Search Results
You are looking at 1 - 10 of 22 items for
- Author or Editor: Dénes Görög x
- Refine by Access: All Content x
Absztrakt
A Magyarországon évente 6,5–7 ezer ember halálát okozó májzsugorodás egyik gyakori szövődménye a hepaticus encephalopathia. Kialakulásában jelenlegi ismereteink szerint a szérum-ammóniaszint növekedése játszik szerepet, azonban súlyosságát egy, a közelmúltban publikált vizsgálat alapján a parenchymás dekompenzáció részeként észlelhető szisztémás gyulladásos válasz jelentősen befolyásolja. A szerzők ennek kapcsán áttekintik és elemzik a jelenleg alkalmazott kezelési módokat, illetve klinikai vizsgálatban igazolt jelentőségüket. A bizonyítékon alapuló orvoslás alapján a jelenleg általánosan elfogadott és javasolt peroralis diszacharid-, neomycin- vagy metronidazol-kezelés esetén csak részlegesen lehetett klinikai hatékonyságot igazolni. A jelenleg egyedül I. szintű bizonyítékkal bíró rifaximin esetén az alkalmazást korlátozó tényező az igen jelentős kezelési költség. A témában 2011 októberéig megjelent publikációk feldolgozása kapcsán észlelték, hogy nincs egységes irányelv a hepaticus encephalopathia kezelésére, noha annak foka szignifikánsan meghatározza a májátültetésre váró betegek várható túlélését. A feldolgozott forrásanyag alapján a szerzők javaslatot tesznek igazoltan hatásos kezelési mód alkalmazására, illetve felvetik az egységes kezelési elv kialakításának szükségességét.
Az Echinococcus multilocularis infectio Magyarországon emberben eddig még nem diagnosztizált, ritka helminthiasis. Endémiás területe Európa középső része; a környező országok nagy részéből már jelentették előfordulását, és a hazai vörösróka-állományban is kimutatták a fertőzést. A szerzők ismertetik az első magyarországi humán esetet, és összefoglalják az alveolaris echinococcosis epidemiológiájára, klinikumára és kezelési lehetőségeire vonatkozó jelenlegi ismereteket. Felhívják a figyelmet arra, hogy – megfelelő klinikai tünetek esetén – az infiltratív hepaticus terimék differenciáldiagnosztikája során ma már figyelembe kell venni e ritka kórkép lehetőségét is.
Subcapsularis haematoma és graftruptura májátültetés után
Subcapsular hematoma and rupture of the liver graft
Absztrakt
Májtranszplantáció után a graft subcapsularis haematomája és/vagy rupturája, mely kialakulhat spontán, sérülés vagy invazív radiológiai beavatkozásokat követően, ritkán előforduló, súlyos szövődmény. Szerzők 350 májátültetés során észlelt négy esetből három ismertetésével illusztrálják a szövődmény súlyosságát. Az első esetben graftbiopszia utáni álaneurysma halálos kimenetelű májrupturát eredményezett. A második esetben a donormáj felszínes sérülésének transzplantáció után mély ruptura lett a következménye, amely miatt májresectiót kellett végezni. A beteg septicus állapotban meghalt. A harmadik beteg műtét során észlelt subcapsularis haematomáját sikeresen kezelték, és a beteg meggyógyult. Eddigi tapasztalataik és az irodalmi ajánlások alapján a szerzők javaslatot fogalmaznak meg a műtét során keletkező májtok alatti vérömlenyek kezelésére, melynek lényegi részét képezi az argon-diathermia és a fibrinogennel és thrombinnal bevont kollagénszivacs alkalmazása.
A szerzők elemzik a HBV-fertőzés miatt végzett májátültetés hazai tapasztalatait, áttekintik a HBV okozta májbetegség transzplantáció szempontjából sajátos pre- és posztoperatív kezelési igényeit. A transzplantációs program során 2006. december 31-ig 4 betegnél történt HBV-fertőzés talaján kialakult végstádiumú májbetegség miatt májátültetés. Közülük 1 beteget veszítettek el a korai posztoperatív időszakban, 3 beteg él, aktív. Elemzik a transzplantációt követően 6 esetben észlelt de novo HBV-fertőzést és annak hatását a betegek túlélésére.
