Search Results

Absztrakt:

Az X kromoszómához kötött limfoproliferatív betegség (XLP) ritka immundeficienciával járó szindróma, melyet az SH2D1A gén mutációja okoz. A betegséget az Epstein–Barr-vírusfertőzés aktiválja, melynek következtében súlyos immundiszfunkció alakul ki. A klinikai kép heterogén és a fatális kimenetel nem ritka. Az új, 2017-es s WHO klasszifikáció az XLP-t a limfoproliferációval társuló primer immundeficienciák között tárgyalja.

Az XLP általában fiatal férfiakat érintő betegség, mely elsősorban az Epstein–Barr-vírussal (EBV) való első találkozás következtében manifesztálódik. Az SH2D1A gén által kódolt SAP fehérje elkerülhetetlenül szükséges a megfelelően hatékony antivirális immunválasz, illetve a T-, B- és NK-sejtpopulációk közötti hatékony kommunikáció kialakulásához, ezért az XLP betegekben kontrollálatlan és progresszív immunrendszer túlaktiválás alakul ki, melyből hiányoznak a regulatorikus mechanizmusok, így aztán potenciálisan halálos kimenetel mellett számos egyéb komplikáció is felléphet, mint például a hemofagocitás limfohisztiocitózis, a limfómagenezis vagy a diszgammaglobulinémia.

Esetbemutatásunkban egy 17 éves fiatalember történetét prezentáljuk, aki súlyos és komplikált mononukleózissal került felvételre. Betegsége gyorsan progrediált, diffúz ARDS, hepatosplenomegalia, majd végül fatális, fulmináns májelégtelenség alakult ki, 1 nappal az SH2D1A génmutáció jelenlétének igazolása után elhunyt.

Az XLP diagnózisa és kezelése kihívást jelent mind a klinikusok, mind a patológus számára, mivel a betegség igen ritka, leggyakrabban negatív anamnézisű fiúgyerekekben és kamaszokban manifesztálódik. Esetbemutatásunk célja felhívni a figyelmet erre a potenciálisan fatális ritka betegségre.

Absztrakt:

Bevezetés: A primer csontlimfómák rendkívül ritka entitások, melyek patogenezisét illetően az alacsony esetszám miatt még mindig kevés információ áll rendelkezésünkre. A primer csontlimfóma lokalizált csontfájdalommal indul, B-tünetek nem jellemzőek, a képalkotó vizsgálat patológiás gócot, akár patológiás törést is mutathatnak. A betegség a csontokon kívül legfeljebb regionális nyirokcsomókat érinthet, de több csont is lehet érintett. Szövettanilag legtöbbször a diffúz nagy B-sejtes limfómára jellemző fenotípus látható, a femur a leggyakoribb lokalizáció. A tibia eredet fiatal betegekben különleges klinikopatológiai megjelenéssel társulhat; 40 év alatti betegek, akár kétoldali, proximális tibia lokalizációjú betegsége stádiumtól és fenotípustól függetlenül igen kedvező túlélést mutat.

Célkitűzés: Vizsgálatunk célja volt megvizsgálni a primer csontlimfóma fent említett manifesztációjának előfordulását, valamint klinikopatológiai jellemzőit.

Módszerek: A Pécsi Tudományegyetem Pathológiai Intézetének 2007–2017 közötti adatbázisában összegyűjtöttük a primer csontlimfómák klinikai, radiológiai, szövettani, illetve ahol elérhető volt, ott genetikai jellemzőit.

Eredmények: 9 primer csontlimfóma-diagnózis született a vizsgált időszakban. Egy korábban felismert beteg relapszusa zajlott, egy precursor B-sejtes limfoblasztos limfóma diagnózisa pedig kétoldali tibiaérintettség kapcsán került felismerésre. A fentiek közül négy, 40 év alatti beteg kapcsán figyeltünk meg tibiaérintettséget.

