Search Results

You are looking at 1 - 10 of 14 items for

  • Author or Editor: Attila Szatmári x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All Modify Search

Absztrakt:

Az örökletes anyagcsere-betegségek ritka genetikai kórképek, amelyeket változatos klinikai megjelenés, biokémiai és genetikai komplexitás jellemez. A kórképek száma és megjelenésük széles spektruma miatt a diagnózis felállítása sok esetben jelentős kihívás elé állítja a gyakorló klinikusokat és a laboratóriumi szakembereket egyaránt. Számos esetben a korai diagnózison és a szükséges terápia beállításán múlik a tartós neurológiai tünetek vagy akár a korai halál elkerülése az ezekben a kórképekben szenvedő betegeknél. Ezért elengedhetetlen, hogy a szakemberek felismerjék az örökletes anyagcsere-betegségekre jellemző tüneteket, és optimálisan tudják kihasználni a szükséges laboratóriumi vizsgálati lehetőségeket a kezdeti diagnózis felállítása érdekében. Ebben az összefoglalóban egy áttekintést próbálunk adni a követendő laboratóriumi diagnosztikai lépésekről olyan esetekben, amikor felmerül egy örökletes anyagcsere-betegség gyanúja. A klinikai tünetek felismerése mellett elengedhetetlen a szükséges laboratóriumi diagnosztikai lépések és az ezekhez tartozó laboratóriumi vizsgálatok ismerete is. Az eredményes munkához mindenképpen szükséges a klinikusok és laboratóriumi szakemberek együttműködése. Orv Hetil. 2017; 158(48): 1903–1907.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: A teljes felszínpótló térdprotézis beültetése az ortopédsebészet egyik legsikeresebb és legbiztonságosabb beavatkozásává vált. A számos eltérő feltárásmód közül a leginkább elterjedt, úgynevezett medialis parapatellaris (MP-) feltárás során a musculus quadriceps ina átvágásra kerül, károsítva az extensor funkciókat. Ezzel szemben a subvastus (S-) feltárás – megkímélve az extensor apparátust – kevesebb fájdalommal járó, gyorsabb rehabilitációt ígérhet. Célkitűzés: A Semmelweis Egyetem Ortopédiai Klinikáján végzett prospektív, obszervációs vizsgálatunk célja az MP- és az S-feltárás közvetlen posztoperatív időszakra való hatásának összehasonlítása. Módszer: A bevont 60 beteg a beavatkozás típusa szerint random módon két eltérő csoportba került. A vizsgálat során homogén betegcsoportokon mértük a két eltérő feltárásmód hatásait a korai posztoperatív időszakban a nemzetközi szakirodalom és az általunk meghatározott paraméterek alapján. Eredmények: Vizuális analóg skála (VAS) segítségével nyugalmi és aktív fájdalomszintet mértünk az első 10 napon, ami alapján az aktív VAS-értékek esetén szembetűnőbb a különbség az S-csoport javára. Az aktív VAS esetében az S-csoportban a 2., 3., 10. napon is szignifikánsan kisebb fájdalmat jeleztek a betegek, mint az MP-csoportban. A többi nap eredményeit is figyelembe véve, ez amellett szól, hogy az extensor apparátus integritásának megőrzése jobb posztoperatív funkcionalitást tesz lehetővé. Megmértük a betegek térdízületi mozgástartományát is. Az 1. napon az S-csoportba tartozóké szignifikánsan nagyobb. A napok előrehaladtával az MP-csoport tagjai a rehabilitációjuk során utolérik az S-csoportot. Az S-csoportba tartozók átlagosan 1,944 nappal, azaz közel két nappal korábban képesek nyújtva lábat emelni, szemben az MP-csoporttal (p<0,0001). Következtetések: Az adatok statisztikai elemzése után elmondható, hogy a subvastus feltárás előnyösebbnek látszik a közvetlen posztoperatív időszak rehabilitációja tekintetében. Evidencia felállításához azonban további nagy elemszámú, multicentrikus, obszervációs vizsgálatokra van szükség. Orv Hetil. 2020; 161(29): 1208–1214.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: A rotátorköpeny-szakadás következménye az izom atrófiája és zsíros degenerációja. Ezek mértéke befolyásolja az ín rekonstruálhatóságát és a műtét utáni funkciót. Célkitűzés: Degeneratív szakadások rekonstrukciója után vizsgáltuk az izomállomány változását és ennek összefüggését a posztoperatív funkcióval 65 év feletti betegeknél. Módszer: A Semmelweis Egyetem Ortopédiai Klinikáján artroszkópos rotátorköpeny rekonstrukciók utánkövetését végeztük. A vizsgálatba tizenegy, 65 év feletti beteg került bevonásra; az átlagos utánkövetési idő 39,9 hónap, a betegek átlagéletkora 71,9 év volt. A szakadás mérete szerint 3 C1, 3 C2, 4 C3 és 1 C4 volt. Minden betegnél műtét előtti és műtét utáni mágnesesrezonancia-vizsgálat elemzése, vizuális analóg skála és Constant-pontszám meghatározása történt. Eredmények: A posztoperatív átlagos Constant-érték 75 pont volt. Az izomatrófiára utaló értékek és a zsíros degeneráció nem mutattak szignifikáns javulást. Következtetés: A vizsgálat szerint a rotátorköpeny-szakadás 65 év felett végzett rekonstrukciója után az izomállomány zsíros degenerációja és atrófiája progrediál, az eredmények alapján ugyanakkor jó funkciót biztosít az ín rekonstrukciója. Orv Hetil. 2019; 160(14): 533–539.

