Search Results

You are looking at 1 - 10 of 17 items for

  • Author or Editor: Bernadett Borda x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All Modify Search

Bevezetés: A transzplantációs várólistán szereplő betegek száma rohamosan nő, annak ellenére, hogy emelkedett a kadáverszerv-donorok és összességében a szervtranszplantációk száma. Célok és módszerek: A szerző 63 marginális és 186 „ideális” donorból származó vesével transzplantált betegben a vese funkcionális és morfológiai jellemzőit hasonlította össze. Megvizsgálta, hogy a marginális donorokból származó vesével transzplantált betegekben a donorok életkora vagy a hypertonia befolyásolja-e jobban a graft funkcionális romlását. Eredmények: A vesetranszplantáció után egy évvel a vese funkciójában még nem volt szignifikáns különbség a marginális és „ideális” vesével transzplantált betegek között, bár a szövettani elváltozásokban már szignifikáns különbség mutatkozott. A transzplantáció utáni ötödik évben az allograft funkciójának vizsgálata kimutatta, hogy a szérumkreatinin (p = 0,0001) és a becsült glomerularis filtrációs ráta (p = 0,003) a két csoportban szignifikánsan különbözött. Az 55 év feletti és a hypertoniás marginális donorokból származó vesével transzplantált betegek szérumkreatininszintje szintén szignifikánsan különbözött (p = 0,0003). A marginális csoportban az akut rejectio (p = 0,0004) és az interstitialis fibrosis/tubulus atrophia (p = 0,002) szignifikánsan gyakoribb volt, mint az „ideális” csoportban. Következtetések: Egy évvel a vesetranszplantáció után a marginális és „ideális” donorokból származó vese működésében még nem mutatható ki különbség, de a transzplantációt követő ötödik évben a marginális donorokból származó graft működése szignifikánsan rosszabb. Orv. Hetil., 2012, 153, 1793–1796.

Restricted access

Élő donoros vesetranszplantációt követő terhességben kialakult terápiarezisztens hypertonia

Therapy-resistant hypertension in pregnancy after live donor kidney transplantation

Orvosi Hetilap
Authors:
Bernadett Borda
,
Csilla Keresztes
, and
Attila Keresztúri

Összefoglaló. A veseátültetés a legnagyobb reményt nyújtja a végstádiumú vesebetegségben szenvedő nők számára, akik teherbe kívánnak esni. A veseátültetett beteg terhessége továbbra is kihívást jelent az immunszuppresszív gyógyszerek mellékhatásai, az allograftfunkció romlásának kockázata, a praeeclampsia és a magas vérnyomás káros anyai szövődményeinek rizikója, valamint a koraszülés, az alacsony születési súly kockázata miatt. A terhesség alatt nagy a magas vérnyomás kialakulásának kockázata, a szérum-kretaininszint emelkedik, és a terhesség végére proteinuria is kialakulhat. Az ajánlott fenntartó immunszuppresszió terhes nőknél a kalcineurininhibitorok (takrolimusz/ciklosporin) és alacsony dózisú szteroid adása, melyek biztonságosnak tekinthetők. Fontos, hogy a gyermekvállalási tanácsadás már a vesetranszplantáció előtt megkezdődjön, és a transzplantációt követően minden klinikai kontroll megtörténjen. Orv Hetil. 2021; 162(23): 924–926.

Summary. Kidney transplantation offers the best hope to women with end-stage renal disease who wish to become pregnant. Pregnancy in a kidney transplant recipient continues to remain challenging due to side effects of immunosuppressive medication, risk of deterioration of allograft function, risk of adverse maternal complications of preeclampsia and hypertension, and risk of adverse fetal outcomes of premature birth, low birth weight, and small for gestational age infants. The factors associated with poor pregnancy outcomes include the presence of hypertension, serum creatinine greater than normal range and proteinuria. The recommended maintenance immunosuppression in pregnant women is calcineurin inhibitors (tacrolimus/cyclosporine) and low-dose steroid which are considered safe. It is important that counseling for childbearing should start as early as prior to getting a kidney transplant and should be done at every clinic visit after transplant. Orv Hetil. 2021; 162(23): 924–926.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors:
Viktor Zoltán Szabó
,
György Lázár
,
Béla Borda
,
Csaba Lengyel
,
Tamás Várkonyi
,
Zoltán Hódi
, and
Bernadett Borda

