevezetés: A szédülékenység népegészségügyi jelentőségét az adja, hogy a szédüléssel orvoshoz forduló betegek száma nagy. Az egyensúlyrendszeri betegségek kezelésében nagy jelentősége van a fejlesztésnek, a tréningnek. Célkitűzés: Egy olyan egyszerű gyakorlatsor kialakítása volt a célunk, mely hozzátartozó felügyelete mellett végezhető, és eredményessége számszerűen értékelhető. Módszer: A betegek kórházi kezelésük alatt keringésjavító infúziós kezelést kaptak, és egyensúlyi tréninget végeztek. Az eredmények ellenőrzéséhez Jacobson és Newman kérdőívének magyarra fordított változatát alkalmaztuk. Az objektív javulás megítéléséhez ultrahangos számítógépes kraniokorpográfiás méréseket alkalmaztunk. A statisztikai analízis során ANOVA- és Kruskal–Wallis-tesztet, a többszörös összehasonlításhoz Dunn-féle „post” metódust használtunk (szignifikanciaszint: p<0,05). Eredmények: A kórházi kezelés során a tréningcsoportban a betegek által elért átlagos tréningpontszámok javultak. A nyolcnapos tréning alatt a betegek átlagosan napról napra magasabb pontszámot értek el, tehát az egyensúlyrendszert edző feladatok megoldásában a képességeik javultak. A tréningprogram hatékonyságának ellenőrzésére alkalmazott kérdőív eredménye egyértelmű javulást mutatott. Következtetések: A keringésjavító kezeléssel egy időben végzett asszisztált egyensúlyi tréning szignifikánsan csökkentette a tüneteket, javította az életminőséget. Bár az egyensúlyzavar nem gyógyult meg, a betegek állapotában mégis egyértelmű javulás mutatkozott. Orv Hetil. 2018; 159(12): 470–477.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: A Ménière-betegség a vestibularis szindrómák közé tartozik, melyek közül ugyan csupán a második leggyakoribb, jelentőségét mégis a kifejezett, életminőséget jelentősen befolyásoló tünetek adják. Ezek közé tartoznak a váratlanul, vegetatív tünetekkel jelentkező forgó jellegű szédüléses epizódok, tinnitus, füldugulás és sensorineuralis halláscsökkenés. Célkitűzés: Kutatásunkban arra kerestünk választ, hogy a hypertonia, valamint a diabetes hogyan és milyen mértékben befolyásolhatja betegeink állapotát és gyógyszeres kezelésük hatékonyságát. Hipotézisünk szerint a komorbiditások jelentős hatást fejtenek ki mind az életminőségre, mind pedig az életminőségi kontroll lehetséges eszközeinek hatékonyságára. Anyag és módszer: Hipotézisünk igazolására 105 (31 férfi, 74 nőbeteg, átlagéletkor: 57,4 év ± 11,05 SD) klinikai diagnózissal rendelkező, jelenleg is kontroll alatt álló Ménière-beteg követése történt meg, a MedSol-rendszerben elérhető kórlapok retrospektív módon történő elemzésével. Az adatok statisztikai elemzését az IBM SPSS V24-es program segítségével hajtottuk végre. Mivel a legtöbb paraméter nem mutatott normáleloszlást, nem parametrikus teszteket alkalmaztunk. Eredmények: Betegcsoportunk elemzésekor a komorbid betegek nagyobb arányú megjelenését tapasztaltuk. A hypertonia befolyásoló hatását támasztja alá a rohamok megjelenésében megfigyelhető tendencia, a betahisztinkezelés átlagosan magasabb napi dózisa, illetve a keringésjavító infúziós kezelések alkalmazásának magasabb igénye. Hallásromlás tekintetében a diabetes negatív hatását támasztja alá a nagyobb fokú hallásromlás magasabb aránya, illetve a hallásprofil változásában létrejövő magasabb arányú romló tendencia, hypertonia esetében pedig a szteroidkezelésre adott negatív válasz. Következtetés: Összességében azt mondhatjuk, hogy az egyes társbetegségek saját megfigyeléseink szerint egyértelműen negatívan befolyásolják Ménière-betegeink állapotát, gyógyszeres kezelésének hatékonyságát, ezért hangsúlyozzuk, hogy a megfelelő belgyógyászati kontroll elősegítheti a tüneti kezelés hatékonyságát, a panaszmentesség elérését. Orv Hetil. 2019; 160(4): 144–150.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: A benignus paroxysmalis positionalis vertigo (BPPV) a leggyakoribb belsőfül-eredetű szédüléses kórkép. Legfontosabb tünete a szédülés, amelyet tipikus fejmozdítás vált ki, sok esetben azonban vegetatív tünetek is társulnak. Etiológiája alapján idiopathiás és szekunder (egyéb vestibularis eltéréshez társulva, például Ménière-betegség, neuritis vestibularis) BPPV különíthető el. Célkitűzés: Kutatásunk célja olyan, kraniokorpográf által vizsgált paraméter azonosítása, amely segíthet az idiopathiás és a szekunder BPPV elkülönítésében. Anyag és módszer: Kutatásunkba 135, BPPV-ben szenvedő beteget vontunk be, emellett 140 ép egyensúlyrendszerű alanyt is vizsgáltunk ultrahangos-számítógépes kraniokorpográf segítségével. A statisztikai elemzéseket az IBM SPSS V24 szoftver segítségével hajtottuk végre. Eredmények: 109 betegnél igazolódott idiopathiás, míg 26 beteg esetén szekunder BPPV. A kraniokorpográfos leletek elemzése alapján szignifikáns különbség adódott a ’forehead covering area’ (fejmozgás által lefedett terület) és a ’self-spin’ (tengely körüli forgás) paraméterekben, ezek gyakrabban kórosak szekunder BPPV esetén. Következtetés: Az ultrahangos kraniokorpográf segítségével a BPPV modern és objektív diagnosztikája biztosítható, elsősorban a szekunder típusú esetekben. Orv Hetil. 2020; 161(6): 208–213.