Open access

Döntési szempontok és az eszközös terápia elfogadásához szükséges idő előrehaladott Parkinson-kórban

Egy nagy betegforgalmú közép-európai központ retrospektív adatai

Decision-making and duration to accept device-aided therapy in advanced Parkinson’s disease

Retrospective data from a Central European center with high patient turnover
Orvosi Hetilap
Authors: József Attila Szász, Szabolcs Szatmári, Viorelia Constantin, István Mihály, Attila Rácz, Attila Frigy, Előd Nagy, Krisztina Kelemen, Timea Forró, Emőke Almásy, and Károly Orbán-Kis

Összefoglaló. Bevezetés: Az előrehaladott Parkinson-kór bizonyos fázisában a motoros komplikációk már nem befolyásolhatók hatékonyan a hagyományos orális, illetve transdermalis gyógyszerekkel. Ilyenkor meg kell fontolni, komplex felmérési és döntési folyamatot követően, az invazív eszközös terápiák bevezetését. Célkitűzés: A döntéshozatal és a fontosabb klinikai paraméterek elemzése levodopa-karbidopa intestinalis géllel kezelt betegeinknél az elfogadás időtartamának függvényében. Módszer: Retrospektíven vizsgáltuk azon betegeink adatait, akiknél a marosvásárhelyi 2. Sz. Ideggyógyászati Klinikán 2011. június 1. és 2019. december 31. között vezettük be a levodopa-karbidopa intestinalis géllel történő terápiát. A kezelés elfogadásához szükséges időintervallum szerint két csoportot alkottunk: egy hónap vagy annál rövidebb, illetve egy hónapnál több idő az első, célzott kivizsgálás és a tesztelés megkezdése között. Eredmények: A vizsgált időszakban 163 betegnél teszteltük orrszondán a kezelés hatékonyságát, közülük 127 esetben történt meg a terápia véglegesítése. A döntéshozatal 56 betegnél egy hónap vagy annál rövidebb időt, míg 71 betegnél egy hónapnál több időt igényelt. A dyskinesisek átlagos időtartamának szempontjából szignifikáns különbséget találtunk a két csoport között (3,1 ± 0,7 vs. 2,8 ± 0,8 óra, p = 0,02). Az eszközös terápia bevezetése előtti levodopa-átlagadag 821,5 ± 246,6 mg volt, naponta átlagosan 5-ször adagolva. A kiegészítő terápiák alkalmazási arányai: a dopaminagonisták 80,3%-ban, a katechol-O-metiltranszferáz-gátlók 62,2%-ban, illetve a monoaminoxidáz-B-gátlók 68,5%-ban. Az átlagos off időtartam 4,7 ± 1,1 óra volt, és 85 betegünknél tapasztaltunk 2,9 ± 0,8 óra átlag-időtartamú dyskinesist. Következtetés: Hamarabb fogadják el az eszközös terápiát azok az előrehaladott Parkinson-kóros betegek, akiknek hosszabb időtartamú a napi dyskinesisük, illetve régebbi a betegségük. A terápiás irányelvek gyakorlatba ültetésekor figyelembe kell venni a helyi sajátosságokat: a kiegészítő gyógyszerekhez, illetve az eszközös terápiákhoz való hozzáférést. Orv Hetil. 2021; 162(21): 839–847.