Absztrakt:

A szerzők esettanulmányukban egy nem gyógyuló talpi seb kórtörténetét foglalják össze. A 63 éves férfi beteg papucs levételét követően forró betonra lépett, és a bal talpán II. fokú égési sérüléseket szenvedett. Klinikánkra történő felvételekor már lokális kezelésben részesült, de a kezelés hatására a seb gyógyhajlamot nem mutatott. A lábról kétirányú röntgenfelvétel készült, mely osteomyelitist nem igazolt. Ekkor lágyrész-drenázs történt, a sebből a tenyésztés során methicillinrezisztens Staphylococcus aureus tenyészett. A láb vízben való áztatását követően lábháti phlegmone és septicus lázmenet alakult ki. Ismételt röntgenvizsgálat után az osteomyelitis igazolódott. A bal láb I. ujjának enucleatióját és metatarsusreszekciót végeztünk. Naponkénti kötéscseréket végeztünk, sebtoilettel. Inzulinját diabetológus segítségével módosítottuk. A műtétet követő 7. hónapban a seb teljes gyógyulását értük el, a beteg szénhidrát-anyagcseréje rendeződött. Esetünk bizonyítja, hogy kiemelten fontos felhívni a beteg figyelmét a lehetséges szövődményekre (diabeteses láb és annak megfelelő ápolása). A lábszárfekély kezelése multidiszciplináris összefogást igényel. A kezelés a diabetológus és a sebész együttes munkáját jelenti, szükséges a szénhidrát-anyagcsere egyensúlyban tartása, valamint a seb rendszeres ellátása. Orv Hetil. 2018; 159(42): 1727–1730.

Restricted access

A poszttranszplantációs hypertonia kockázati tényezői veseátültetés után

Predictive factors of post-transplant hypertension in kidney transplant recipients

Orvosi Hetilap
Authors:
Márton Harsányi
,
Reza Amir Manafzadeh
,
Csilla Keresztes
,
Máté Seregély
, and
Bernadett Borda

Bevezetés: A vesetranszplantációt követő magas vérnyomás a krónikus allograftkárosodás fontos kockázati tényezője. Célkitűzés: A jelen vizsgálat célja a transzplantáció utáni hypertonia gyakoriságának és lehetséges kockázati tényezői szerepének meghatározása volt. Módszerek: Retrospektív kohorszvizsgálatot végeztünk a Szegedi Tudományegyetem Sebészeti Klinikáján 2007. január 1. és 2022. augusztus 19. között vesetranszplantáción átesett betegek körében, akik rendszeresen részt vettek otthoni vérnyomásmérésen. A recipiens demográfiai és laboratóriumi adatait, továbbá a donor jellemzőit a transzplantációt követő 6. és 12. hónapban elemeztük. A magas vérnyomás diagnózisát az Európai Hypertonia Társaság (ESH) iránymutatásai szerint határoztuk meg. Logisztikus regressziót alkalmaztunk a nem korrigált és a korrigált esélyhányados becslésére a transzplantáció utáni magas vérnyomás lehetséges kockázati tényezőinek felmérésére. Eredmények: A vizsgálatba 280 beteget vontunk be. A transzplantáció utáni magas vérnyomás prevalenciája a veseátültetést követően 6, illetve 12 hónappal 49,3%, illetve 53,5% volt. A többváltozós analízist elvégezve a vesetranszplantáció után 6 hónappal a hypertonia prediktív tényezői a férfinem (OR: 1,717, 95% CI: 1,007–2,927; p = 0,047) és a donor-hypertonia (OR: 2,038, 95% CI: 1,038–4,004; p = 0,039) voltak. A szérumhúgysavszint (OR: 1,004, 95% CI: 1,000–1,007; p = 0,033) és a férfinem (OR: 2,048, 95% CI: 1,161–3,614; p = 0,013) független kockázati tényező volt a vesetranszplantáció után 12 hónappal. Megbeszélés: A vesetranszplantáció után a hypertonia előfordulási gyakorisága 49,3% volt. Vizsgálatunk arra utal, hogy a férfinem, a hypertoniás donor és a szérumhúgysavszint a vesetranszplantáció utáni hypertonia lehetséges prediktorai. Következtetés: Az időben fel nem ismert és nem kezelt poszttranszplantációs hypertonia az allograft funkcionális romlásához vezet, s ezzel csökkenti a graft túlélését. Orv Hetil. 2024; 165(19): 734–741.

