Search Results

You are looking at 1 - 3 of 3 items for

  • Author or Editor: Eszter Baku x
  • All content x
Clear All Modify Search

A két világháború közötti magyar építészeti kutatások többsége stílusorientált, progressziócentrikus, illetve erősen alkotókhoz kötődő, ami sokszor megnehezíti a kutatást a nem egyértelműen a modern építészethez kapcsolódó épületek, építészek esetében, az olyanok esetében, akik „az emberi léptéket” — mint elsődleges tervezési szempontot „tiszteletben tartva”1 terveztek. Cikkünkben, a korszak egy kiemelkedő jelentőségű, de manapság talán méltatlanul kevés figyelmet kapott tervezőjének, Weichinger Károlynak (és Nendtvich Andornak) egy, a hagyományt a végletekig szem előtt tartó, mégis a modernhez közelítő épületét, a kapcsolódó tervpályázatot, és a tervezés során megvalósuló centrális építészeti koncepció realizálódását vizsgáljuk. Az építészettörténeti elemzést, a korszak egyházművészetének vizsgálata, valamint a tervpályázatok bemutatása egészíti ki.

Restricted access

A Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ) története 1902-ig nyúlik vissza, azonban e szervezet történeti dokumentumainak a kutatása hosszú évtizedek óta váratott magára. Munkánk tárgya az 1902-es alapítást követő bő negyven év, a Szövetség életének első periódusa, vagyis az „első MÉSZ” története. A fellendülés és hanyatlás alkalmas ennek a korszaknak az emblematikus elnevezésére, amely az alapítástól a két világháború és következményeiken át az 1948-as feloszlatásig tartott. 1951-ben a szervezet azonos néven, de más formában, eltérő társadalmi rendszer keretei között alakult újjá, ezzel megkezdődött a MÉSZ életének „második periódusa”, melyet a rendszerváltás folyamata után a Magyar Építész Kamara megalapításával a mai harmadik szakasz követett. Jelen tanulmány e több mint 100 éves szervezet első időszakát dolgozza fel, mindvégig szem előtt tartva, hogy a Magyar Országos Levéltár e korszakra vonatkozó egyesületi anyagának megsemmisülésével, a csekély számú elérhető adat miatt nem rajzolhattuk ki a MÉSZ részletes történetét, csupán fragmentumok kontextusba helyezésére törekedhettünk. E hiánypótló kutatás során a korabeli források szolgáltatták a legbővebb anyagot, így a továbbiakban ezekre támaszkodunk.

Restricted access

Györgyi Dénes és Román Ernő a magyar építészet fontos szereplői voltak a 20. század első felében. Egymástól független építészpályájuk egy rövid időre mégis összekapcsolódott. Közös épületeik, melyek a korabeli forrásokban „építészpáros”-nak is nevezett tervezőkhöz kötődnek: két budapesti transzformátorház: a Markó utca 9. és a Szentendrei út 135. sz. épületek, valamint a Markó utcai bérház.

A Markó utcai transzformátorállomásra és a szomszédos bérházra 1926-ban kiírt pályázatot Román Ernő nyerte meg, de a zsűri Györgyi Dénesnek a kiírástól eltérő, ezért nem díjazható tervét találta a legalkalmasabbnak. A két építész 1928-ban a munka elvégzése céljából egyesült, a Györgyi-féle tervet alapul véve. Az épületegyüttes 1929–1930 között folyó építése mellett az aquincumi transzformátorház tervezési munkáira is megbízást nyertek az Elektromos Művektől.

A terveken Györgyi és Román neve majd minden esetben együtt szerepel, közös pecséttel hitelesítve munkásságukat. Mégis a munkák befejezése után a Tér és Forma c. lap hasábjain kiadott nyilatkozataik jelzik, hogy együttműködésük feltehetően heves viták közepette ért véget. Az építészek között zajló, főleg attribúciós kérdéskört érintő — sokszor személyeskedő hangvételtől sem mentes — konfliktus építészeti sajtóban lecsapódó írásait a kutatás elsődleges forrásként tekinti, s ezek alapján kísérli meg bemutatni a tervezők közös munkásságát s értékelni az építészek oeuvre-jét. A kutatás eredményeként, az egymást kiigazító közlések szerint, joggal feltételezhetjük, hogy a Markó utcai transzformátorház Györgyi Dénes, az aquincumi épület pedig Román Ernő tervezői tevékenységét gazdagítja.

Restricted access