Summary. Introduction: In advanced stages of Parkinson’s disease, motor complications cannot be effectively controlled with conventional therapies. In such cases, the complex assessment and decision-making process that leads to device-aided therapies should be considered. Objective: To analyze the decision-making and key clinical parameters, as a function of duration of acceptance, patients treated with levodopa-carbidopa intestinal gel. Method: We retrospectively examined the data of patients who started levodopa-carbidopa intestinal gel therapy at the 2nd Department of Neurology Târgu Mureş, between 1 June 2011 and 31 December 2019. Two groups were formed: less than one month and more than one month between the first targeted examination and the start of testing. Results: Therapeutic efficiency was tested with nasal tube on 163 patients, out of whom 127 patients remained on treatment. Decision-making took one month or less for 56 patients and more than a month for 71 patients. Duration of dyskinesias was significantly different between the two groups (3.1 ± 0.7 vs 2.8 ± 0.8 hours, p = 0.02). Mean dose of levodopa prior to the introduction of device-aided therapy was 821.5 ± 246.6 mg, administered 5 times daily. Dopamine agonists were used in 80.3%, catechol-O-methyltransferase inhibitors in 62.2%, and monoamine oxidase-B inhibitors in 68.5% of cases. The mean off-time was 4.7±1.1 hours and data from 85 patients showed 2.9 ± 0.8 hours of dyskinesia. Conclusion: Device-aided therapy is adopted sooner by patients with advanced Parkinson’s disease with longer disease duration and more dyskinesias. Local specificities, such as access to add-on medication and device-aided therapies, must be taken into account when implementing therapeutic guidelines. Orv Hetil. 2021; 162(21): 839–847.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: József Attila Szász, Szabolcs Szatmári, Viorelia Constantin, István Mihály, Attila Rácz, Lajos Csaba Domokos, Tamás Vajda, and Károly Orbán-Kis

Absztrakt:

Bevezetés: A Parkinson-kór előrehaladásával jelentkező motoros, illetve nem motoros komplikációk jelentősen rontják a Parkinson-kóros betegek életminőségét, behatárolják a terápiás lehetőségeket. Nincs egyértelműen meghatározva az „előrehaladott” Parkinson-kór, sem az invazív terápiák bevezetésének optimális pillanata. Kevés irodalmi adat vonatkozik arra, hogy a mindennapi klinikai gyakorlatban alkalmazott levodopaadagok felső határai hogyan alakulnak előrehaladott Parkinson-kórban, illetve az egyes eszközös terápiák elérhetősége hogyan befolyásolja ezeket. Célkitűzés: A szubsztitúciós terápia elemzése előrehaladott Parkinson-kórban. Módszer: Retrospektív tanulmányunkban 2011. június 1. és 2017. május 31. között minden olyan, Parkinson-kórral kezelt beteget megvizsgáltunk, aki legalább napi 2 óra off állapotról számolt be, dyskinesisekkel vagy ezek nélkül, és legalább napi négyszer kapott különböző kombinációkban levodopát. Elemeztük a levodopaterápia sajátosságait az eszközös, illetve a további konzervatív kezelésre javasolt betegcsoportoknál. Eredmények: Előrehaladott Parkinson-kórt állapítottunk meg 311 betegnél, közülük 125-nél véltük indokoltnak valamilyen eszközös terápia elkezdését, míg 42-nél a levodopa dózisának emelését. Az eszközös kezelésre javasolt betegcsoport és a konzervatív kezelést folytató betegcsoport között különbségek voltak a betegség fennállása, a levodopa átlagadagja és adagolási frekvenciája tekintetében. A 107 levodopa-karbidopa intestinalis gélre tesztelt betegnél az adagolási frekvencia és a levodopa-átlagadagok magasabbak voltak. Következtetés: A vizsgált periódusban előrehaladott Parkinson-kórban az irodalmi adatokhoz viszonyítva kisebb levodopaadagokat találtunk, a kombináció adjuváns terápiával viszont gyakoribb. Előrehaladott Parkinson-kórban érdemes az eszközös terápiát mérlegelni, ha a napi átlagos levodopaadag legalább 750–1000 mg, minimum ötszöri adagolásra elosztva, és kombinált terápia ellenére az életminőséget jelentősen csökkentő motoros komplikációk jelentkeznek. Ezeket a betegeket erre szakosodott központokban multidiszciplináris csapat közreműködésével kell tesztelni, és a legjobb döntést meghozni a további teendőket illetően. Orv Hetil. 2019; 160(17): 662–669.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Tamás Szili-Török, Szabolcs Szeghy, Attila Kardos, László Környei, Dóra Paprika, András Szatmári, and András Temesvári

