Search Results
You are looking at 1 - 10 of 14 items for
- Author or Editor: Balázs Gaál x
- Refine by Access: All Content x
A sztoikus filozófusok állatokkal és vegetarianizmussal kapcsolatos nézeteiről eddig nem született tanulmány. Ennek magyarázata az, hogy a sztoikusok az állatoknak önmagukban nem szenteltek nagy figyelmet. A sztoikus filozófia középpontjában az ember és az embernek az istenekhez fűződő viszonya áll. Mindazonáltal az ember maga is a „lelkes élőlények” (ἔμψυχoν) csoportjába tartozik, ugyanonnan indul, ahonnan az állatok, csak éppen az „értelem” (λóγoς) kifejlődésével célja magasabb szintre emelődik: a természet elsődleges kívánalmairól az erényre. Tanulmányomban a sztoikusok állatokkal szembeni hozzáállását vizsgálom meg az ókori források alapján, különös tekintettel a húsevés és a vegetarianizmus problémájára. Az első részben az állati és az emberi lélek ismeretelméleti különbségét tárgyalom, a másodikban az állatok lételméleti helyzetét, a gondviselés kérdését és a teleológiát. Az elemzés során a sztoikus filozófusok bámulatos egységre törekvése mögött felsejlenek azok a belső ellentmondások, amelyektől egyetlen olyan rendszer sem lehet mentes, amely végső és egységes magyarázattal kíván szolgálni a világ jelenségeire.
Az ókori görög szövegekben találunk néhány olyan példát, amelyeket mai szóhasználattal élve „állatvédő” törvényeknek nevezhetünk. Ezek a törvények vagy tiltják az állatok (illetve bizonyos állatok) megölését, vagy pedig szigorúan büntetik azokat, akik kárt vagy fájdalmat okoztak az állatoknak. Bár a példák meglehetősen elszórtan jelennek meg a görög és a latin irodalom egészében, mégis figyelemre méltóak. Egyesek közülük anekdotikus jelleggel bírnak, ez azonban nem lehet ok arra, hogy ne vegyük komolyan őket, amikor megkíséreljük felkutatni az állatokkal szembeni igazságos és kíméletes bánásmód nyomait az ókori görög felfogásban. Határozottan megtalálhatók egy olyan ősi kultikus törvényhozás nyomai, amely igazságos bánásmódot követelt meg a szelíd háziállatokkal szemben, amelyeknek az ember kulturált és civilizált életét köszönheti. Ez a törvényhozás két kultúrhérós, az eleusisi Triptolemos és az athéni Buzygés alakjához kötődik. Továbbmenve, az Areiospagos legfelsőbb bírói testületének olyan megdöbbentő döntéseire bukkanunk, amelyekben szokatlanul szigorú, sőt halálos büntetést szabtak ki állatkínzásért. Azonban nem csak az arisztokratikus múlt példái, amelyet ezek a bírói döntések szemléltetnek, hanem a demokratikus Athén néhány esete is tanúskodik az ókori görögség állatokkal szembeni szimpátiájáról és igazságosságáról. Ez bizonyára természetes is egy olyan város esetében, amely mindig azzal büszkélkedhetett – és remélhetőleg fog is büszkélkedni mindig –, hogy a törvény és az igazságosság fellegvára.
Ponori Thewrewk Emil, akit a magyar klasszika-filológia első nagy alakjának és megalapítójának tekintünk, egyúttal az egyetlen olyan magyar tudós is, aki foglalkozott az ókori görögök állatvédelmével. A téma iránti érdeklődése azzal a hatással magyarázható, amelyet szellemi környezete gyakorolt rá, közeli rokonságára és ismerőseire. A kor állatvédő mozgalmainak érvelése, amely az a minore ad maius elvén alapszik („aki kíméletlen az állatokkal, az kíméletlen lesz az emberekkel is”), megragadható Ponori Thewrewk rövid cikkében, amely különbséget tesz az állati élet megkíméléséhez vezető, régi vallásos hiedelmek és azon törvényes athéni esetek között, amelyekben az állatokkal szembeni kegyetlenséget megbüntették mint az emberekkel szembeni, jövőbeni kegyetlenség előjelét. Tanulmányom első felében (I–II. rész) megkísérlem feltárni Ponori Thewrewk személyes indíttatását és kapcsolatait, amelyek a kor állatvédő mozgalmaihoz fűzték, majd a III. részben sorra veszem azokat a Ponori Thewrewk által említett, ókori vallásos és törvényi megfontolásokat, amelyek az állatokkal való kíméletes bánásmódhoz vezettek, hogy teljes képet nyerjünk az ókori görögök állatvédelmi törekvéseiről és arról, ahogyan ezt Ponori Thewrewk és kortársai látták.
