Search Results

Bevezetés: A 2-es típusú cukorbetegség kezelése nagyrészt a beteg öngondoskodásának függvénye, a szakirodalmi adatok alapján azonban a betegek jelentős hányada depresszióval küzd, ami rontja az adherencia minőségét. A cukorbetegség hatékony kezeléséhez elengedhetetlen a komorbid depresszió célzott terápiája. Az utóbbi évek adherenciavizsgálataiban az énhatékonyság kiemelt kutatási témává vált, felmerült, hogy a kellően pozitív énhatékonyság csökkentheti a depresszió öngondoskodásra gyakorolt negatív hatását. Célkitűzés: Vizsgálatunkban célul tűztük ki a depressziós tünetegyüttes előfordulásának felmérését hazai mintán, ellenőrizni szándékoztuk a depresszív tünetek és az önszabályozás közötti kapcsolatot, illetve az énhatékonyság mediáló szerepét a depressziós tünetek és az öngondoskodás között. Módszer: Keresztmetszeti kérdőíves vizsgálatunkban 262 fő adatait elemeztük; medián életkor: 63 év, BMI-átlag: 32,5 (SD: 6,18). Mérőeszközök: demográfiai kérdések, DSMQ (Diabetes Önmenedzsment Kérdőív), PHQ-9 Depresszió Skála, Self-Efficacy for Diabetes (Diabetes Énhatékonyság Skála). Eredmények: Mintánkban a depressziós tünetegyüttes aránya 18% (PHQ-9≥10). A PHQ-9 és a DSMQ között mérsékelt fordított korreláció igazolódott: r = –0,275, p<0,001. A vizsgált tényezők öngondoskodással való összefüggését lineáris regresszióval vizsgálva az életkor és a nem kontrollálásával a BMI (β = –0,135, t = –2,367) és az énhatékonyság (β = 0,585, t = 9,591) független jelentősége igazolódott, míg a depressziós tünetegyüttes (β = –0,033, t = –0,547) elveszítette szignifikanciáját. Megbeszélés: A depressziós tünetegyüttes előfordulása mintánkban megegyezik a nemzetközi adatokkal. A depressziós hangulat negatívan befolyásolja az öngondoskodást, míg az énhatékonyság mediáló szerepe a depressziós tünetegyüttes és az öngondoskodás között valószínűsíthető. Következtetés: Az énhatékonyság mediáló szerepének megerősítése új intervenciós lehetőségeket nyithat meg a 2-es típusú cukorbetegséggel együtt járó depresszió kezelésében. Orv Hetil. 2023; 164(17): 667–674.

Absztrakt:

Bevezetés: A cukorbetegség világméretű problémája hazánkban is egyre súlyosabb népegészségügyi kérdéseket vet fel. Az elsődleges okaként megjelölt elhízásról az utóbbi években a civilizációs ártalmak komplex megértésére terelődött a hangsúly: felmerült és igazolódott az alvásproblémák és a stressz szerepe a betegség kialakulásában és az állapot súlyosbodásában. Célkitűzés: A vizsgálat célja a stressz, az alvásproblémák és a diabetes összefüggéseinek vizsgálata a reprezentatív Hungarostudy 2013 kutatás mintáján. Módszer: A keresztmetszeti kérdőíves vizsgálatban 2000 felnőtt vett részt. Átlagéletkor: 46,9 (SD = 18,24) év. BMI-átlag: 26,0 (SD = 4,97) kg/m². Mérőeszközök: szociodemográfiai adatok, a kezelt cukorbetegség jelenlétére vonatkozó kérdés, tünetlista, Észlelt Stressz Kérdőív. Eredmények: Az adatfelvétel időpontját megelőző egy évben kezelt cukorbetegség előfordulási gyakorisága 8,2%. A diabetesszel kezeltek észlelt stressz-szintje szignifikánsan magasabb, mint a cukorbetegséggel nem kezelteké (t(1944) = –2,586; p = 0,010). Az észlelt stressz a potenciális háttérváltozók kontrollja mellett tendenciaszintű kapcsolatot mutat a diabetesszel (OR = 1,03; p = 0,052). Az elmúlt hónapra vonatkozóan alvással kapcsolatos problémák jelenlétéről a válaszadók 26,0%-a, míg fáradtságról és energiahiányról a válaszadók 40,2%-a számolt be. Az alvással kapcsolatos problémák jelenléte (χ²(2) = 61,108; p<0,001), és a fáradtság, illetve energiahiány érzése (χ²(2) = 51,061; p<0,001) egyaránt szignifikánsan gyakoribb a cukorbetegséggel élőknél. A kezelt cukorbetegség a potenciális háttérváltozók kontrollja mellett is előre jelzi az alvásproblémák (OR = 1,77; p = 0,003), valamint a fáradtság és energiahiány (OR = 1,88; p = 0,004) jelenlétét. Következtetés: Eredményeink rámutatnak arra, hogy a világ más részein érvényesülő tendenciáknak megfelelően mind az alvásproblémáknak, mind a stressznek jelentős szerepe van a cukorbetegség alakulásában Magyarországon is. Mindez felhívja a figyelmet arra, hogy a nemzetközi protokolloknak megfelelően szükség lenne mind a cukorbetegség megelőzése, mind ellátása során ezen tényezők hatékony szűrésére és kezelésére. Orv Hetil. 2019; 160(47): 1872–1880.

