Search Results

This paper introduces two novel monoclonal antibodies, designated GTr1 and GTr2, which recognise guinea fowl thrombocyte surface antigen(s). The antibodies were tested in embryos and adult birds. GTr1 and GTr2 staining emerged at embryonic days 12 and 7, respectively. After embryonic day 12 there was no difference in staining pattern between the two monoclonal antibodies. The isotype of the antibodies is IgG1. The antibodies did not react with any other haematopoietic cells of guinea fowl, and there was no species cross-reaction with chicken, turkey and quail. The antibodies can be used in interspecies chimeric and parabiotic experiments to identify cells of guinea fowl origin.

Összefoglaló. A hajas sejtes leukémia (HCL) egy indolens lefolyású ritka B-sejtes lymphoma. Diagnosztikájában jellegzetes morfológiai képén túlmenően a sejtek felszínén megtalálható markerek azonosítása áramlási citometriával, valamint a betegségben előforduló specifikus fehérjék immunhisztokémiai detektálása jelenti a rutineljárást. Kiemelt szerepet tölt be a differenciáldiagnosztikában a BRAF V600E mutációjának a kimutatása, melyre ma már számos módszer áll rendelkezésre, mint például az immunhisztokémia, pyroszekvenálás, allélspecifikus PCR vagy a droplet digitalis PCR. A tumorsejtek jelátviteli rendszerében és szabályozásában azonban a BRAF mutációjának következtében kialakuló folyamatos aktivitása mellett egyéb mechanizmusok is szerepet játszhatnak, többek között növekedési faktorok, interleukinek, adhéziós fehérjék vagy éppen mikro-RNS-ek. A patomechanizmus egyre részletesebb megismerése érdekében egyéb daganatokhoz hasonlóan a HCL-ben is aktív kutatások folynak a genetikai háttér feltérképezésére új generációs szekvenálás segítségével. Leírtak már nagy százalékban előforduló mutációkat a CDKN1B-, KLF2- és KMT2C-gének esetében, továbbá egyéb génekben is alacsonyabb előfordulási aránnyal. Genetikailag, sőt klinikai manifesztáció és terápiás válasz alapján is jelentős eltérések láthatóak a klasszikus és variáns HCL-es betegek között, elkülönítésük épp ezért rendkívül fontos. Míg a klasszikus esetben első vonalban alkalmazott purin nukleozid analógok kiemelkedő válaszreakciót képesek kiváltani, a variáns HCL-es betegek gyakran refrakterek a kezelésre, és esetükben a célzott BRAF-gátlók szintén hatástalanok. Számos klinikai kutatás zajlik a jelenleg is alkalmazott terápiás szerek optimalizálása, kombinációban történő alkalmazása, valamint egyéb lymphoid daganatokban alkalmazott gyógyszerek és új támadáspontok ellen tervezett molekuláknak a HCL kezelésébe történő bevonása céljából.

Summary. Hairy cell leukemia (HCL) is a rare indolent B-cell malignancy. In addition to characteristic morphology of HCL cells, the identification of the cellular surface markers and the expression of specific proteins by flow cytometry and immunohistochemistry are routine procedure in HCL diagnosis. Detection of BRAF V600E mutation plays key role in differential diagnosis of HCL which can be detected by several novel methods, such as immunohistochemistry, pyrosequencing, allele specific PCR or droplet digital PCR. Beside the BRAF mutation there can be other mechanisms causing constitutive activity in the signaling pathway and regulating the tumor cells such as growth factors, interleukins, adhesion proteins and micro-RNAs as well. Like in other malignancies, in order to clarify the pathomechanism, the genetic background of HCL is also actively investigated by next-generation sequencing. Frequent mutations were described in CDKN1B, KLF2 and KMT2C genes, moreover in other genes with lower incidence rate, as well. Genetically, and even in clinical manifestation and therapeutic response, significant differences can be found between patients with classical and variant HCL. While classical type has outstanding response for the first-line treatment with purine analogues, patients with variant HCL are often refractory to the treatment, and the BRAF inhibitors prove to be ineffective. Therefore, it is really important to distinguish these two entities. Several clinical studies are still in progress for the optimization and application of combining the currently applied therapeutic agents, furthermore other drugs that used in lymphoid malignancies are under investigation. New target molecules are also designed as novel therapeutic opportunity in HCL treatment.