Abstract
The present paper aims at giving a text edition of Antonio Cassarino's humanist Latin translation of Plutarch's dialogue Bruta animalia ratione uti. This is the earliest of three translations made of this dialogue in the course of the 15th century. The text itself is extant in three different manuscripts, one of which is a codex of the Vatican Library (Vat. lat. 3349), compiled after Cassarino's death by Panormita. A comparison of the text variants has led to several results. First, some of the errors shared by all three manuscripts show that they go back to a common archetype already at some distance from the translator's original copy. Second, Panormita relied heavily on a codex of the Biblioteca della Società Siciliana per la Storia Patria in Palermo (MS Lodi XII E 13) in preparing his own version. Third, the Vatican codex is far from being the best representative of Cassarino's original translation. Though Panormita corrected several of the common inherited errors, he made changes to the text without consulting the Greek. In almost every instance, it is a codex of the Biblioteca Casanatense of Rome (Bibl. Casan. 665 C II 8) which gives the best reading, providing the clue for a successful reconstruction of the text. An attempt will be made to trace the version contained in this codex back to a certain person named Balbi, referred to in the dedicatory letter as being a learned expert of both languages, Greek and Latin. Along with the establishment of the text, it will also be possible to define the original Greek source codex Cassarino used for his translation (Vat. Pal. gr. 170).
It is commonly held among scholars that Aśoka’s Minor Rock Edicts were the king’s first attempts at engraving his messages on stone, and as such, they represent the earliest evidence for writing in India. While this may be true, it has not been duly emphasised that the text of the Minor Rock Edicts, in several versions as we have it, shows considerable traces of influence by the Major Rock Edicts and Pillar Edicts. Particular instances for such an influence in the text are the intrusion of the key term dhaṃma or the use of a general formulaic language characteristic of the later edicts. In our discussion, we wish to bring out some of these “Major” trends in the Minor Rock Edicts, making proposals for new interpretations and reading in Minor Rock Edicts I and II. On a similar basis, we will propose placing the Greco-Aramaic edict from Kandahar in the context of the Minor Rock Edicts, and try to account for the elements which may be derived from the Major Rock Edicts by the same scribal procedure as can be supposed to have been at work in formulating the text of the Minor Rock Edicts.
Plutarchos Bruta animalia ratione uti című dialógusának humanista latin fordításai közül a legismertebb Giovanni Regio nevéhez fűződik. Az 1488-ban készült fordítást, amelyet a Padovai Egyetemi Könyvtár Ms. 958 jelzetű papírkódexe őriz, Raffaele Regio, a fordító testvérbátyja átdolgozta, és 1508-ban Velencében posztumusz kiadta. A kézirati és a nyomtatott szöveg egybevetését a kutatás még nem végezte el. A beható filológiai elemzéssel az a célunk, hogy megállapítsuk az eredeti fordításba való beavatkozás mértékét és természetét, majd ennek révén közelebbi bepillantást nyerjünk a fordító eljárási módszerébe és technikáiba. Ezzel alkalmunk nyílik a fordítás szövegének további kapcsolatait is megvizsgálni a dialógus másik két latin fordításával, amelyeket Antonio Cassarino és Lampugnino Birago készített néhány évtizeddel korábban.
Plutarchos Bruta animalia ratione uti című eleven dialógusából három latin fordítás is készült a XV. század folyamán, melyek csak kéziratban maradtak fenn. Hogy a fordítások belső viszonyait felfedjük, a kézirati szövegek mélyreható elemzésére van szükség. Egy korábbi tanulmányunkban feldolgoztuk Giovanni Regio időben legkésőbbi fordítását (1488), kimutatva azokat a szálakat, amelyek elődje, a milánói Lampugnino Birago fordításához (1465–1470 körül) fűzik. Most a szicíliai Antonio Cassarino legkorábban készült fordításának (1440–1445 körül) a vizsgálatát kívánjuk elvégezni párhuzamosan utódja, Lampugnino Birago negyed évszázaddal későbbi fordításával, hogy összehasonlítsuk módszerüket és stíluseszközeiket. A két fordító megközelítése között lényeges különbség figyelhető meg. Míg Cassarino a humanista fordításeszményt követve „értelem szerinti” (ad sententiam) fordításra törekszik, addig Birago inkább a „szó szerinti” (ad verbum) fordítás követelményének tesz eleget. A fordításelmélet általános kérdései mellett tárgyaljuk a latin fordítások kézirati hagyományának, görög forrásszövegének, valamint szóhasználatának problémáját.