Open access

Absztrakt

A nemzetközi statisztikai adatok szerint a szédülő betegek 25%-ának első vizsgálata a sürgősségi osztályon történik. A vizsgáló orvos legfontosabb feladata, hogy diagnosztizálja az életet veszélyeztető kórfolyamatokat. Ezek közül az egyik legnehezebb az izolált szédülés tüneteivel jelentkező veszélyes hátsó scala területi stroke és a jóindulatú vestibularis neuritis elkülönítése. Az utóbbi években bevezetett, gyors, noninvazív, bizonyítékon alapuló, ágy melletti vizsgálatok segítségével a két kórkép teljes biztonsággal differenciál diagnosztizálható. A jóindulatú neuritis vestibularist utánzó stroke (pseudoneuritis) 35%-át tévesen diagnosztizálják, és az ilyen esetek 40%-a után szövődmény alakul ki. Az oculomotoros rendszer kóros működésén alapuló új, gyors, ágy melletti tesztek szenzitivitása az első 48 órában stroke vonatkozásában jobb, mint a diffúziósúlyozott koponya mágneses magrezonanciás vizsgálaté. Egy speciális vizsgáló szemüveg segítségével az új teszt minden komponense objektivizálható, reprodukálható. Orv. Hetil., 2016, 157(11), 403–409.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: András Molnár, Stefani Maihoub, Zoltán Fent, László Tamás, and Ágnes Szirmai

Absztrakt:

Bevezetés: A Ménière-betegség belsőfül-eredetű szédüléses kórkép; jellemző tünetei a forgó jellegű szédüléses epizódok, tinnitus, füldugulás és sensorineuralis halláscsökkenés, valamint vegetatív tünetek. A betegek gondozásának, tünetorientált kezelésének egyik alapja a szédülésnapló adatainak elemzése. Célkitűzés: Kutatásunkban a betegségre jellemző tünetek részletes elemzését végeztük, illetve hangsúlyozzuk a multidiszciplináris megközelítés jelentőségét. Anyag és módszer: 58 (12 férfi, 46 nő; átlagéletkor 56,97 év ± 10,45 SD) definitív Ménière-beteg által kitöltött szédülésnapló adatait elemeztük. A paraméterek statisztikai elemzését az IBM SPSS V24-es program segítségével hajtottuk végre. Mivel a paraméterek nem mutattak normáleloszlást, nem parametrikus teszteket (Mann–Whitney-féle U-teszt) alkalmaztunk. Eredmények: A panaszok elemzése alapján a legdominánsabb tünet a szédülés (átlagos erősség 5,38 ± 2,06 SD), második a sorban a fülzúgás (4,54 ± 2,81 SD), végül ezt követi a fejfájás (2,77 ± 3,1 SD). A fejfájás gyakori társulása ellenére a vestibularis migrén minden esetben kizárható volt. Fontos eredmény, hogy akik fejfájást is panaszoltak, szignifikánsan nagyobb értéket adtak meg a szédülés erősségével kapcsolatban (p = 0,001). A vegetatív tünetek tekintetében pedig még erőteljesebb összefüggés volt tapasztalható (p<0,01). A narratív elemzés alapján a betegek a leggyakrabban a stresszhelyzetet és a hidegfrontot jelölik meg rohamprovokáló tényezőként. Következtetés: A szédülés mint domináns tünet kezelése mellett az egyéb társuló tünetek kezelése is lényeges. Az életminőség-monitorozás és a gyakran társuló pszichés eltérések felvetik a multidiszciplináris megközelítés fontosságát. Orv Hetil. 2019; 160(48): 1915–1920.