Következtetések: Az irodalomban csupán egy tanulmány vizsgálja részletesen a fiatal betegek primer tibialimfómájának klinikopatológiai vonatkozásait. Az esetek alapján körvonalazódik, hogy a betegek többsége férfi, jellemző a térdfájdalom, illetve a szklerotikus elváltozást mutató radiológiai lelet. A limfóma szövettani típusa sokféle lehet, azonban a kórlefolyás ettől függetlenül kifejezetten kedvezőnek bizonyul.

Az 1-es típusú neurofibromatosis egy autoszomális dominánsan öröklődő hamartosis, hátterében a neurofibromin-1 gén mutációi állnak. A klinikai kép rendkívül változatos, jellegzetességei a café-au-lait foltok, a bőr jóindulatú neurofibromái, az axillaris/inguinalis szeplőzöttség, az irishamartomák, a csontrendszer deformitásai, valamint a főleg központi idegrendszert érintő neoplasmák kialakulásának veszélye. Mindazonáltal, a klasszikus esetek mellett számos eset diagnosztikus kihívást jelenít meg. Célkitűzés: Intézetünk 2008 óta végzi a neurofibromin-1 gén molekuláris genetikai vizsgálatát, amely során több érdekes vagy atípusos, egyben klinikailag tanulságos eset került felismerésre, ezek ismertetését tartalmazza a jelen közlemény. Eredmények, következtetés: A négy, diagnosztikus kihívást megjelenítő eset a variábilis fenotípusra és a molekuláris genetikai diagnózis jelentőségére hívja fel a figyelmet. Orv. Hetil., 2011, 152, 1965–1970.

A gyermekkori malignus betegségek egytizedét képviselő neuroblastoma klinikailag és prognosztikailag is rendkívül heterogén betegség. A rossz prognózisú esetekben a túlélést az utóbbi időszakban a gyorsan fejlődő multimodális terápia jelentősen javította. Négy éves betegünk kivizsgálását bitemporalis duzzanat miatt kezdtük meg, melynek hátterében IV. stádiumú neuroblastoma igazolódott (csontvelői és multiplex csontáttétek). A kezelésre kezdetben jól reagáló tumor posztkonszolidációs terápiája során azonban recidíva jelentkezett. A nagy kockázatú, rossz prognózisú betegség ’salvage’ terápiájának részeként – gyermekkori neuroblastoma esetében hazánkban először – 131-I-meta-jodo-benzil-guanidin-kezelést alkalmaztunk. A neuroendokrin szövetek sejtjeinek noradrenalin transzportere képes a katecholaminanalóg meta-jodo-benzil-guanidin felvételére. Ez az alapja a molekula képalkotásban (123-I-meta-jodo-benzil-guanidin) és célzott terápiában (131-I-meta-jodo-benzil-guanidin) történő felhasználásának, többek között neuroblastoma esetében is. A 131-I-meta-jodo-benzil-guanidin-kezelés speciális személyi és tárgyi feltételekhez van kötve, s különösen igaz ez gyermekkori alkalmazására. Alapos szervezés mellett a radioizotóp-terápiában jártas nukleáris medicina szakorvosok és kooperáló klinikusok (gyermekonkológusok, szükség esetén felnőttbelgyógyászok) szoros együttműködését igényli. A külföldön már rutinszerűen alkalmazott meta-jodo-benzil-guanidin-terápia napjainkig a recidív neuroblastoma ’salvage’ terápiájának részeként jött szóba, azonban a jelenleg még zajló klinikai vizsgálatok alapján a közeljövőben az első vonalbeli kezelés részévé válhat. Az indikációs kör szélesedése miatt szükségszerű, hogy hazánkban is egyre több gyermek számára váljon elérhetővé a kezelés. Orv Hetil. 2023; 164(39): 1550–1555.