Absztrakt:

Számos kemoterápiás készítmény dózislimitáló mellékhatása a kemoterápia indukálta perifériás neuropathia, azonban nemcsak a klasszikus kemoterápiás kezelés kapcsán léphet fel idegkárosodás, hanem az új típusú daganatellenes gyógyszerek (pl. proteaszómagátlók, immunmodulánsok, molekulárison célzott kezelések) esetében is számolni kell ezzel a szövődménnyel. Ez a mellékhatás a kezelés alatt és hosszú távon is kedvezőtlenül befolyásolja a beteg életminőségét és a gyógyszer dózisának csökkentésére, esetleg felfüggesztésére kényszerítheti a kezelőorvost, ami viszont a beteg gyógyulási esélyeit ronthatja. Mivel jelenleg nem áll rendelkezésre bizonyítottan hatékony kezelés ezen mellékhatás megelőzésére/kezelésére, ezért a szövődmény prevenciója, korai felismerése és a daganatellenes terápia időben történő módosítása különösen nagy jelentőségű. A daganatellenes kezelés következtében létrejött neuropathia diagnosztikájának egységesítésével, megelőzésével és kezelésével kapcsolatos klinikai vizsgálatok mellett a károsodás patomechanizmusának, genetikai hátterének feltárását célzó alapkutatások folytatása is szükséges.

Munkánk során áttekintjük a daganatellenes kezelés indukálta neuropathia pathomechanizmusát, diagnosztikáját és javaslatot teszünk egy új, (a már meglevő kérdőívek elemeit felhasználó) egyszerű kérdőív használatára, mely hangvillavizsgálattal kiegészítve segíti a neuropathia diagnózisának gyors, betegágy melletti felállítását. Ezen túlmenően kitérünk a szövődmény megelőzésének és kezelésének új lehetőségeire és rámutatunk a jelenlegi kutatási irányokra. Ezek eredményeképpen a jövőben a kemoterápia indukálta neuropathiával szembeni (gyógyszeres és nem gyógyszeres) fegyvertárunk bővülése várható.

Absztrakt:

Bevezetés: A betegségnek jelentést adó reprezentációs keret azonosítása alapvető ahhoz, hogy megértsük a betegek eltérő viselkedését; csoportos felmérése azonban számos kihívást tartogat. Megbízható, betegségspecifikus mérőeszközök hiányában a betegségreprezentációról a betegségnarratíva központi metaforája mentén is képet kaphatunk. Célkitűzés: Pilotvizsgálatunk célja lyphomával élő betegek betegségnarratíváinak feldolgozása, az ezekben fellelhető metaforák csoportosítása, illetve annak felmérése, hogy az egyes metaforák megjelenése mellett milyen érzelmi állapot azonosítható. Módszer: Kvalitatív adatgyűjtésünk félig strukturált interjúhelyzetben történt. A metaforák, illetve más értelemadó keret megjelenését és csoportosítását 2 független megítélő végezte. A betegek emellett 10 fokú vizuális-analóg skálán értékelték azt, hogy a beszámolójuk mennyire volt érzelmi szempontból felkavaró. Statisztikai analízis: A kvantifikált adatokat egyszempontos varianciaanalízis segítségével elemeztük. Eredmények: Vizsgálatunkban 27 lymphomával élő beteg vett részt. A beszámolók 40,7%-ában volt metafora azonosítható, amelyből 29,6% „harc”, 11,1% „út” metafora kategóriába sorolható. A „harc” metafora mellett olyan mértékben jelentek meg intenzív érzelmek, mint abban az esetben, amikor a személy számára nem volt előhívható semmilyen értelemadó keret, amire a helyzete értelmezésében támaszkodhatna. Következtetések: A vizsgált lyphomás betegeknél a daganatos betegségekben jellemző metaforák jelentek meg. A „harc”-cal kapcsolatos metaforák a biológiai működés leírásában is alapvetők, meghatározzák a közgondolkodást. Krónikus betegségekben a „harc”-os metaforák a betegséggel való szembesülés kezdeti időszakát követően kevésbé kidolgozott betegségreprezentációra utalhatnak, ami intenzívebb érzelmi állapottal jár. Vizsgálatunk megerősíti a feltevést, miszerint a reprezentáció befolyásolásával lehetőség nyílhat a betegséggel együtt járó érzelmi állapot módosítására. A fogalomkör meghatározott betegcsoporton belüli pontosabb megértése elvezethet specifikus, betegségreprezentációt mérő eszköz kidolgozásához.