Májvárólista 1995–2019: a hazai adatok nemzetközi összehasonlítása
Evolution of liver transplant waiting list in Hungary between 1995 and 2019
Összefoglaló. Bevezetés: A májtranszplantációs program részeként 1995 óta létezik folyamatosan vezetett várólista Magyarországon. Célkitűzés: A legfontosabb várólista-paraméterek megállapítása és nemzetközi összehasonlítása. Módszer: A szerzők az 1995. január 1. és 2019. december 31. között első májátültetés céljából várólistára helyezett betegek adatait elemezték. Eredmények: Összesen 1722 beteget helyeztek várólistára, 1608 felnőttet, 114 gyermeket. A férfiak aránya 51,2%, az átlagéletkor 45,6 év. Az évente regisztrált új jelöltek száma 25 év során közel az ötszörösére emelkedett. A listára helyezés leggyakoribb indikációja a víruseredetű cirrhosis volt (n = 451). Ezt követte a cholestaticus (n = 314) és az alkoholos májbetegség (n = 264). Rosszindulatú daganat, 82%-ban hepatocellularis carcinoma miatt 215 beteget regisztráltak. Krónikus betegségekben az átlagos Model for End-Stage Liver Disease pontszám a regisztráláskor 13,5 volt. A 2018. december 31-ig listára helyezettek (n = 1618) 61%-a részesült májátültetésben, 24%-a várakozás közben meghalt, 7%-a a műtétre alkalmatlanná vált. A műtét előtti medián várakozási idő 248 nap volt a krónikus és 2 nap az akut betegek listáján. A transzplantált tumoros betegek (n = 132) szignifikánsan rövidebb ideig vártak műtétre (medián 115,5 nap), mint a többi krónikus beteg (n = 803, medián 282 nap). Az Eurotransplanthoz való csatlakozás utáni időszakban (2013. július 1. és 2018. december 31. között) a transzplantációs arány növekedett (67%), a várólista-halálozás (meghaltak + műtétre alkalmatlanná váltak) 24%-ra csökkent. Megbeszélés: A várólista folyamatos bővülése hozzájárult a hazai májátültetési program fejlődéséhez. A hazai várólista diagnózis szerinti összetétele a mások által közöltekkel nagyrészt egyezik. A transzplantáltak aránya a nemzetközi átlagnak megfelelő. A várólista-halálozás és a műtét előtti várakozási idő a magyarországinál alacsonyabb donációs aktivitású vagy jelentősen nagyobb várólistával rendelkező országokéhoz hasonló. Következtetés: Várólista-paramétereink javításához a transzplantációk számának további növelése szükséges. Orv Hetil. 2022; 163(8): 301–311.
Summary. Introduction: The Hungarian liver transplant program including waiting list started in 1995. Objective: Evaluation of the wait-list parameters and comparing them with those in the literature. Method: Data of patients listed for primary liver transplantation between 1995 and 2019 were analyzed. Results: A total of 1722 recipient candidates were registered on the liver transplant waiting list: 1608 adults (51.2% men) with mean age of 45.6 year and 114 patients aged <18 year. Virus-induced cirrhosis was the leading indication of listing (n = 451) and cholestatic liver diseases (n = 314) and alcoholic cirrhosis (n = 264) thereafter. The mean Model for End-Stage Liver Disease score was 13.5 for those with chronic disease. 61% of 1618 patients listed before December 31, 2018 underwent liver transplantation and 31% were removed from the wait-list for death or clinical deterioration. After joining Eurotransplant (period of 01. 07. 2013–31. 12. 2018), the transplant rate was 67%, the waiting list removal due to death/too sick for operation decreased to 24%. The median waiting time till transplantation was 248 days for those on elective and 2 days on acute list. Patients grafted with malignancy (n = 132) waited significantly shorter time than those with chronic non-malignant liver disease (median 115.5 versus 282 days). Discussion: The composition of our waiting list by primary liver disease was similar to that of countries with large burden of hepatitis C. Transplant rate was average, wait-list mortality and waiting time were in line with those observed in low-donation countries or in the case of large volume waiting list. Conclusion: Listing of increasing the number of patients contributed to evolution of our liver transplant program. To improve our parameters, increasing transplant activity is warranted. Orv Hetil. 2022; 163(8): 301–311.
