Bevezetés: A transzplantációs várólistán szereplő betegek száma rohamosan nő, annak ellenére, hogy emelkedett a kadáverszerv-donorok és összességében a szervtranszplantációk száma. Célok és módszerek: A szerző 63 marginális és 186 „ideális” donorból származó vesével transzplantált betegben a vese funkcionális és morfológiai jellemzőit hasonlította össze. Megvizsgálta, hogy a marginális donorokból származó vesével transzplantált betegekben a donorok életkora vagy a hypertonia befolyásolja-e jobban a graft funkcionális romlását. Eredmények: A vesetranszplantáció után egy évvel a vese funkciójában még nem volt szignifikáns különbség a marginális és „ideális” vesével transzplantált betegek között, bár a szövettani elváltozásokban már szignifikáns különbség mutatkozott. A transzplantáció utáni ötödik évben az allograft funkciójának vizsgálata kimutatta, hogy a szérumkreatinin (p = 0,0001) és a becsült glomerularis filtrációs ráta (p = 0,003) a két csoportban szignifikánsan különbözött. Az 55 év feletti és a hypertoniás marginális donorokból származó vesével transzplantált betegek szérumkreatininszintje szintén szignifikánsan különbözött (p = 0,0003). A marginális csoportban az akut rejectio (p = 0,0004) és az interstitialis fibrosis/tubulus atrophia (p = 0,002) szignifikánsan gyakoribb volt, mint az „ideális” csoportban. Következtetések: Egy évvel a vesetranszplantáció után a marginális és „ideális” donorokból származó vese működésében még nem mutatható ki különbség, de a transzplantációt követő ötödik évben a marginális donorokból származó graft működése szignifikánsan rosszabb. Orv. Hetil., 2012, 153, 1793–1796.

Összefoglaló. A veseátültetés a legnagyobb reményt nyújtja a végstádiumú vesebetegségben szenvedő nők számára, akik teherbe kívánnak esni. A veseátültetett beteg terhessége továbbra is kihívást jelent az immunszuppresszív gyógyszerek mellékhatásai, az allograftfunkció romlásának kockázata, a praeeclampsia és a magas vérnyomás káros anyai szövődményeinek rizikója, valamint a koraszülés, az alacsony születési súly kockázata miatt. A terhesség alatt nagy a magas vérnyomás kialakulásának kockázata, a szérum-kretaininszint emelkedik, és a terhesség végére proteinuria is kialakulhat. Az ajánlott fenntartó immunszuppresszió terhes nőknél a kalcineurininhibitorok (takrolimusz/ciklosporin) és alacsony dózisú szteroid adása, melyek biztonságosnak tekinthetők. Fontos, hogy a gyermekvállalási tanácsadás már a vesetranszplantáció előtt megkezdődjön, és a transzplantációt követően minden klinikai kontroll megtörténjen. Orv Hetil. 2021; 162(23): 924–926.

Summary. Kidney transplantation offers the best hope to women with end-stage renal disease who wish to become pregnant. Pregnancy in a kidney transplant recipient continues to remain challenging due to side effects of immunosuppressive medication, risk of deterioration of allograft function, risk of adverse maternal complications of preeclampsia and hypertension, and risk of adverse fetal outcomes of premature birth, low birth weight, and small for gestational age infants. The factors associated with poor pregnancy outcomes include the presence of hypertension, serum creatinine greater than normal range and proteinuria. The recommended maintenance immunosuppression in pregnant women is calcineurin inhibitors (tacrolimus/cyclosporine) and low-dose steroid which are considered safe. It is important that counseling for childbearing should start as early as prior to getting a kidney transplant and should be done at every clinic visit after transplant. Orv Hetil. 2021; 162(23): 924–926.

Absztrakt:

A szerzők esettanulmányukban egy nem gyógyuló talpi seb kórtörténetét foglalják össze. A 63 éves férfi beteg papucs levételét követően forró betonra lépett, és a bal talpán II. fokú égési sérüléseket szenvedett. Klinikánkra történő felvételekor már lokális kezelésben részesült, de a kezelés hatására a seb gyógyhajlamot nem mutatott. A lábról kétirányú röntgenfelvétel készült, mely osteomyelitist nem igazolt. Ekkor lágyrész-drenázs történt, a sebből a tenyésztés során methicillinrezisztens Staphylococcus aureus tenyészett. A láb vízben való áztatását követően lábháti phlegmone és septicus lázmenet alakult ki. Ismételt röntgenvizsgálat után az osteomyelitis igazolódott. A bal láb I. ujjának enucleatióját és metatarsusreszekciót végeztünk. Naponkénti kötéscseréket végeztünk, sebtoilettel. Inzulinját diabetológus segítségével módosítottuk. A műtétet követő 7. hónapban a seb teljes gyógyulását értük el, a beteg szénhidrát-anyagcseréje rendeződött. Esetünk bizonyítja, hogy kiemelten fontos felhívni a beteg figyelmét a lehetséges szövődményekre (diabeteses láb és annak megfelelő ápolása). A lábszárfekély kezelése multidiszciplináris összefogást igényel. A kezelés a diabetológus és a sebész együttes munkáját jelenti, szükséges a szénhidrát-anyagcsere egyensúlyban tartása, valamint a seb rendszeres ellátása. Orv Hetil. 2018; 159(42): 1727–1730.