Plutarch’s lively dialogue Bruta animalia ratione uti was translated in the course of the 15th century by three different persons whose works are only extant in manuscripts. For establishing the connections between these translations a thorough study of the texts of the codices is needed. In a previous article, we have dealt with Giovanni Regio’s translation, which is the latest in time (1488), and found traces of the latter’s dependence from the translation of the Milanese Lampugnino Birago (c. 1465–1470). The aim of the present paper is to inquire into the text of the earliest translation by the Sicilian Antonio Cassarino (c. 1440–1445) in parallel with the text of Lampugnino Birago’s translation which followed it after two and a half decades. The different translation methods and devices used by the translators provide ample space for comparison. Whereas Cassarino’s approach is more in keeping with the humanist ideal of ‘translation by sense’ (ad sententiam), Birago as a rule follows a principle of ‘translation by word’ (ad verbum), keeping close to the letter. Beyond the questions of translation theory in general problems relating to the textual tradition of the Latin codices, the possible Greek sources of the translations, and a number of lexical matters are discussed.
Tanulmányunkban röviden ismertetjük az öregedés során bekövetkező idegrendszeri változásokat és a megismerési folyamatok változását magyarázó elméleteket. Kísérletünk során 19-68 éves személyek (n = 65) kétféle (könnyebb és nehezebb) akusztikus oddball helyzetben vettek részt. A személyeket öt korcsoportba osztottuk (I: 18-29 év, II: 30-39 év, III: 40-49 év, IV: 50-59 év, V: 60-70 év). Célunk az eseményhez kötött agyi potenciálok (EKP-k) életkorfüggő változásainak vizsgálata volt. Az elektrofiziológiai elvezetés mellett több pszichológiai tesztet is felvettünk, melyekkel a személyek aktuális pszichológiai állapotát mértük fel. Nem találtunk különbséget a korcsoportok között az oddball helyzetben mért reakcióidőkben és a Watkins módszerével mért rövid távú emlékezetben. Csökkent viszont az idősebbeknél a figyelmi teljesítmény, a Raven APM-en elért pontszám, nőtt a perszeverációk száma a betűfluencia teszten, illetve a téves riasztások száma az oddball helyzetben. Az életkorral az EKP-komponensek közül az N2b és a P3b latenciája nőtt, az amplitúdókban nem találtunk különbséget. A P3b latenciájának változását befolyásolta a feladat nehézsége is: míg a könnyebb helyzetben lineárisan nőtt az életkorral, a nehezebb feladatban négyzetes összefüggéssel volt leírható - az idősebbeknél gyorsuló ütemű volt a latencianövekedés. Az egyes EKP-komponensek skalpeloszlásában különbség volt a korcsoportok között. A P2 a fiataloknál parietális, az idősebbeknél frontális dominanciával jelentkezett. Az N2b a fiataloknál frontálisan, az idősebbeknél centrálisabban volt megfigyelhető. Az N1- és P3b-komponensek eloszlásában viszont nem találtunk különbséget a korcsoportok között. Eredményeink alapján arra következtethetünk, hogy míg a szenzoros-perceptuális rendszerek korai folyamatai viszonylag érintetlenek maradnak, a kognitív működésekhez kapcsolódó későbbi folyamatok nagyobb mértékben változnak meg az öregedés során. A különbségeket okozó számos tényező közül fontosnak tűnik a feladat nehézsége. Kevésbé összetett helyzetekben az öregedés hatásai észrevétlenek maradhatnak, míg komplexebb feladatokban hatványozottan jelentkezhetnek.
A tanulmányban áttekintjük az idegrendszeri komplexitás anatómiai és élettani jellegzetességeit előtérbe helyezve ennek elektrofiziológiai vonatkozásait. Kitérünk azokra a módszerekre, amelyekkel ezek a tulajdonságok vizsgálhatók, kiemelve annak jelentőségét, ami az egyes idegrendszeri területek integratív működésében nyilvánul meg egyes kognitív funkciókat tekintve. Példákat hozunk fel annak demonstrálására, hogy e szemlélet milyen előnyöket biztosít ezen funkciók vizsgálatának szempontjából mind az egészséges, mind pedig a kórosan működő idegrendszer esetében.
Absztrakt
Jelen tanulmány a NEO-PI-R Form, S kérdőívvel mért big five személyiségvonások, a Cloninger-féle temperamentum- és karakterdimenziók, valamint az agy nyugalmi elektromos tevékenységének spektrális jellemzői közötti kapcsolatot vizsgálja korrelációs elemzésekkel. Az eredmények alapján gyenge, illetve közepes erősségű összefüggés állapítható meg néhány személyiségvonás és a vizsgált EEG-mutatók között. Az extroverzió az alpha-1, a barátságosság a béta-1, théta és alpha-1, a nyitottság pedig az alpha-1 és béta-1 frekvencia teljesítményekkel mutatott összefüggést. Adataink nem támasztják alá a Cloninger-féle elméletből származtatható előfeltevést, amennyiben nem a temperamentumdimenziók, hanem a karakterdimenziók vonatkozásában találtunk korrelációkat az agyi elektromos tevékenység egyes mutatóival. Az önirányítottság és együttműködési készség az alpha-2 frekvencia teljesítménnyel korrelált.