Open access

Az időskori szédülés életminőségre kifejtett hatása

The influence of dizziness on the quality of life in elderly

Orvosi Hetilap
Authors: András Molnár, Mátyás Forster, Stefani Maihoub, László Tamás, and Ágnes Szirmai

Összefoglaló. Bevezetés: A szédülés időskorban gyakori panasz, amely jelentősen befolyásolja az életminőséget. Háttere sok esetben multifaktoriális, egyes esetekben azonban jól meghatározott ok kimutatható. Célkitűzés: Kutatásunk célja az időskori szédülő populáció panaszainak, valamint életminőségének felmérése volt. Anyag és módszer: Kutatásunkba 36 (13 férfi, 23 nőbeteg, átlagéletkor ± SD, 72,78 év ± 4,6), Otoneurológiai Ambulanciánkon szédülés miatt vizsgált, 65 év feletti beteget vontunk be. Ők az általunk összeállított, panaszokkal és rizikófaktorokkal kapcsolatos kérdőív mellett a Dizziness Handicap Inventory-t is kitöltötték. Az utóbbi alapján meghatározható volt az életminőség-romlás, illetve annak mértéke. A statisztikai elemzést az IBM SPSS V24 szoftver segítségével végeztük, Mann–Whitney U-teszt és khi-négyzet-próba alapján. Minden esetben p<0,05 értéket tekintettünk szignifikáns különbségnek. Eredmények: A leggyakoribb diagnózisként a Ménière-betegséget, valamint a centrális vestibularis eltéréseket detektáltuk. A betegek visszajelzése alapján a szédülés volt a legdominánsabb tünet, amely a leggyakrabban órákig, illetve napokig tartott, és fele arányban volt forgó jellegű. Emellett a fülzúgás, a halláscsökkenés, valamint a vegetatív tünetek is dominánsak voltak. A leggyakoribb társbetegségek közül gyakoriságuk miatt kiemelendők a mozgásszervi, illetve szemészeti eltérések, a hypertonia, valamint a pszichiátriai betegségek. A betegek 77,8%-a jelzett valamilyen mértékű életminőség-romlást, és kiemelendő, hogy 30%-uk a súlyos kategóriába esett. A Dizziness Handicap Inventory kérdőívek alapján a fizikális, funkcionális, valamint emocionális részpontszámok hasonló értéket mutattak. Következtetés: Az időskori szédülés lényeges a beteg romló életminősége szempontjából. A társuló komorbiditások mellett a háttérben álló vestibularis eltérések kizárása, illetve diagnosztizálása fontos feladat. Ennek függvényében tervezhető a terápia, amely kapcsán a kísérő tünetekre is fontos hangsúlyt fektetni. Így az érintett betegek életminősége javítható. Orv Hetil. 2021; 162(47): 1891–1896.