Dramatic changes in the epidemiology of Clostridium difficile infections have been reported from the western world in the past decade. The proportion of severe cases is significantly elevating and clinicians now have to contend with the problem of additional and more frequent episodes of recurrences including an upward trend in the mortality rate. This situation led us to investigate the possibility of the fecal microbiota transplantation (FMT). An amount of 100 ml of fecal microbiota solution was instilled into a nasojejunal (NJ) tube in 16 cases and into a nasogastric (NG) tube in 44 cases. In all of the cases, where the solution was instilled via nasojejunal tubes, the symptoms resolved within 24 h. We did not note any recurrences in this group. When the material was flushed in through nasogastric tubes, the symptoms resolved in 39 (88.64%) cases within 24 h. In this group, we have experienced a recurrent episode of C. difficile infection in five (11.36%) cases. Three of them were cured with a second transplantation. We have found that in our practice the upper gastrointestinal tract methods had the primary cure rate of 91.67%, whereas the secondary cure rate is 96.67%. When we compared the NJ and NG methods, we have found that the differences in the outcomes are not significant statistically (p = 0.3113 using Fisher’s exact probability test). In conclusion, FMT proved to be very effective, particularly in recurrent infections and in cases where conventional treatment had failed.

Abstract

A severe form of recurrent exertional rhabdomyolysis occurs enzootically in a well-defined region of Transylvania, Harghita county. At the highest lying two settlements (more than 800 m above sea level), the prevalence of equine rhabdomyolysis is between 17 and 23%, while in the neighbouring villages in the valley it is less than 2%. The objective of our study was to clarify the role of selenium and vitamin E in the high prevalence of rhabdomyolysis in that region. Soil and hay samples were collected from each area to evaluate mineral content. Ten horses from the non-affected and 20 horses from the affected area were tested for serum selenium, vitamin E, glutathione peroxidase (GSH-Px), muscle enzymes, lactate and electrolytes. Hay samples collected from the affected area had lower selenium content. Horses in the affected regions had significantly lower serum selenium (P = 0.006) and GSH-Px levels than animals living in the non-affected regions. A good correlation between erythrocyte GSH-Px and serum selenium concentration could be demonstrated (r = 0.777, P < 0.001). Serum vitamin E levels were low independently of the origin of the horse. Based on our results, selenium deficiency possibly has a role in the Transylvanian enzootic equine recurrent rhabdomyolysis syndrome.

Abstract

Background: Although liver biopsy (LB) is the gold standard for the morphological diagnosis of diseases of the liver, recent noninvasive tests may also help in the evaluation of liver fibrosis. We have studied blood fibrosis markers and liver stiffness (LS) measurement to assess fibrosis in different forms of chronic hepatitis C virus (HCV) infection. Patients and methods: Out of 119 HCV-infected patients, 75 had biopsy-proven chronic hepatitis C, 24 had HCV cirrhosis, 20 individuals were symptom-free HCV carriers with persistently normal alanine aminotransferase (PNA), and 30 healthy blood donors served as controls. Wai's aspartate-aminotransferase (AST) to platelet ratio index (APRI) was calculated from serum AST and blood platelet number. Serum HCV-RNA (hepatitis C virus ribonucleic acid), procollagen-III-peptide (P-III-P) and hyaluronic acid (HA), plasma transforming growth factor β-1 (TGFβ-1), Knodell's histological activity index (HAI), and METAVIR fibrosis score were determined, and for LS measurement transient elastography (TE) (FibroScan) was applied. Results: In chronic hepatitis C patients, all fibrosis markers were significantly elevated compared to normal controls. HA, APRI, and LS values were highest in HCV cirrhosis and nonresponders to PEG-IFN + ribavirin (P/R) therapy. High P-III-P values occurred only in advanced fibrosis. Serum HA correlated with the fibrosis stage. Plasma TGFβ-1 was significantly higher in patients with chronic hepatitis C than in symptom-free HCV carriers, and it correlated with HAI. After 3–6 months of P/R therapy, both HA and TGFβ-1 levels significantly decreased even in virological nonresponders. APRI was 0.21 ± 0.05 in normal controls, 0.20 ± 0.08 in symptom-free HCV carriers, 0.70 ± 0.40 in patients with chronic hepatitis C, and 3.21 ± 2.3 in HCV cirrhosis cases. LS values were 5.10 ± 1.19 kPa in controls, 5.38 ± 1.37 kPa in HCV carriers with PNA, 9.67 ± 4.11 kPa in chronic hepatitis C patients, 6.56 ± 2.61 kPa in patients with sustained virological response, 18.55 ± 11.65 kPa in nonresponders to P/R, and 37.40 ± 16.85 kPa in HCV cirrhosis cases. On the basis of a novel sequential algorithm that comprises APRI and LS for assessment of fibrosis, 47% of our HCV patients did not need biopsy for diagnosing significant (F ≥ 2) fibrosis. Conclusion: Both blood fibrosis markers and LS, particularly in combination, represent an advance in the noninvasive assessment of fibrosis in HCV infection. P/R treatment may inhibit fibrosis progression even independently of virological response.