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: A világjárványt jelentő 2-es típusú diabetest (2DM) jelző géneltéréseket kerestünk – a mindennapos diagnosztika részére hozzáférhető – keringő fehérvérsejteken. Módszer: Anyagcseréjüket illetően egészséges, elsőfokú, 2-es típusú cukorbeteg rokonokkal rendelkező személyek (n = 6) izombiopsziás mintáinak mRNS-microarray-eredményét hasonlítottuk ugyancsak anyagcseréjüket illetően egészséges, de negatív családi anamnézisűek (n = 6) mintáival. A microarray-eredmények kvantitatív real-time (valós idejű) PCR-rel történő megerősítése után 8 gén expressziója maradt különböző, ezeket ellenőriztük a keringő fehérvérsejteken nagy esetszámú (n = 58 anyagcseréjüket illetően egészséges, nincs cukorbeteg rokon és n = 58 egészséges, cukorbeteg rokonnal rendelkező önkéntes) vizsgálatban. Eredmények: Nők és férfiak esetében is a SERPINF1-gén expressziója volt szignifikánsan alacsonyabb a fehérvérsejtekben a genetikai terhet hordók között (relatív kvantifikáció: FC – nő: = 0,69, p<6*10^–3, FC – férfi: = 0,65, p<2*10^–3). Ez az eltérés nem a romló anyagcsere következménye volt, miután a már diabeteses és még anyagcseréjüket illetően egészséges, de 2DM-rokonnal rendelkezők között nem különbözött. Így feltételeztük, hogy a SERPINF1-gén vérsejtbeli expressziójának eltérése valódi genetikai meghatározottságot jelent. Következtetés: A perifériás fehérvérsejteken mért SERPINF1-expresszió, valamint a lipid- és biokémiai paraméterek segítségével sikerült egy, a betegség jóslására alkalmas matematikai összefüggést találnunk, melyet nagyobb esetszámon történő ellenőrzés után – reményeink szerint – a diabetes „korai markereként” használhatunk. A LAMP2 expressziója nem különbözött a két anyagcseréjüket illetően egészséges csoport között, de az anyai öröklődéssel összefüggő eredményt kaptunk. Az anyai ágon történő öröklődés eseteiben szignifikánsan magasabb expressziós szintet kapunk, ami „parent of origin” hatást feltételez, jelezvén, hogy az anyától öröklött génnek meghatározó szerepe van. Orv Hetil. 2020; 161(18): 738–746.

Abstract

Allogeneic hematopoietic stem cell transplantation (HSCT) and coronavirus disease 2019 (COVID-19) infection can both lead to severe cytokine release syndrome (sCRS) resulting in critical illness and death. In this single institution, preliminary comparative case-series study we compared clinical and laboratory co-variates as well as response to tocilizumab (TCZ)-based therapy of 15 allogeneic-HSCT- and 17 COVID-19-associated sCRS patients. Reaction to a TCZ plus posttransplant cyclophosphamide (PTCY) consolidation therapy in the allogeneic-HSCT-associated sCRS group yielded significantly inferior long-term outcome as compared to TCZ-based therapy in the COVID-19-associated group (P = 0.003). We report that a TCZ followed by consolidation therapy with a Janus kinase/signal transducer and activator of transcription (JAK/STAT) inhibitor given to 4 out of 8 critically ill COVID-19 patients resulted in their complete recovery. Non-selective JAK/STAT inhibitors influencing the action of several cytokines exhibit a broader effect than TCZ alone in calming down sCRS. Serum levels of cytokines and chemokines show similar changes in allogeneic-HSCT- and COVID-19-associated sCRS with marked elevation of interleukin-6 (IL-6), regulated upon activation normal T-cell expressed and secreted (RANTES), monocyte chemoattractant protein-1 (MCP-1) and interferon γ-induced protein 10 kDa (IP-10) levels. In addition, levels of IL-5, IL-10, IL-15 were also elevated in allogeneic-HSCT-associated sCRS. Our multi-cytokine expression data indicate that the pathophysiology of allogeneic-HSCT and COVID-19-associated sCRS are similar therefore the same clinical grading system and TCZ-based treatment approaches can be applied. TCZ with JAK/STAT inhibitor consolidation therapy might be highly effective in COVID-19 sCRS patients.

A COVID–19 kapcsán tapasztalható jelenség a szérummájenzim-aktivitásnak a laboratóriumi vizsgálat során észlelt emelkedése. Ezen változások hátterében feltehetően három patomechanizmus áll: 1) a SARS-CoV-2 direkt citotoxikus és indirekt sejtszintű és szisztémás következményei, 2) a COVID–19-ben alkalmazott gyógyszeres kezeléseknek (remdesivir, favipiravir, tocilizumab, baricitinib, szisztémás kortikoszteroid) a farmakológiai hatásai, illetve 3) a betegekben korábban fennálló krónikus májbetegség(ek) progressziója. A májenzim-emelkedés kiváltó okának differenciáldiagnosztikája és a terápiával kapcsolatos döntéshozatal kihívást jelenthet a klinikus számára, mivel a nem megfelelő kezelés a COVID–19 vagy a májkárosodás progresszióját okozhatja. A jelen összefoglaló a COVID–19-betegeket ellátó klinikusok számára kíván alapvető támpontot nyújtani a helyes döntéshez. Orv Hetil. 2022; 163(36): 1415–1421.