Summary. Introduction: Vertigo is a common complaint in elderly, which has significant influence on the patients’ quality of life. In many cases its background is complex, although, in some cases specific diagnosis can be made. Objective: Our study aimed to analyze the symptoms and quality of life of old-age vertiginous population. Material and method: 36 patients (13 males, 23 females, mean age ± SD, 72.78 years ± 4.6) over 65 years, examined due to vertigo at our Neurotologic Department, were enrolled. A questionnaire including questions regarding the symptoms, risk factors, along with the Dizziness Handicap Inventory was used. Statistical analysis was carried out using IBM SPSS V24 software. Mann–Whitney U and chi square tests were used. Statistical significance was defined as p<0.05. Results: Ménière’s disease and central vestibular disorders were found as the most frequent diagnoses. Vertigo was the most tormenting symptom, which usually lasted for hours or days, and was defined as rotatory in 50%. Tinnitus, hearing loss and vegetative symptoms were also dominant. The most frequent comorbidities were musculoskeletal disorders, hypertension, ophthalmological diseases and psychiatric disorders. 77.8% of the patients have reported worsened quality of life, of which 30% was detected as severe. Based on the Dizziness Handicap Inventory, physical, functional and emotional scores showed similar results. Conclusion: Vertigo in elderly is important due to its influence on patients’ quality of life. Besides comorbidities, the diagnosis of vestibular pathologies is of great importance. Therefore, therapy planning is possible, and patients’ quality of life can be improved. Orv Hetil. 2021; 162(47): 1891–1896.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: A musculus (m.) stapedius és a m. tensor tympani (TT) inának átvágása egy minimálinvazív sebészi lehetőség a Ménière-betegség sebészi terápiájában. A feltételezett hatásmechanizmus szerint a tensor tympani medializálja a stapest az ovális ablakban, és ennek, valamint a stapediusínnak az átvágása befolyásolja a belső fül nyomásviszonyait Ménière-betegségben. Célkitűzés: Dizziness Handicap Inventory (DHI) – szédülésterheltségi skála – és Tinnitus Handicap Inventory (THI) – fülzúgásterheltségi skála – segítségével annak megállapítása, hogy a tenotomia hogyan befolyásolja a Ménière-betegek életminőségét. Módszer: Diagnosztizált, egyoldali Ménière-betegeket vizsgáltunk (22 beteg), akik előzetes beleegyezésük után tenotomia műtéten estek át, általános vagy helyi érzéstelenítésben. A betegek a műtét előtt, a műtét után 3 hónappal és egy évvel töltöttek ki kérdőívet, és beszámoltak betegségük tüneteiről. Statisztikai analízis: A statisztikai analízis az IBM SPSS V24-es programmal készült. Mivel a vizsgált paraméterek nem mutattak normáleloszlást, nemparametrikus tesztet (Mann–Whitney-féle U-teszt) alkalmaztunk. Szignifikanciaszintnek minden esetben a p<0,05 értéket tekintettük. Eredmények: A DHI-értékek minden betegben szignifikánsan csökkentek, azaz életminőségük jelentősen javult. Elmondásuk szerint szédüléses rohamaik ritkábbá váltak, rövidültek. A fülzúgás szignifikánsan csökkent. Minden beteg állapotjavulásról számolt be. Következtetés: Bár a műtét hatásának patomechanizmusa (a stapes medializációjának csökkenése az ovális ablakban) nem teljesen tisztázott, és az utánkövetési idő sem hosszú, a rohamok súlyosságának csökkentésével a tenotomia ígéretes, minimálinvazív sebészi lehetőségnek tűnik a konzervatív terápiára rezisztens, Ménière-betegségben szenvedő betegek életminőségének javításában. Orv Hetil. 2020; 161(5): 177–182.

Open access

A sürgősségi osztályon szédüléses panaszokkal megjelent betegek életminőségének vizsgálata

Assessment of the patients’ quality of life visiting the emergency department with dizziness

Orvosi Hetilap
Authors: Stefani Maihoub, András Molnár, András Csikós, Péter Kanizsai, László Tamás, and Ágnes Szirmai

