Search Results

Absztrakt:

A tracheobronchialis sérülések ritkák, de életveszélyes állapotot jelenthetnek. Leggyakoribb okaik a nyaki vagy mellkasi, nagy energiájú tompa trauma, a nehéz intubálás vagy az intratrachealis tubus és gyomorszonda együttes viselése. A korai diagnózis és a megfelelő kezelés életmentő lehet, e sérülések felismerése azonban az atípusos tünetek és a súlyos társsérülések miatt gyakran elhúzódik. Típusos esetekben a fizikális vizsgálat során progresszív, kiterjedt subcutan emphysema hívhatja fel rájuk a figyelmet. További nehézséget jelent, hogy a radiológiai jelek nem elég specifikusak, a komputertomográfiás felvételeken pedig a leggyakrabban csupán subcutan emphysema, pneumomediastinum vagy esetenként pneumothorax látható. Cikkünkben három eset kapcsán mutatjuk be a tracheobronchialis sérüléseket – egy baleseti, egy nehéz intubációs légúti sérülés, illetve egy tracheooesophagealis fistula kialakulása során. Az endotrachealis tubus ballonja a tracheafal rupturája mentén mindegyik esetben túlfújhatóvá vált, így a légút falán kívülre terjedt – ez a képalkotó vizsgálatokon láthatóvá is vált. Ez egy ritka, de direkt és egyértelmű jele a légúti sérüléseknek, mely alapján a trachea teljes falvastagságának szakadására lehet számítani. Cikkünkben a túlfújt ballon diagnosztikus jelentőségére szeretnénk rávilágítani. Orv Hetil. 2020; 161(25): 1063–1068.

Absztrakt

Bevezetés: Munkánkban bemutatjuk az elmúlt öt évben osztályunkon, minimálisan invazív módszerrel (video-assisted thoracic surgery – VATS) elvégzett tüdőlobectomiák sebészi vonatkozásait és korai posztoperatív eredményeit. Betegek és módszerek: 2011. január 1. és 2015. december 31. között három mellkassebész és egy rezidens 197 VATS-lobectomiát végzett, 176 esetben malignus és 21 betegnél jóindulatú folyamat miatt. A betegek demográfiai adatai a következők: 119 nő és 78 férfi; átlagéletkor 62,4 (41–82) év. 2011-ben három VATS-lobectomia történt, ami az összlobectomiák 2,2%-a volt, 2012-ben hét (7,3%), 2013-ban 13 (12%), 2014-ben 59 (34,5%) és 2015-ben 119 (68,5%). 153 esetben multiportal (78%) és 44 alkalommal uniportal (22%) elülső feltárást alkalmaztunk. Az eltávolított lebenyek megoszlása a következő: jobb felső 85, középső öt, jobb alsó 28, bal felső 44, bal alsó 34, egy felső bilobectomia. Két alkalommal sleeve lobectomia történt. Nyolc betegnél (4%) kényszerültünk thoracotomiára történő konverzióra, és a 46 uniportal esetből öt alkalommal történt váltás biportal feltárásra (11%). Eredmények: Műtéti vagy perioperatív halálozás nem volt. Az átlagos műtéti idő 123 (60–315) perc, az átlagos mellkascsövezési időszak 4,3 (1–27) nap volt. A hét napnál tovább tartó levegőkilépés 11,7% volt. Négy betegnél (2%) végeztünk reoperációt: két alkalommal vérzés, két esetben kiterjedt subcutan emphysemával járó expanziós probléma miatt. A 176 rosszindulatú folyamat miatti VATS-lobectomia során 169 tüdőrákot és hét tüdőáttétet távolítottunk el. A tüdőrákok stádium és szövettan szerinti megoszlása a következő volt: IA 100, IB 28, IIA 17, IIB 3, IIIA 16, IIIB 1 és IV 4; adenocarcinoma 128, laphámrák 26, nagy sejtes carcinoma 3, kis sejtes carcinoma 1, típusos carcinoid 10 és atípusos carcinoid 1. Következtetés: Klinikánkon a VATS-lobectomia rutinműtétté vált. Napjainkban a lebenyeltávolítások több mint kétharmada minimálisan invazív módszerrel történik. A négy mellkassebész tanulóidőszakát is figyelembe véve, eredményeink az irodalmi adatoknak felelnek meg.