Open access
Acta Physiologica Hungarica
Authors:
Bernadett Borda
,
Cs. Lengyel
,
T. Várkonyi
,
É. Kemény
,
A. Ottlakán
,
A. Kubik
,
Cs. Keresztes
, and
Gy. Lázár

New-onset diabetes after transplantation (NODAT) is one of the frequent complications following kidney transplantation. Patients were randomized to receive cyclosporine A- or tacrolimus-based immunosuppression. Fasting and oral glucose tolerance tests were performed, and the patients were assigned to one of the following three groups based on the results: normal, impaired fasting glucose/impaired glucose tolerance (IFG/IGT), or NODAT. NODAT developed in 14% of patients receiving cyclosporine A-based immunosuppression and in 26% of patients taking tacrolimus (p = 0.0002). Albumin levels were similar, but uric acid level (p = 0.002) and the age of the recipient (p = 0.003) were significantly different comparing the diabetic and the normal groups. Evaluation of tissue samples revealed that acute cellular rejection (ACR) and interstitial fibrosis/tubular atrophy (IF/TA) were significantly different in the NODAT group. The pathological effect of new-onset diabetes after kidney transplantation can be detected in the morphology of the renal allograft earlier, before the development of any sign of functional impairment.

Restricted access

The incidence of post-transplant diabetes mellitus and its effects on the kidney allograft function and morphology were assessed. Patients were divided into three groups according to their glucose metabolism. Risk factors for diabetes were first assessed, and then changes in renal function were checked. Morphological changes in the allografts were examined by protocol biopsies. The overall incidence of diabetes was 16%. The development of diabetes was influenced significantly by the body mass index, the body weight and the age of the recipient. The incidence of diabetes was 8.6% in patients on cyclosporine A therapy and 28.8% in those on tacrolimus (p < 0.05). As to the morphology of the kidney, a significantly higher proportion of the biopsies showed severe interstitial fibrosis/tubular atrophy (p = 0.0004) and subclinical acute rejection ( p = 0.001) in the diabetic group compared to the normal one. This clinical study has revealed that the adverse effect of diabetes on the allograft can be detected with protocol biopsy before the manifestation of a functional deterioration.

Restricted access
Magyar Sebészet
Authors:
Áron Nyilas
,
Attila Paszt
,
Zsolt Simonka
,
Szabolcs Ábrahám
,
Bernadett Borda
,
Eszter Mán
, and
György Lázár