A veleszületett szívbetegségek miatt végzett szívsebészeti beavatkozások után nem ritka a ritmuszavarok megjelenése. A ritmuszavarok egy része a szívbetegség előrehaladása miatt lép fel, de jelentős hányada éppen a szívsebészeti műtétek következményeként jön létre. A gyógyszeres próbálkozások gyakran csődöt mondanak ezekben az esetekben, az intervenciós kezelés pedig bonyolult lehet az aritmia kiindulásának összetett jellege miatt. Célkitűzés és módszer: A szerzők közleményükben a veleszületett szívbetegség miatt operált betegeiknél 2004 és 2006 között végzett katéteres ablatiós beavatkozások eredményeit foglalják össze retrospektív elemzéssel. Eredmények: A vizsgált időszakban 26 esetben végeztek katéteres ablatiós beavatkozást, 24 betegnél eredményesen (92%). Kiújulás miatt ismételt beavatkozásra 3 esetben került sor (11%). Jelentős szövődményt nem észleltek, kisebb szövődmény (vérömleny a szúrás helyén) 4 esetben fordult elő. Következtetések: Ebben a betegcsoportban a katéteres ablatiók hatásásos esélyt nyújtanak a gyógyszeres kezeléssel szemben, kis megterhelést rónak a betegekre, és gyógyító eljárásnak számítanak. Ugyanakkor az összetett ritmuszavarok kezelése megfelelő szakértelmet és technológiai hátteret kíván, a klasszikus aritmiákhoz képest a beavatkozás megismétlése gyakrabban válik szükségessé.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Attila Szatmári, Balázs Benedek, Tamás Perlaky, Krisztián Szalay, Imre Sallai, Gábor Skaliczki, Miklós Szendrői, and Imre Antal

Absztrakt:

Bevezetés: A válltáji primer és áttéti csonttumorok miatt végzett humerus proximalis vég reszekciókat követő rekonstrukcióra több módszer (csontgraft, endoprotézisek) is használatos. Az új eljárások egyike az ízületi felszínek és az eltávolított, különböző hosszúságú humerus proximalis vég reverz vállprotézissel, adott esetben csontbeültetéssel kiegészített (kompozit eljárás) pótlása, az elérhető jobb vállfunkció reményében. Célkitűzés: A fenti eljárással általunk operált betegcsoport vállfunkciójának összevetése azon betegekkel, akiknél a reverz protézis indikációját degeneratív vállbetegség (rotátorköpeny-arthropathia) képezte. Továbbá annak vizsgálata, hogy a két csoport között mekkora különbséget találunk a vállfunkciót, stabilitást, a protézis megbízhatóságát illetően, azokat nem onkológiai jellegű értékelőrendszerekkel vizsgálva. Módszer: A vizsgálatban 23 beteg vett részt (13 férfi, 10 nő), akiket 2012 és 2016 között operáltunk intézményünkben. Közülük 15-nél rotátorköpeny-arthropathia volt a reverz protézis indikációja, míg 8 esetben tumoros elváltozás miatt végeztük a humerus vállközeli reszekcióját, illetve a protetizálást. Betegeink átlagéletkora 62,5 év volt (17–82), az átlagos utánkövetés időtartama pedig 23,5 hónap (5–57). Betegeinknél fizikális vizsgálatot végeztünk, az operált karjukról röntgenfelvételek készültek, valamint funkcionális pontrendszerek alapján rögzítettük és elemeztük az adatokat. Eredmények: A betegek által jelzett posztoperatív fájdalom mértéke csaknem megegyezett a két csoportban, azonban csak a rotátorköpeny-arthropathiás csoportban voltak olyan betegek, akik gyógyszeres fájdalomcsillapításra szorultak. Várakozásunkkal összhangban tumoros betegeink esetén mindhárom pontrendszerben valamelyest alacsonyabb értékeket kaptunk. A tumoros betegek az elért eredménnyel elégedettek voltak. Következtetések: A humerus proximalis vég reszekciókat követően a reverzprotézis-beültetés esetenként csontallografttal kiegészítve a rekonstrukció megbízható módszere, mely az elérhető funkciókat és a megbízhatóságot illetően megközelíti a nem tumoros indikációval vállprotetizált betegeknél tapasztalhatókat. Orv Hetil. 2018; 159(45): 1838–1843.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Attila Szatmári, Ákos Menyhárt, Imre Antal, Imre Sallai, Gergely Holnapy, Zoltán Bejek, and Gábor Skaliczki