Összefoglaló. A mellékvese-haemangiomák ritkán előforduló, nehezen diagnosztizálható elváltozások, melyek sebészi eltávolítása gyakran nagy fokú technikai jártasságot igényel. Vizsgálatunkban egy 69 éves nőbeteg esetét ismertetjük, akinél fogyás és hypertonia miatt végzett kivizsgálás mellékvesecisztát feltételezett, valamint felvetette adrenocorticalis carcinoma jelenlétét. A preoperatív kivizsgálás során (CT és MRI) a felmerülő malignitás miatt sebészi eltávolítás vált szükségessé. A kezdeti laparoszkópos transperitonealis technikát követően a bonyolult elhelyezkedés, illetve vérzés miatt kis méretű, paramedián metszésből konvertáltunk, és bal oldali nyitott adrenalectomiát végeztünk, valamint a vese caudalis részéről egy folyadéktartalmú képletet távolítottunk el. A szövettani feldolgozás a vese középső harmadának magasságából reszekált cisztát, valamint a cranialis lokalizációról eltávolított, ritka előfordulású mellékvese-haemangiomát igazolt. A ritkán előforduló és többnyire bizonytalan preoperatív diagnózissal bíró mellékvese-haemangiomák sebészi eltávolítása nagy méretük, kompresszióra való hajlamuk, valamint malignitást utánzó megjelenésük miatt is indokolt. A laparoszkópos transperitonealis adrenalectomia extra nagy méretű (>10 cm ) és malignus tumorok, illetve nagy méretű haemangiomák eltávolítására is alkalmas eljárás. A mellékvese-haemangiomák sebészi reszekciója nagyfokú körültekintést igényel, megnövekedett vérzéshajlamuk, valamint a gyakori, nagyerekhez való közeli elhelyezkedés miatt a konverzió veszélye is jelentősen növekszik. Orv Heti. 2020; 161(47): 2006–2010.

Summary. Adrenal hemangiomas are rare. Their preoperative diagnosis is usually vague, and often require advanced surgical skills for resection. We herein describe the case of a 69-year-old female patient initially presented with weight loss and hypertension. Preoperative Computed Tomography (CT) and magnetic resonance imaging (MRI) confirmed the presence of an adrenal cyst and possible adrenocortical carcinoma requiring surgical intervention. After initial laparoscopic transperitoneal approach, conversion to open surgery through a small paramedian incision was carried out due to the lesion’s problematic location and continuous intraoperative bleeding. Open adrenalectomy along with the removal of a fluid-bearing lesion from the caudal pole of the kidney was performed. Histology confirmed a cyst removed from the mid-third, and a rare occurring adrenal hemangioma from the cranial part of the kidney. Adrenal hemangiomas usually bear uncertain preoperative diagnosis. Surgical removal becomes necessary in case of increasing size, potential to compress neighbouring structures and possible malignancy. Laparoscopic transperitoneal adrenalectomy is a feasible approach for the removal of extra large (>10 cm) and even malignant lesions as well as for large hemangiomas. Surgery of adrenal hemangiomas require a high level of caution, moreover, their potential for bleeding and frequent vicinity to nearby vascular structures may increase the need for open surgery. Orv Hetil. 2020; 161(47): 2006–2010.

Absztrakt:

A laparoszkópos adrenalectomia fejlődésével a benignus, kisméretű elváltozásokra korlátozódó indikációs kör mára nagyobb malignus mellékvesetumorok eltávolítására is kiterjed. Három esetben vizsgáltuk óriás (>10 cm) mellékvese-daganatok laparoszkópos eltávolításának eredményeit. Módszer: Három betegnél (két nő, egy férfi; átlagéletkor 49,33 év, BMI 31) végeztünk óriás méretű (>10 cm) mellékvese-elváltozás miatt laparoszkópos transperitonealis adrenalectomiát, kisméretű kiegészítő Pfannenstiel-metszésből. Az átlagos műtéti idő 126,66 perc volt, 150 ml átlagos intraoperatív vérveszteséggel. A végleges szövettani vizsgálat két esetben adrenocorticalis carcinomát, egy esetben neurofibromát igazolt. Az átlagos kórházi tartózkodás négy nap volt, perioperatív szövődmény nélkül. Mindhárom esetben R0 reszekció történt. Az átlagos 24 hónapos utánkövetés során sem lokális recidívát, sem távoli metasztázisképződést nem észleltünk. Megfelelő feltételek esetén, nagyméretű malignus mellékvesetumorok laparoszkópos transperitonealis technikával történő eltávolítása biztonságos és az onkológiai irányelveket maradéktalanul kielégítő eljárás. Orv Hetil. 2017; 158(45): 1802–1807.