Összefoglaló. Bevezetés: A szédülés gyakori panasz, amellyel a betegek felkeresik a sürgősségi osztályt. Emellett fontos tünet, hiszen kihívást jelent mind a diagnosztika, mind a terápia szempontjából, és nagy hatással lehet a betegek életminőségére. Célkitűzés: Kutatásunk célja annak vizsgálata, hogy mennyire befolyásolta a szédülés a betegek életminőségét a sürgősségi osztály elhagyását követően. Módszer: A vizsgálat időtartama alatt 879, szédülést panaszoló beteg jelent meg a Semmelweis Egyetem sürgősségi osztályán. Részükre kérdőív került kiküldésre, amely tartalmazta a ’Dizziness Handicap Inventory’ (DHI-) kérdőívet is. Megkeresésünkre 308 beteg (110 férfi, 198 nő; átlagéletkor: 61,8 ± 12,31 SD) válaszolt, az általuk visszaküldött kérdőíveket részletesen elemeztük. Eredmények: A leggyakoribb diagnózisok közé a benignus paroxysmalis positionalis vertigo, a centrális egyensúlyrendszeri eltérések és a szédülékenység tartoztak. Az elemzés alapján különbség volt látható a fizikális, a funkcionális és az emocionális pontszámok között. Kiemelendő, hogy a legmagasabb értékeket a fizikális csoportban regisztráltuk. A részletes otoneurológiai kivizsgáláson átesett betegek DHI-értékeit összevetettük azokéival, akik nem jártak ilyen vizsgálaton, a két csoport értékei között azonban nem volt szignifikáns különbség (p = 0,97). Emellett a DHI-érték emelkedése volt látható a végleges diagnózisig eltelt idő függvényében. Következtetés: A végleges diagnózisig eltelt idő, illetve a megfelelő kivizsgálás hiánya jelentős hatással van a szédülő betegek életminőségére. Lényeges a kivizsgálás, a mielőbbi diagnózis és a részletes egyensúlyrendszeri vizsgálat szerepe, ugyanakkor az utóbbi indokolt esetben kell, hogy történjen. Orv Hetil. 2021; 162(30): 1216–1221.

Summary. Introduction: Dizziness and vertigo are among the most common complaints in the emergency department. This may require interdisciplinary cooperation due to their complex presentation in the department and the effects on the patients’ quality of life. Objective: Our study aimed to assess the effect of an acute vertigo episode on the quality of life after patients’ discharge from the emergency department. Method: 879 patients examined at the Semmelweis University emergency department with vertigo and dizziness were included in the study. A questionnaire, including the Dizziness Handicap Inventory (DHI), was addressed to this population. We received 308 answered questionnaires back (110 males, 198 females; mean age 61.8 years ± 12.31 SD), which were further analyzed. Results: The most frequent diagnoses were benign paroxysmal positional vertigo, central lesions and dizziness. According to the analysis of the DHI questionnaire, a difference between physical, functional and emotional scores was shown, whereas the highest scores were registered in the physical group. The DHI questionnaire scores of patients undergoing a neurotological examination and those who did not were further compared, whereas no significant statistical difference was indicated (p = 0.97). In addition, an increase in DHI scores was seen depending on the time elapse for the definitive diagnosis. Conclusion: The absence of adequate examination and a late diagnosis of the dizziness cause have a significant impact on the quality of life of patients. Therefore, substantial investigation, early diagnosis, and detailed vestibular examination are essential, but the latter should take place in justified cases. Orv Hetil. 2021; 162(30): 1216–1221.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Zsuzsa Varga, Barnabás Horváth, Bálint Liktor, Ágnes Szirmai, T. László Tamás, and Tamás Horváth

Absztrakt:

A mal de débarquement szindróma ritka, vestibularis kórkép; legfőbb jellegzetessége az utazás, mozgó járművön (hajón, repülőn) tartózkodás után vagy spontán kialakuló tartós, hintázó, billegő egyensúlyzavar. A tünetek átmenetileg megszűnnek ismételt járműre szállás, például autóval utazás során. A krónikus fáradtság, szorongás, depresszió gyakran társuló panaszok. A diagnózis felállítása kihívást jelent, sokszor a páciensek maguk ismerik fel a betegséget. A pontos patofiziológia és definitív kezelési mód nem ismert, az optokineticus stimulációval végzett kezelés és a transcranialis mágneses stimuláció új terápiás perspektívát kínál. Tanulmányunkban 5 beteget mutatunk be, akiknél tartós, hónapokon át fennálló, folyamatos, imbolygó jellegű egyensúlyzavar alakult ki. Vizsgálatuk során normál belsőfül-funkciót vagy nem specifikus eltéréseket, továbbá negatív koponya mágneses rezonanciás vizsgálati leletet regisztráltunk. A kórlefolyás bemutatásán keresztül feltárjuk azokat a differenciáldiagnosztikai kérdéseket, amelyek segítségül szolgálnak a kórkép felismerésében. Ismertetjük az etiológiai háttérre vonatkozó elméleteket, a különböző kezelési módokkal elért nemzetközi eredményeket, továbbá a saját beteganyagunkon alkalmazott terápiás próbálkozásokat. A mal de débarquement szindróma diagnózisa kizáráson alapul, gyakran nem kerül felismerésre. Típusos kórtörténet, negatív vagy nem specifikus vizsgálati eredmények mellett érdemes megfontolni e kórkép diagnózisát. A korai diagnózis csökkentheti az orvosi vizitek és a nélkülözhető vizsgálatok számát. A gyakori diagnosztikus tévedés tovább fokozhatja a betegséggel társuló romló életminőséget, szorongást, depressziót. Orv Hetil. 2020; 161(20): 846–851.