A májátültetések számát korlátozza a beültetésre alkalmas donorszervek mennyisége. A szervhiány megoldására az egyik lehetőség az úgynevezett marginális donorok (extended donor criteria) elfogadása a májátültetési programban. Célkitűzés: A magyar májátültetési program szervdonációs jellemzőinek vizsgálata, különös tekintettel a marginális donorokra. Módszer: Donor- és recipiensadatok retrospektív feldolgozása 2003. január és 2008. december között. A marginálisdonor-kritériumrendszert nemzetközi ajánlások alapján állítottuk fel. Eredmények: A vizsgált periódus alatt összesen 1078 donort jelentettek a klinikán. Nyolcszázharmincöt esetben (77,4%) alkalmatlannak ítélték a donormájat a transzplantációra, 243 esetben (22,6%) volt beültetésre alkalmas a donormáj. A beültetett májgraftok közül 40 (16%) származott marginális, 203 (84%) nem marginális donorból. Marginális májgraftok beültetése esetén nem volt különbség a beteg- és grafttúlélésben, a posztoperatív graftfunkciót jelző paraméterekben és az általános szövődmények gyakoriságában. A korai hepatitis C-rekurrencia gyakoribb volt marginális graft beültetése esetén. Következtetések: A májátültetésre váró betegek száma hazánkban is folyamatosan növekszik. Marginális májgraftok alkalmazása esetén a betegek morbiditása és mortalitása nem különbözik számottevően a standard donorokból származó májgraftok beültetése után tapasztalt eredményektől. Hepatitis C-vírus esetén nem javasolt marginális májgraft beültetése. A donorok felső életkori határának kiterjesztése megfontolandó.
A májátültetés rutinszerűen, jó eredménnyel alkalmazott eljárás a végstádiumú májelégtelenség kezelésében. A transzplantáció után kialakuló éreredetű szövődmények közül a legritkább a májkapuér-szűkület. Ennek intervenciós radiológiai megoldását mutatjuk be három eset kapcsán. Célkitűzés: A portalis véna szűkületének sebészi kezelése kockázatos, különösen a korai poszttranszplantációs időszakban. Az intervenciós radiológiai beavatkozások általában kis megterheléssel, kevés szövődménnyel alkalmazhatók. Célunk bemutatni a percutan transhepaticus fémstentbehelyezés biztonságosságát, eredményességét. Módszer: Háromszázkilencvenhat májátültetés után összesen három esetben (0,07%) észleltük az anasztomózis korai beszűkülését. Ezekben az esetekben ultrahangvezérelt percutan transhepaticus venaportae-punkciót végeztünk vékony tűvel, majd koaxiális tágítókatétert alkalmazva stent behelyezésére alkalmas introducert vezettünk át a májszöveten. A szűk anasztomózisba nitinol (2 esetben), illetve acél (1 esetben) öntáguló fémstentet helyeztünk. Az introducer eltávolítása közben a parenchymás járatot egy alkalommal embolizációs spirállal, egyszer pedig sebészi szivacsrészecskékkel embolizáltuk. A harmadik esetben embolizáció nem történt. Eredmények: A kezelés mindhárom esetben sikeres volt. A beavatkozással kapcsolatban szövődményt nem észleltünk. Két esetben az indikációt jelentő hasi folyadék mennyiségének csökkenése, egy esetben a nyelőcső-varicositas visszafejlődése jelentette a klinikai kép javulását. Mindhárom esetben ultrahangos és komputeres rétegvizsgálat is igazolta a szűkületek sikeres kezelését. Két beteg a beavatkozás után 10, illetve 39 hónappal jól van. Egy beteget a beavatkozás után egy hónappal többszervi elégtelenség miatt elvesztettünk. Következtetés: A venaportae-anasztomózis szűkületeinek kezelésére a percutan transhepaticus kanülálás és öntáguló fémstent behelyezése biztonságosan és sikeresen alkalmazható.