Absztrakt:

Bevezetés: Hazánkban a tüdőrák a vezető daganatos halálok. Gyógyítása összetett, sebészi és onkológiai kezelést igényel. Célkitűzés: Munkánkban a tüdőrák miatt operált betegek posztoperatív kemoterápiájának tolerabilitását befolyásoló tényezőket vizsgáltuk, a teljes/tervezett és nem teljes kemoterápiáknál. Módszer: 6 év alatt (2011. január 1.–2016. december 31.) 72, tüdőrákkal (adenocarcinoma és laphámrák) operált beteg adatait elemeztük, teljes (4 ciklus), illetve nem teljes (<4 ciklus) posztoperatív kemoterápia kapcsán. A csoportokban [teljes: n = 53; nem teljes: n = 19] a következő tényezőket vizsgáltuk: nemek megoszlása, átlagéletkor, testtömegindex, Malnutrition Universal Screening Tool, Charlson-féle komorbiditási index, második malignus tumor, pitvarfibrilláció, terhelés után 1 másodperc alatt kilégzett levegő, teljesítménystátusz, nyitott/videoasszisztált torakoszkópos sebészet (VATS) lobectomia, műtéti idő, posztoperatív láz, transzfúzióigény, tartós levegőkilépés, reoperáció, szövettan, tumorstádium. Eredmények: Az összes beteget tekintve, az egyváltozós logisztikus regressziós értékek közül jelentősen magasabb volt a tervezett/teljes kemoterápia aránya VATS-lobectomiák után [n = 26 (83,87%)], mint nyitott eseteket követően [n = 27 (65,85%)]; (p = 0,092; OR = 0,356), azonban szignifikáns különbség nem igazolódott. Multivariáns analízisnél (nyitott/VATS lobectomia, felső-, középső-, alsólebeny-eltávolítás, diabetes, tartós levegőkilépés, posztoperatív láz) a teljes kemoterápia felvételét a VATS-lobectomiák szignifikánsan pozitívan befolyásolták (p = 0,0495), míg a felső-, középsőlebeny-lobectomiák (p = 0,0678), valamint a diabetes hiánya (p = 0,0971) esetén jelentős, bár nem szignifikánsan pozitív hatást találtunk. Következtetés: A teljes tervezett, műtét utáni kemoterápiás kezelést a betegek 26%-a nem tudta felvenni. A VATS-lobectomián átesett betegek szignifikánsan több teljes posztoperatív kemoterápiás ciklust voltak képesek felvenni. A cukorbetegség és az alsó lebeny eltávolítása hátrányosan befolyásolta a posztoperatív kemoterápia tolerálhatóságát. Orv Hetil. 2018; 159(19): 748–755.

Absztrakt:

Bevezetés: A transzplantáció utáni halálozások legfőbb okai a cardiovascularis betegségek, amelyeknek egyik legfőbb rizikófaktora a diabetes mellitus. Célkitűzés: Vizsgálatunk célja volt, hogy felmérjük az újonnan kialakult diabetes mellitus előfordulási gyakoriságát és hatását az allograft funkciójára, valamint a HEART-pont alapján a cardiovascularis rizikó kockázatát. Módszer: Összesen 44 beteget vontunk be a vizsgálatba, akiknél értékeltük az alapadatokat, majd OGTT-vizsgálatot követően a betegeket három csoportba soroltuk, normál, emelkedett éhomi vércukorszint/csökkent glükóztolerancia és (az) újonnan kialakult diabetes mellitus. Az inzulinrezisztenciát HOMA-IR alapján értékeltük. Vizsgáltuk a vesefunkciót, valamint a HEART-pont alapján a cardiovascularis rizikót. Eredmények: Az alapadatok tekintetében a hideg ischaemiás idő (p = 0,016), a testsúly (p = 0,035), a BMI (p = 0,025) és a HbA_1c (p = 0,0024) szignifikánsan különböztek a normál és a diabeteses betegek között. A vesefunkció tekintetében a szérumkreatinin- (p = 0,0013), eGFR- (p = 0,0026), valamint karbamid- (p = 0,0157) értékek szignifikánsan különböztek a normál és a diabeteses betegek között. A HOMA-IR tekintetében a normál és a diabeteses betegek között szignifikáns különbség volt (1,69 ± 0,51 vs. 6,46 ± 1,42; p = 0,0017). Következtetés: A cardiovascularis kockázat csökkenthető, az allograft túlélése növelhető a diabetes mellitus időben történő felismerésével és kezelésével. Orv Hetil. 2017; 158(38): 1512–1516.