Absztrakt:

Bevezetés: Az egyre nagyobb számban végzett nagyízületi arthroplasticák miatt előtérbe került a posztoperatív kórházi napok számának csökkentése, valamint a rehabilitáció gyorsítása. Ehhez elengedhetetlen a megfelelő, hatékony, biztonságos posztoperatív fájdalomcsillapítás. Célkitűzés: Vizsgálatunk célja az volt, hogy összehasonlítsuk a hagyományos és az újfajta multimodális fájdalomcsillapító kezelésben részesült betegek posztoperatív funkcionális eredményeit, a műtétet követő fájdalomszintjüket és opioidfájdalomcsillapító-igényeiket. Módszer: Prospektív vizsgálatunkba 81 beteget vontunk be, akiknél 2017. február és 2018. január között intézetünkben primer csípőprotézis-implantációt végeztünk. A randomizált módon csoportosított betegek közül a kontrollcsoportban 38 fő, a multimodális fájdalomcsillapításban részesült betegek csoportjában 43 fő szerepelt. Vizuális analóg skála (VAS) segítségével ellenőriztük a betegek szubjektív fájdalomszintjét, valamint rögzítettük fájdalomcsillapító-igényüket. Eredmények: Multimodális fájdalomcsillapításban részesült betegeinknél az opioidtartalmú fájdalomcsillapítók iránti szignifikánsan alacsonyabb igényt, valamint szignifikánsan alacsonyabb VAS-értéket tapasztaltunk a posztoperatív 6. órában, 3. és 4. napon. Továbbá e csoport betegei szignifikánsan rövidebb ideig tartózkodtak a kórházban a műtétet követően. Következtetések: Tapasztalataink alapján a multimodális fájdalomcsillapítás egyoldali primer csípőízületi arthroplastica esetén szignifikánsan csökkentette a betegek posztoperatív szubjektív fájdalomérzetét és fájdalomcsillapító-igényét. Orv Hetil. 2019; 160(52): 2054–2060.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: József Szász, Szabolcs Szatmári, Viorelia Constantin, István Mihály, Attila Rácz, Imola Török, Előd Nagy, Krisztina Kelemen, Timea Forró, Beáta Baróti, and Károly Orbán-Kis

Absztrakt:

Bevezetés: Parkinson-kórban gastrointestinalis zavarok a betegség minden stádiumában előfordulnak, gyakran évekkel a diagnózis felállítása előtt. Jelentőségük előrehaladott Parkinson-kórban nagy, mert az életminőséget tovább rontják, és korlátozhatják mind a hagyományos, mind az eszközös terápiás lehetőségeket. Célkitűzés: Előrehaladott Parkinson-kórban szenvedő betegeknél jelentkező gastrointestinalis zavarok felmérése. Módszer: Retrospektív tanulmányunkban 6 éves periódusban minden olyan, levodopára reagáló Parkinson-kóros beteg adatait elemeztük, akinél legalább napi 2 óra off állapot bizonyítható, az on állapot súlyossága a Hoehn–Yahr-skálán mérve legalább 3 pont, és legalább napi négyszer kapott levodopát különböző kombinációkban. A gastrointestinalis panaszokat a következő célzott kérdésekre adott igen-nem válaszok segítségével azonosítottuk: volt-e nyelészavar, étvágytalanság, gyomortáji diszkomfort, puffadás, korai jóllakottság, émelygés, hányás, székrekedés. Eredmények: A 286 beteget két csoportra osztottuk a gastrointestinalis panaszok jelenléte, illetve hiánya szerint. A legalább egy gastrointestinalis tünetre panaszkodó 181 beteg esetében szignifikánsan hosszabb volt a kórtartam (10,13 ± 4,03 vs. 7,4 ± 2,42 év), illetve súlyosabb a klinikai kép (hosszabb off periódusok: 4,03 ± 1,32 vs. 2,91 ± 1,02 óra, tartósabbak a dyskinesisek: 2,76 ± 0,91 vs. 1,83 ± 0,61 óra, magasabb a Hoehn–Yahr-pontszám). Ezek a betegek nagyobb levodopaadagokat kaptak nagyobb adagolási frekvenciával. A gastrointestinalis panaszok közül a székrekedés (59%) és a meteorismus (32,5%) volt a leggyakoribb. A panaszok nagy többsége szignifikánsan gyakrabban fordult elő a dyskinesises betegeknél. Következtetés: A tápcsatorna működésére vonatkozó panaszok gyakoriak előrehaladott Parkinson-kórban. Ezek felmérése a rutinvizsgálat szerves része kell, hogy legyen. Meg kellene határozni a betegek gastrointestinalis profilját, interdiszciplináris megközelítésben, a megfelelő klinikai és paraklinikai módszerekkel. A gastroparesis és a dyskinesisek közötti kapcsolat fontos láncszem lehet az előrehaladott Parkinson-kór patomechanizmusában, ennek tisztázására további vizsgálatok szükségesek. Orv Hetil. 2020; 161(39): 1681–1687.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: István Hartyánszky, László Székely, László Szudi, Sándor Mihályi, Krisztina Kádár, András Temesvári, Hajnalka Bálint, András Szatmári, and Attila Tóth

A sikeres csecsemő-, gyermekkori beavatkozások eredményeként folyamatosan növekszik azoknak a betegeknek a száma, akik megélik a serdülő-, illetve felnőttkort. Cél: A szerzők a rekonstrukciót követő jobbkamra-kifolyási pálya reoperációinak korai és középtávú eredményeit vizsgálták fiatal- és felnőttkorban. Módszer: 2001 és 2012 között 48, csecsemő- és gyermekkorban rekonstrukciós műtéten átesett (30 Fallot-IV, 11 pulmonalis atresia+kamrai septumdefektus; hat nagyér-transpositio+kamrai septumdefektus+balkamra-kiáramlási szűkület; egy truncus arteriosus) fiatal- és felnőttkori beteg (15–39 év, átlag 21 év) reoperálása történt jobbkamra-diszfunkció, illetve -elégtelenség miatt. Eredmények: Harmincegy betegben a kinőtt homograft, kilenc betegben a transanularis folt helyére homograft, hat betegben a transanularis folttal kialakított anulusba, két betegnél a homograftanulusba biológiai műbillentyű-beültetés történt. Tizennégy esetben a műtétet kiterjesztették a jobbkamra-kifolyási pálya aneurysma reszekciójával. Műtét során és a 10 éves utánkövetési periódusban beteget nem vesztettek el. Homograftcserét követően a betegek 95,5%-ában értek el ötéves műtéti beavatkozásmentességet. Következtetések: A jobbkamra-kifolyási pálya rekonstrukciója jó eredménnyel végezhető fiatal- és felnőttkorban. A jobbkamra-elégtelenség megelőzésére javasolt a műtét elvégzése már fiatal felnőttkorban, megfelelő szájadék esetén a biológiai műbillentyű beültetése a választandó megoldás. Orv. Hetil., 2012, 153, 1219–1224.

Open access