A világszerte fennálló szervdonorhiány csökkentésének egyik lehetősége az élő donoros májtranszplantáció. A szerzők beszámolnak a Magyarországon először végzett felnőttkori élő donoros májtranszplantációval szerzett tapasztalataikról. Az átültetés testvérek között történt, 2007. november 19-én. A 33 éves egészséges férfi donor májának jobb lebenye (V–VIII. szegmentum) került eltávolításra és beültetésre az autoimmun hepatitis talaján kialakult cirrhosisban szenvedő, egy éve májtranszplantációs várólistán levő, 23 éves nőbetegbe. A jobb májlebeny beültetése saját hepatectomia után orthotopicus helyzetben történt. A májfunkció gyorsan javult a transzplantációt követően. A donort szövődménymentes posztoperatív szak után, stabil májfunkciós paraméterekkel, a 10. napon otthonába bocsátottuk. Dolgozik, aktív életet él, a kontrollvizsgálatok a máj jelentős regenerációját mutatták. A recipiens két évvel a májátültetés után, kompenzált májfunkcióval szintén aktív életet él és rendszeres ellenőrzés alatt áll. A felnőttkori élő donoros májtranszplantáció előnye a lerövidíthető várakozási idő és a tervezhető műtét. Az eljárás a donor biztonságának maximális előtérbe helyezésével, jól szelektált esetekben, alkalmas lehet a szervhiány csökkentésére.
Abstract
Introduction: Biliary strictures remain a key problem after liver transplantation. Anastomotic strictures are treated by surgery or interventional therapy. Intrahepatic stenosis requires retransplantation. For bridging, percutaneous and endoscopic interventions are used. The extent of the strictures may have an important role in therapy planning. Methods: Strictures were divided into four zones (1: extrahepatic, not included in this study; 2: hilar; 3: central; 4: peripheral). Twenty patients were treated with balloon dilatation/stent implantation/retransplantation/supportive care (Zone 1: 0/0/0/0; Zone 2: 8/7/2/0; Zone 3: 7/5/2/1; Zone 4: 1/1/3/1). Results: Mean follow-up time was 48 months. In Zone 2, one patient died as a result of recurrent hepatocellular carcinoma (HCC), and seven patients are alive, five after stent placements and two after retransplantation. Four patients are alive in Zone 3: all had stent placements and one later retransplantation. One patient died after retransplantation, two on the waiting list, and one due to chronic liver failure. One patient is alive in Zone 4 after early retransplantation, and three died. Conclusion: Percutaneous therapy is safe and effective in intrahepatic biliary stenosis after liver transplantation. It can provide the cure or bridge retransplantation. Based on zonal classification, we recommend the following treatments: Zone 4: early retransplantation; Zone 2: minimally invasive therapy; Zone 3: individual decisions.
Abstract
Introduction
Recurrence of primary sclerosing cholangitis (rPSC) after liver transplantation (OLT) significantly affects longterm graft survival. We aimed to evaluate the incidence of rPSC and clinical data of these patients in Hungary.
Patients and Methods
We retrospectively analyzed data of 511 whole liver transplantations from 1995 to 2011. During the study period, 49 OLTs were performed in 43 adult patients with end-stage PSC (10%).
Results
Out of 49 OLT, 24 cases were excluded, rPSC was diagnosed in six patients (12%). Patients with rPSC had significantly higher mortality (p = 0.009) and graft loss (p = 0.009) in comparison to patients without recurrent disease. Younger recipient age, higher donor BMI was observed in the rPSC group. One patient was diagnosed with de novo IBD, the remaining five patients had worsening IBD activity in the posttransplant period. PreOLT colectomy was performed in 21% of the control and none of the rPSC group. PostOLT colectomy was performed in two rPSC patients due to severe therapy resistant colitis.
Conclusions
Recurrent PSC significantly affects long-term mortality and graft loss. Younger age at OLT, higher donor BMI and severe active IBD may be associated with PSC recurrence. PreOLT total colectomy might have protective effect against rPSC.