Restricted access

Halláscsökkenést okozó etiológiai tényezők cochlearis implantáción átesett gyermekekben

Etiological factors of sensorineural hearing loss in children after cochlear implantation

Orvosi Hetilap
Authors: Nóra Kecskeméti, Anita Gáborján, Magdolna Szőnyi, Marianna Küstel, Ildikó Baranyi, Mária Judit Molnár, László Tamás, Anikó Gál, and Ágnes Szirmai

Összefoglaló. Bevezetés: Veleszületett halláscsökkenés 1000 újszülöttből 1–3 esetben fordul elő. A gyermekkori súlyos fokú percepciós halláscsökkenés hátterében számos ok szerepelhet. Az esetek döntő százalékában genetikai eredet valószínűsíthető, de emellett lehet infekció, fejlődési rendellenesség és egyéb szerzett megbetegedések is. Célkitűzés: Célunk volt a Semmelweis Egyetem Fül-, Orr-, Gégészeti és Fej-, Nyaksebészeti Klinikáján a 18 év alatti, cochlearis implantáción átesett betegek között az etiológiai tényezők előfordulási arányának felmérése. Módszer és eredmények: A halláscsökkenés okát betegeink 62,9%-ában meg tudtuk határozni. A leggyakoribb etiológia a gap junction protein β-2 gén c.35delG patogén mutációja, mely a vizsgált populációban 38,8%-os allélfrekvenciát mutatott. Emellett az infektív eredet (10,1%), a meningitishez, illetve a cytomegalovirusfertőzéshez társuló halláscsökkenés fordult elő nagyobb százalékban. Betegeink 79,7%-a részesült a beszédfejlődés lezáródását megelőzően műtéti rehabilitációban, a veleszületett halláscsökkent gyermekek 11,2%-a azonban továbbra is későn diagnosztizált eset volt. Következtetés: Eredményeink alapján elmondható, hogy a gyermekkori súlyos fokú halláscsökkenés esetén fontos a genetikai eredet tisztázása. Az időben megkezdett rehabilitáció a gyermek egész életére hatással van, késői implantáció esetén a gyermek beszédfejlődése jelentősen elmarad. A késői implantációk magas aránya a 2015-ben bevezetett új újszülöttkori hallásszűrés-protokollal, valamint az orvoskollégák megfelelő tájékoztatásával és a betegeknek a megfelelő centrumba történő irányításával várhatóan csökkenthető. Orv Hetil. 2019; 160(21): 822–828.

Summary. Introduction: Congenital sensorineural hearing loss is one of the most common sensory defects affecting 1–3 children per 1000 newborns. There are a lot of causes which result in congenital hearing loss, the most common is the genetic origin, but infection, cochlear malformation or other acquired causes can be reasons as well. Aim: The aim of this study was to establish the etiological factors of congenital profound sensorineural hearing loss in children who underwent cochlear implantation. Results: Our results show that the origin of the hearing loss was discovered in 62.9% of our patients. The most common etiological factor was the c.35delG mutation of the gap junction protein β-2 gene, the allele frequency was 38.7% in our cohort. Infection constituted to 10.1%, and meningitis and cytomegalovirus infection were the second most common cause. 79.9% of our patients received sufficient hearing rehabilitation before the end of the speech development’s period (6 years old), but 11.2% of our cases were still diagnosed late. Conclusions: Based on our data we can state that genetic evaluation is crucial in the diagnostic process of congenital profound sensorineural hearing loss. Sufficient hearing rehabilitation affects the whole life of the child, and by late cochlear implantation the speech development falls behind. We can decrease the ratio of the late implantation with the new protocol of newborn hearing screening, and with sufficient information provided to the colleagues, so the children may be referred to the proper center for rehabilitation without delay. Orv Hetil. 2019; 160(21): 822–828.

Open access