Faecal microbiota transplantation (FMT) has been reported to be effective in treating relapsing of refractory Clostridium difficile infections, although some practical barriers are limiting its widespread use. In this study, our objective was to evaluate the rate of resolution of diarrhea following administration of lyophilized and resolved FMT via a nasogastric (NG) tube. We recruited 19 patients suffered from laboratory-confirmed C. difficile infection. Each of them was treated by lyophilized and resolved inoculum through a NG tube. One participant succumbed following the procedure due to unrelated diseases. Out of 18 cases, 15 patients reportedly experienced a resolution of the symptoms. One patient was treated with another course of antibiotics, and two of the non-responders were successfully retreated with another course of FMT utilizing a lyophilized inoculum. Notably, no significant adverse activities were observed. In accordance to our clinical experiences, a patient will likely benefit from FMT treatment including lyophilized inoculum.

Bevezetés: Az elmúlt évtizedben drámai változásokat tapasztalhattunk a Clostridium difficile-fertőzések epidemiológiájában. Célkitűzés: A szerzők arra a kérdésre kerestek választ, van-e különbség a két, felső gastrointestinalis bejuttatási módszer eredményessége között. Módszer: 100 ml szűrletet 15 esetben nasoduodenalis szondán keresztül adtak be, 15 esetben pedig nasogastricus szondán keresztül. Az elsődleges gyógyulási ráta alatt az esetek azon hányadát értették, ahol a tünetek megszűntek a széklettranszplantáció után és nem tapasztaltak recidívát sem. Másodlagos gyógyulási ráta alatt pedig a betegek azon arányát értelmezték, akiknél egy ismételt beavatkozás után szűntek meg a panaszok és nem tapasztaltak recidívát a következő hat hétben sem. Eredmények: Nasojejunalis szondát használva az elsődleges sikerráta 100%-os volt. Nasogastricus szondát használva az elsődleges sikerráta 80%-os, a másodlagos sikerráta 93,3%-os volt. Összességében a felső gastrointestinalis rendszeren keresztül végzett széklettranszplantáció elsődleges gyógyulási rátája 90,0%, a másodlagos gyógyulási ráta 96,7% volt. Következtetések: A széklettranszplantáció igen hatásos módszer, különösen a terápiarefrakter esetekben Orv. Hetil., 2014, 155(44), 1758–1762.

Absztrakt

Bevezetés: Európában 2012 óta engedélyezett adalimumab alkalmazása terápiarefrakter colitis ulcerosa kezelésére. Célkitűzés: A szerzők célja volt, hogy colitis ulcerosás betegek körében országos szinten felmérjék az adalimumab hatásosságát és biztonságosságát. Módszer: Prospektív tanulmányban felmérték a tartós klinikai válasz, a teljes remisszió, illetve elsődleges vagy másodlagos hatásvesztés arányát a kezelés 12., 30. és 52. hetében. Értékelték az 52. héten a nyálkahártya-gyógyulás megoszlását. Eredmények: A vizsgálatba 73 aktív colitis ulcerosás beteget vontak be. Rövid távú klinikai válasz a betegek 75,3%-ában alakult ki a 12. hétre. Az adalimumabkezelés fenntarthatóságának valószínűsége az 52. hétig 48,6% volt, amelyet tartós klinikai válasz kísért a betegek 92%-ánál. Nyálkahártya-gyógyulás a betegek 48,1%-ában volt kimutatható az 52. héten. A betegek 17,6%-ánál terápiamódosításra, 5,4%-ánál colectomia elvégzésére került sor az egyéves időszak alatt. Következtetések: A colitis ulcerosa a kezdetektől hatékony kezelést igényel, ezzel megelőzve a szövődményeket. Az eredmények alapján az adalimumab kedvező rövid és hosszú távú hatást mutat colitis ulcerosás betegeknél. Orv. Hetil., 2016, 157(18), 706–711.