Absztrakt

Bevezetés: A vesetranszplantáció után az egyik leggyakoribb szövődmény az újonnan kialakult diabetes mellitus. Célkitűzés: A szerzők célja volt, hogy a vesetranszplantáció után felmérjék a cyclosporin-A-t (n = 95) és tacrolimust (n = 102) szedők körében az újonnan kialakult diabetes mellitus előfordulási gyakoriságát, és ennek hatását a T-sejt-mediált rejectio gyakoriságára. Módszer: Transzplantáció után egy évvel vizsgálták az életkort, a laboratóriumi eredményeket, a vesefunkciót és morfológiát. A szövettani mintákat az 1997-es Banff-klasszifikáció 2007-es módosítása alapján értékelték. Eredmények: A cyclosporin-A-alapú immunszuppresszióban részesültek körében 12%, a tacrolimust szedőknél 24% volt az újonnan kialakult diabetes mellitus előfordulási gyakorisága (p = 0,002). Az albumin nem, de a húgysavszint (p = 0,002), valamint a recipiens életkora (p = 0,003) szignifikánsan eltért a diabeteses és nem diabeteses betegcsoportok között. A vesefunkciót vizsgálva a szérumkreatinin, a becsült glomeruláris filtrációs ráta, a szérumurea nem különböztek szignifikánsan. A szövettani mintákat vizsgálva az újonnan kialakult diabetesmellitus-csoportban a T-sejt-mediált rejectio szignifikánsan nagyobb arányban fordult elő (13 vs. 8 beteg; 37% vs. 6%; p = 0,001). Következtetések: Az újonnan kialakult diabetes mellitus kóros hatása már a korai időszakban megmutatkozik a vese morfológiáján. Orv. Hetil., 2015, 156(19), 785–789.

Absztrakt:

A laparoszkópos adrenalectomia fejlődésével a benignus, kisméretű elváltozásokra korlátozódó indikációs kör mára nagyobb malignus mellékvesetumorok eltávolítására is kiterjed. Három esetben vizsgáltuk óriás (>10 cm) mellékvese-daganatok laparoszkópos eltávolításának eredményeit. Módszer: Három betegnél (két nő, egy férfi; átlagéletkor 49,33 év, BMI 31) végeztünk óriás méretű (>10 cm) mellékvese-elváltozás miatt laparoszkópos transperitonealis adrenalectomiát, kisméretű kiegészítő Pfannenstiel-metszésből. Az átlagos műtéti idő 126,66 perc volt, 150 ml átlagos intraoperatív vérveszteséggel. A végleges szövettani vizsgálat két esetben adrenocorticalis carcinomát, egy esetben neurofibromát igazolt. Az átlagos kórházi tartózkodás négy nap volt, perioperatív szövődmény nélkül. Mindhárom esetben R0 reszekció történt. Az átlagos 24 hónapos utánkövetés során sem lokális recidívát, sem távoli metasztázisképződést nem észleltünk. Megfelelő feltételek esetén, nagyméretű malignus mellékvesetumorok laparoszkópos transperitonealis technikával történő eltávolítása biztonságos és az onkológiai irányelveket maradéktalanul kielégítő eljárás. Orv Hetil. 2017; 158(45): 1802–1807.

The incidence of post-transplant diabetes mellitus and its effects on the kidney allograft function and morphology were assessed. Patients were divided into three groups according to their glucose metabolism. Risk factors for diabetes were first assessed, and then changes in renal function were checked. Morphological changes in the allografts were examined by protocol biopsies. The overall incidence of diabetes was 16%. The development of diabetes was influenced significantly by the body mass index, the body weight and the age of the recipient. The incidence of diabetes was 8.6% in patients on cyclosporine A therapy and 28.8% in those on tacrolimus (p < 0.05). As to the morphology of the kidney, a significantly higher proportion of the biopsies showed severe interstitial fibrosis/tubular atrophy (p = 0.0004) and subclinical acute rejection ( p = 0.001) in the diabetic group compared to the normal one. This clinical study has revealed that the adverse effect of diabetes on the allograft can be detected with protocol biopsy before the manifestation of a functional deterioration.