Absztrakt

Háttér: A laparoscopos splenectomia (LS) során extrém lépméret esetén gyakori technikai probléma a specimen hasüregből való eltávolítása. Általában a specimen EndoBagbe helyezése és morcellatiót követő eltávolítása terjedt el. Masszív splenomegalia, 1000–2000 grammos lépek esetén ez a módszer olykor nem kivitelezhető, mivel a lép mérete meghaladja a legnagyobb EndoBag űrtartalmát. Ebben az esetben, irodalmi adatok szerint, vagy a hasüregen belüli morcellatiót végezhetünk (splenosis veszélye), vagy laparotomiából távolíthatjuk el a speciment. Munkacsoportunk a problémára megoldásként 2009 óta Pfannenstiel-metszést alkalmaz a specimen eltávolítására. Módszer: A 2002. január 1. és 2014. szeptember 30. között klinikánkon végzett 74 LS eredményeit elemeztük. A speciment 56 esetben a szokásos módon a lateralis port helyén morcellatióval, míg nagyméretű lépek esetén 12 esetben 10–12 cm-es Pfannenstiel-metszésből távolítottuk el. Eredmények: A műtétek átlagos hossza 121 (50–220) perc volt. Pfannenstiel-metszésből történő specimeneltávolítás esetén szignifikánsan rövidebb műtéti időt tapasztaltunk (108 vs. 125 perc; p = 0,05) és nagyobb méretű lépeket tudtunk eltávolítani (1032 vs. 338 gramm; p = 0,0001), mint a hagyományos morcellatiós technikával. A módszer a kórházi benntartózkodás hosszát nem nyújtotta meg (4,7 vs. 5,2 nap; p = 0,178). Következtetések: Vizsgálatunk alátámasztja, hogy a laparoscopos lépeltávolítás biztonságos és számos előnnyel jár masszív splenomegalia esetében is. A specimen Pfannenstiel-metszésből történő eltávolítását biztonságos és kozmetikailag is elfogadható alternatívának tartjuk.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors:
Aurél Ottlakán
,
Attila Paszt
,
Bernadett Borda
,
Zsolt Simonka
,
Szabolcs Ábrahám
, and
György Lázár

Absztrakt:

A laparoszkópos adrenalectomia fejlődésével a benignus, kisméretű elváltozásokra korlátozódó indikációs kör mára nagyobb malignus mellékvesetumorok eltávolítására is kiterjed. Három esetben vizsgáltuk óriás (>10 cm) mellékvese-daganatok laparoszkópos eltávolításának eredményeit. Módszer: Három betegnél (két nő, egy férfi; átlagéletkor 49,33 év, BMI 31) végeztünk óriás méretű (>10 cm) mellékvese-elváltozás miatt laparoszkópos transperitonealis adrenalectomiát, kisméretű kiegészítő Pfannenstiel-metszésből. Az átlagos műtéti idő 126,66 perc volt, 150 ml átlagos intraoperatív vérveszteséggel. A végleges szövettani vizsgálat két esetben adrenocorticalis carcinomát, egy esetben neurofibromát igazolt. Az átlagos kórházi tartózkodás négy nap volt, perioperatív szövődmény nélkül. Mindhárom esetben R0 reszekció történt. Az átlagos 24 hónapos utánkövetés során sem lokális recidívát, sem távoli metasztázisképződést nem észleltünk. Megfelelő feltételek esetén, nagyméretű malignus mellékvesetumorok laparoszkópos transperitonealis technikával történő eltávolítása biztonságos és az onkológiai irányelveket maradéktalanul kielégítő eljárás. Orv Hetil. 2017; 158(45): 1802–1807.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors:
Aurél Ottlakán
,
Balázs Pécsy
,
Edit Csada
,
Gábor Ádám
,
Anikó Maráz
,
Bernadett Borda
,
György Lázár
, and
József Furák

Absztrakt:

Bevezetés: Hazánkban a tüdőrák a vezető daganatos halálok. Gyógyítása összetett, sebészi és onkológiai kezelést igényel. Célkitűzés: Munkánkban a tüdőrák miatt operált betegek posztoperatív kemoterápiájának tolerabilitását befolyásoló tényezőket vizsgáltuk, a teljes/tervezett és nem teljes kemoterápiáknál. Módszer: 6 év alatt (2011. január 1.–2016. december 31.) 72, tüdőrákkal (adenocarcinoma és laphámrák) operált beteg adatait elemeztük, teljes (4 ciklus), illetve nem teljes (<4 ciklus) posztoperatív kemoterápia kapcsán. A csoportokban [teljes: n = 53; nem teljes: n = 19] a következő tényezőket vizsgáltuk: nemek megoszlása, átlagéletkor, testtömegindex, Malnutrition Universal Screening Tool, Charlson-féle komorbiditási index, második malignus tumor, pitvarfibrilláció, terhelés után 1 másodperc alatt kilégzett levegő, teljesítménystátusz, nyitott/videoasszisztált torakoszkópos sebészet (VATS) lobectomia, műtéti idő, posztoperatív láz, transzfúzióigény, tartós levegőkilépés, reoperáció, szövettan, tumorstádium. Eredmények: Az összes beteget tekintve, az egyváltozós logisztikus regressziós értékek közül jelentősen magasabb volt a tervezett/teljes kemoterápia aránya VATS-lobectomiák után [n = 26 (83,87%)], mint nyitott eseteket követően [n = 27 (65,85%)]; (p = 0,092; OR = 0,356), azonban szignifikáns különbség nem igazolódott. Multivariáns analízisnél (nyitott/VATS lobectomia, felső-, középső-, alsólebeny-eltávolítás, diabetes, tartós levegőkilépés, posztoperatív láz) a teljes kemoterápia felvételét a VATS-lobectomiák szignifikánsan pozitívan befolyásolták (p = 0,0495), míg a felső-, középsőlebeny-lobectomiák (p = 0,0678), valamint a diabetes hiánya (p = 0,0971) esetén jelentős, bár nem szignifikánsan pozitív hatást találtunk. Következtetés: A teljes tervezett, műtét utáni kemoterápiás kezelést a betegek 26%-a nem tudta felvenni. A VATS-lobectomián átesett betegek szignifikánsan több teljes posztoperatív kemoterápiás ciklust voltak képesek felvenni. A cukorbetegség és az alsó lebeny eltávolítása hátrányosan befolyásolta a posztoperatív kemoterápia tolerálhatóságát. Orv Hetil. 2018; 159(19): 748–755.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors:
Bernadett Borda
,
Edit Szederkényi
,
Zoltán Hódi
,
Aurél Ottlakán
,
Viktor Szabó
, and
György Lázár

Absztrakt:

Bevezetés: A transzplantáció utáni halálozások legfőbb okai a cardiovascularis betegségek, amelyeknek egyik legfőbb rizikófaktora a diabetes mellitus. Célkitűzés: Vizsgálatunk célja volt, hogy felmérjük az újonnan kialakult diabetes mellitus előfordulási gyakoriságát és hatását az allograft funkciójára, valamint a HEART-pont alapján a cardiovascularis rizikó kockázatát. Módszer: Összesen 44 beteget vontunk be a vizsgálatba, akiknél értékeltük az alapadatokat, majd OGTT-vizsgálatot követően a betegeket három csoportba soroltuk, normál, emelkedett éhomi vércukorszint/csökkent glükóztolerancia és (az) újonnan kialakult diabetes mellitus. Az inzulinrezisztenciát HOMA-IR alapján értékeltük. Vizsgáltuk a vesefunkciót, valamint a HEART-pont alapján a cardiovascularis rizikót. Eredmények: Az alapadatok tekintetében a hideg ischaemiás idő (p = 0,016), a testsúly (p = 0,035), a BMI (p = 0,025) és a HbA1c (p = 0,0024) szignifikánsan különböztek a normál és a diabeteses betegek között. A vesefunkció tekintetében a szérumkreatinin- (p = 0,0013), eGFR- (p = 0,0026), valamint karbamid- (p = 0,0157) értékek szignifikánsan különböztek a normál és a diabeteses betegek között. A HOMA-IR tekintetében a normál és a diabeteses betegek között szignifikáns különbség volt (1,69 ± 0,51 vs. 6,46 ± 1,42; p = 0,0017). Következtetés: A cardiovascularis kockázat csökkenthető, az allograft túlélése növelhető a diabetes mellitus időben történő felismerésével és kezelésével. Orv Hetil. 2017; 158(38): 1512–1516.

Restricted access