Absztrakt

Bevezetés: A transzplantációs várólistán szereplő betegek számának folyamatos növekedése miatt az ideális donor kritériumainak kibővítésére van szükség. Célkitűzés: A szerzők azt a kérdést vizsgálták, hogy vesetranszplantáció után egy és öt évvel van-e szignifikáns különbség a vesefunkcióban és/vagy -morfológiában a marginális és ideális donorból származó vesével rendelkező betegek között. Módszer: A vizsgálatba 275 beteget vontak be, közülük 97 marginális és 178 „ideális” veserecipiens volt. A marginális és az „ideális” veserecipiensek körében vizsgálták a donoralapadatokat és elemezték a transzplantáció után egy és öt évvel a funkcionális és hisztopatológiai változásokat. Eredmények: A graft funkcióját vizsgálva a transzplantáció után egy évvel nem volt különbség a két betegcsoport között, míg az ötödik évben a szérumkreatinin szignifikánsan magasabb (p = 0,0001) és a glomeruláris filtrációs ráta szignifikánsan alacsonyabb volt (p = 0,003) a marginális veserecipiensek csoportjában az ideális veserecipiensek csoportjához képest. A vese morfológiai elváltozásait vizsgálva már egy évvel a transzplantáció után a tubulitis (p = 0,014), valamint az interstitialis gyulladás (p = 0,025) szignifikánsan gyakoribb volt a marginális veserecipiensek csoportjában. Következtetés: A vesetranszplantáció után egy évvel a vese funkciójában még nincs szignifikáns különbség a marginális és „ideális” veserecipiensek között, de a szövettani elváltozásokban már szignifikáns különbség mutatkozik. Orv. Hetil., 2016, 157(8), 298–301.

Absztrakt:

Bevezetés: A vesetranszplantáció utáni májfunkcióromlás az egyik leggyakoribb szövődmény, melynek oka a hepatitis C-vírus (HCV)-fertőzés mellett az alkalmazott immunszuppresszív terápia és hyperlipidaemia. Módszer: A beválasztási kritériumokat követően (n = 59) vizsgáltuk az alkalmazott immunszuppresszív terápiát, a betegek alapadatait, további a HCV és a májfunkció romlása közötti összefüggést. A betegeknél éhomi laboratóriumi vizsgálat történt, melynek során néztük a szérumionokat, húgysav-, albuminszintet. Az immunszuppresszív terápia lipidekre (TG, TC, HDL, LDL), valamint májenzimekre (GOT, GPT, ALP, GGT) gyakorolt hatását néztük. Vizsgálatunk részét képezte a lipidek és a májenzimek közötti kapcsolat elemzése is. Eredmények: A betegek alapadatait vizsgálva a takrolimuszt (n = 50) és a ciklosporint (n = 9) szedők körében szignifikáns különbséget nem találtunk. A laboratóriumi eredmények tekintetében a Mg-szint szignifikánsan eltért a két csoport között (p = 0,044). A HCV-fertőzés májenzimekre gyakorolt hatását nézve a GGT (p = 0,008) szignifikánsan különbözött. A lipideket vizsgálva a takrolimusz- és a ciklosporinalapú immunszuppresszióban részesülő betegek között az összkoleszterin (p = 0,005), valamint a májenzimek közül a GOT (p = 0,05) szignifikánsan eltért a két betegcsoport között. A hyperlipidaemia a takrolimuszalapú immunszuppressziót szedők körében 26%-ban, míg a ciklosporint szedőknél 89%-ban fordult elő, melyek között a különbség szignifikáns volt (p = 0,002). A hyperlipidaemia májenzimekre gyakorolt hatását nézve az ALP (p = 0,006) és a GGT (p = 0,0001) szignifikánsan magasabb volt. Következtetés: A májenzimek, az ALT és a GGT emelkedése utal a májsejtek sérülésére. A májfunkció romlásának a legfőbb rizikófaktora a HCV talaján kialakult hepatitis mellett az alkalmazott immunszuppresszív terápia és a hyperlipidaemia, mely az allograftfunkció romlásához és hosszú távon graftvesztéshez vezet. Orv Hetil. 2019; 160(5): 186–190.