New-onset diabetes after transplantation (NODAT) is one of the frequent complications following kidney transplantation. Patients were randomized to receive cyclosporine A- or tacrolimus-based immunosuppression. Fasting and oral glucose tolerance tests were performed, and the patients were assigned to one of the following three groups based on the results: normal, impaired fasting glucose/impaired glucose tolerance (IFG/IGT), or NODAT. NODAT developed in 14% of patients receiving cyclosporine A-based immunosuppression and in 26% of patients taking tacrolimus (p = 0.0002). Albumin levels were similar, but uric acid level (p = 0.002) and the age of the recipient (p = 0.003) were significantly different comparing the diabetic and the normal groups. Evaluation of tissue samples revealed that acute cellular rejection (ACR) and interstitial fibrosis/tubular atrophy (IF/TA) were significantly different in the NODAT group. The pathological effect of new-onset diabetes after kidney transplantation can be detected in the morphology of the renal allograft earlier, before the development of any sign of functional impairment.

Absztrakt

Bevezetés: A transzplantációs várólistán szereplő betegek számának folyamatos növekedése miatt az ideális donor kritériumainak kibővítésére van szükség. Célkitűzés: A szerzők azt a kérdést vizsgálták, hogy vesetranszplantáció után egy és öt évvel van-e szignifikáns különbség a vesefunkcióban és/vagy -morfológiában a marginális és ideális donorból származó vesével rendelkező betegek között. Módszer: A vizsgálatba 275 beteget vontak be, közülük 97 marginális és 178 „ideális” veserecipiens volt. A marginális és az „ideális” veserecipiensek körében vizsgálták a donoralapadatokat és elemezték a transzplantáció után egy és öt évvel a funkcionális és hisztopatológiai változásokat. Eredmények: A graft funkcióját vizsgálva a transzplantáció után egy évvel nem volt különbség a két betegcsoport között, míg az ötödik évben a szérumkreatinin szignifikánsan magasabb (p = 0,0001) és a glomeruláris filtrációs ráta szignifikánsan alacsonyabb volt (p = 0,003) a marginális veserecipiensek csoportjában az ideális veserecipiensek csoportjához képest. A vese morfológiai elváltozásait vizsgálva már egy évvel a transzplantáció után a tubulitis (p = 0,014), valamint az interstitialis gyulladás (p = 0,025) szignifikánsan gyakoribb volt a marginális veserecipiensek csoportjában. Következtetés: A vesetranszplantáció után egy évvel a vese funkciójában még nincs szignifikáns különbség a marginális és „ideális” veserecipiensek között, de a szövettani elváltozásokban már szignifikáns különbség mutatkozik. Orv. Hetil., 2016, 157(8), 298–301.

Absztrakt:

Bevezetés: A transzplantáció utáni halálozások legfőbb okai a cardiovascularis betegségek, amelyeknek egyik legfőbb rizikófaktora a diabetes mellitus. Célkitűzés: Vizsgálatunk célja volt, hogy felmérjük az újonnan kialakult diabetes mellitus előfordulási gyakoriságát és hatását az allograft funkciójára, valamint a HEART-pont alapján a cardiovascularis rizikó kockázatát. Módszer: Összesen 44 beteget vontunk be a vizsgálatba, akiknél értékeltük az alapadatokat, majd OGTT-vizsgálatot követően a betegeket három csoportba soroltuk, normál, emelkedett éhomi vércukorszint/csökkent glükóztolerancia és (az) újonnan kialakult diabetes mellitus. Az inzulinrezisztenciát HOMA-IR alapján értékeltük. Vizsgáltuk a vesefunkciót, valamint a HEART-pont alapján a cardiovascularis rizikót. Eredmények: Az alapadatok tekintetében a hideg ischaemiás idő (p = 0,016), a testsúly (p = 0,035), a BMI (p = 0,025) és a HbA_1c (p = 0,0024) szignifikánsan különböztek a normál és a diabeteses betegek között. A vesefunkció tekintetében a szérumkreatinin- (p = 0,0013), eGFR- (p = 0,0026), valamint karbamid- (p = 0,0157) értékek szignifikánsan különböztek a normál és a diabeteses betegek között. A HOMA-IR tekintetében a normál és a diabeteses betegek között szignifikáns különbség volt (1,69 ± 0,51 vs. 6,46 ± 1,42; p = 0,0017). Következtetés: A cardiovascularis kockázat csökkenthető, az allograft túlélése növelhető a diabetes mellitus időben történő felismerésével és kezelésével. Orv Hetil. 2017; 158(38): 1512–1516.