Az előkísérletünk során az egészséges és spontán hipertóniás patkányok között génexpressziós különbségeket találtunk „differencial display” eljárással. Az eltérően expresszált gének között szerepelt a GRB10 gén, amelynek terméke a GRB10 (Growth factor receptor-bound protein) fehérje. A GRB10 protein kötődik az inzulinreceptorokhoz, negatív regulátorproteinként tartják számon és polimorfizmusait összefüggésbe hozták a 2-es típusú diabétesz kialakulásával. Vizsgálatunk során a GRB10 gén +11275G > A (RS 2237457) polimorfizmusát vizsgáltuk magyarországi 2-es típusú cukorbetegek és egészségesek esetében (2DM-es beteg n = 85, egészséges kontroll n = 77). Kerestük az összefüggéseket a genotípus és a hyperinsulinaemiás-normoglykaemiás clamp vizsgálattal mért, a glükózhomeosztázisra jellemző paraméterek között egészséges (n = 88) és glükózintoleráns (IFG n = 15; IGT n = 29 és kezelést nem igénylő 2-es típusú diabéteszes: n = 9) betegek esetében. A hazai populációban nem találtunk szignifikáns különbséget az allélgyakoriság között az egészséges és a 2DM-csoport között (egészséges g vs. a: 62% vs. 38%; 2DM g vs. a: 70% vs. 30%). Az inzulinérzékenységet tükröző glükózfelhasználás nők esetében nem függött a GRB10 gén polimorfizmusától. Férfiak esetében a gg polimorfizmus az OGTT glükózterhelés során fokozott, de az ivGTT-terhelés során azonos mértékű inzulinelválasztással társult. Férfiakban gg allél esetében alacsonyabb az izomtömeg glükózfelhasználása, az egész test és az izomszövet vonatkozásában a glükózeltűnési ráta, és mindkét nemben rosszabb a lipidprofil, alacsonyabb a kisebb denzitású, nagyobb molekulájú LDL-frakciók koncentrációja, nők esetében pedig a HDL-koleszterin-vérszint. A GRB10 génpolimorfizmussal kapcsolatos anyagcsere-eltérések alátámasztják – a „prediabéteszes” időszakban – a génnek az inzulinérzékenységben és inzulinelválasztásban feltételezett szerepét, amely azonban nemhez kötött és csak férfiakban észlelhető. A po. és iv. cukorterhelés alatt mért inzulinelválasztási eltérések alapján felvethető, hogy a GRB10 gén az inkretin jelátvitelben is szerepet játszik.

Egerekben az osteocalcin hiányakor csökken a pancreas β-sejtjeinek proliferációja, és bennük az inzulin , a zsírsejtekben pedig az adiponektin génexpressziója. Módszer: Az inzulinérzékenység, a csontállapot, illetve az osteocalcin kapcsolatát 45 egészséges (nő: 20, férfi: 25) és 92 glükózintoleráns (nő: 51, férfi: 41) egyén esetében vizsgálták. Nemenként elkülönítve mérték a testösszetételt, a csontok denzitását, a csontbontás és a csontépítés markereit és hyperinsulinaemiás-normoglykaemiás teszttel az inzulinérzékenységet tükröző cukorfelhasználást. Eredmények: Az osteocalcinszintek a két nemben hasonlóak voltak, de a glükózintoleráns férfi betegek osteocalcinszintje alacsonyabb volt, mint az egészségeseké (24,5±11 vs. 18,1±9 ng/ml, p < 0,05). Az egészséges csoportban, mindkét nemben pozitív volt a korreláció az osteocalcin és az izomszövet cukorfelhasználása között (M-érték: nők: r = +0,319, p < 0,05, férfiak: r = 0,481, p < 0,01), de a glükózintoleráns csoportokban ez a kapcsolat eltűnt. Az osteocalcin egyik nemben sem mutatott korrelációt az adiponektinszinttel. Többváltozós lineáris regresszió alapján az osteocalcin szignifikáns független prediktora az összes nő esetében az éhomi vércukor, a teljes test és az izomtömeg cukorfelhasználása, a cukorfelhasználás sebessége, az ösztradiol és az LDL-koleszterin-vérszint (92%-os determináció), míg az összes férfi esetében a szérumkalcium, az OGTT során mért glükózszintek görbe alatti területe, a szabadzsírsav-szint, az inzulogenikus index, a HOMA-IR és a has/csípő körfogat (95%-os determináció) volt. A csontbontást-csontépítést jellemző BMU-index csak nők esetében korrelált szignifikánsan az M-értékekkel. Következtetés: Vizsgálatunk egészségesek esetében megerősítette az inzulinérzékenység–osteocalcin kapcsolatot emberi vonatkozásban is, de a csontanyagcsere–energia-háztartás közötti kapcsolatban jelentős nemi különbséget talált, amely nem az osteocalcin szintjén alakult ki.

Biotransformation of l-phenylalanine (l-1a) and five unnatural substrates (rac-1b–f) by phenylalanine ammonia-lyase (PAL) was investigated in a novel microfluidic device (Magne-Chip) that comprises microliter volume reaction cells filled with PAL-coated magnetic nanoparticles (MNPs). Experiments proved the excellent reproducibility of enzymecatalyzed biotransformation in the chip and the excellent reusability of the enzyme layer during 14 h continuous measurement (>98% over 7 repetitive measurements with l-1a). The platform also enabled fully automatic multiparameter measurements with a single biocatalyst loading of about 1 mg PAL-MNP. Computational fluid dynamics (CFD) calculations were used to study the flow field in the chambers and the effect of unintended bubble formation. Optimal flow rate for l-1a reaction and specific activities for rac-1b–f under these conditions were determined.