Az óriássejtes hepatitishez társuló autoimmun haemolyticus anaemia (GCH-AIHA) kedvezőtlen prognózisú, jellemzően csecsemőket és kisdedeket érintő kórkép. A nagy mortalitású betegségben a fatális kimenetelhez a leggyakrabban májelégtelenség, szepszis, valamint a májtranszplantáció szövődményei vezethetnek. A korábban autoimmun haemolyticus anaemiával diagnosztizált kisdednél 18 hónapos korban a betegség relapsusa mellett akut hepatitis képe, valamint akut májelégtelenség jelentkezett. A GCH-AIHA jellemzője a Coombs-pozitív haemolyticus anaemia, illetve a máj progresszív gyulladása a májsejtek óriássejtes transzformációjával. A diagnózis felállításához májbiopsziát végeztünk, a szövettani vizsgálat multinukleáris, óriássejtes hepatocyták jelenlétét igazolta. Kortikoszteroidterápia és azatioprin mellett rituximabkezelést, valamint vénás immunglobulin-terápiát alkalmaztunk, melynek eredményeként az akut májelégtelenség és az anaemia fokozatosan rendeződött. A két kép társulásának pontos etiológiája nem ismert, autoimmun mechanizmus valószínűsíthető. A hagyományos immunszuppresszív kezelésre mint a kortikoszteroid és azatioprin kombinációjára adott terápiás válasz általában kedvezőtlen, így jellemzően másod- és harmadvonalbeli terápia szükséges. Az anti-CD20-antitest elleni rituximabterápia bevezetése óta a betegség prognózisa jelentősen javult. Orv Hetil. 2023; 164(36): 1432–1436.

Absztrakt:

Bevezetés: A gyermekkori szerzett csontvelő-elégtelenségek ritka, kezelés nélkül halálos betegségek. Egységes diagnosztikájukat és terápiájukat európai munkacsoport felügyeli. A munkacsoport bevezette a hypocellularis gyermekkori refrakter cytopenia entitást, melyet csökkentett intenzitású kondicionálással transzplantálva lényegesen jobb túlélési eredményeket kaptak. Célkitűzés: A protokollhoz csatlakozás előtt és az azóta eltelt 5 évben kezelt betegek eredményeinek ismertetése. Módszer: A 2013 és 2017 között eltelt 5 évben a Magyar Gyermekonkológiai Hálózat 8 központjában 55 gyermeket kezeltünk (súlyos aplasticus anaemia: 9, myelodysplasticus szindróma: 41, juvenilis myelomonocyter leukaemia: 5). Súlyos aplasticus anaemiában 7 esetben végeztünk őssejt-transzplantációt, egy esetben antithymocytaglobulin-kezelést, egy beteg a diagnózis előtt meghalt. Myelodysplasiában 37 esetben végeztünk transzplantációt, 4 esetben a szoros megfigyelést választhattuk. E transzplantációk 54%-a (20 eset) csökkentett intenzitású kondicionálással történt. A juvenilis myelomonocyter leukaemiában szenvedő 5 betegnél transzplantáció történt. Eredmények: A diagnózis és a kuratív kezelés között eltelt idő medián 92 (3–393) nap volt, súlyos aplasticus anaemia esetén 28 (3–327) nap. Akut graft versus host betegség II–IV. fokozatú súlyossággal 22,6%, III–IV. fokozatú súlyossággal 6,8%-ban jelentkezett, míg betegeink 11,2%-a krónikus graft versus host betegségben szenvedett. A súlyos aplasticus anaemiával kezelt 8 beteg mindegyike teljes remisszióban él (100%). A myelodysplasia miatt transzplantált betegek becsült túlélése 85,1%, juvenilis myelomonocyter leukaemiában 75%. A medián követési idő 30,4 (1,1–62,5) hónap volt. Jelen eredményeinket összevetettük az 1992 és 2012 között kezelt betegek eredményeivel. A túlélés az új szemlélet nyomán jelentősen javult, súlyos aplasticus anaemiában trendszerűen 70%-ról 100%-ra (p = 0,133), myelodysplasticus szindrómában szignifikánsan 31,3%-ról 85,1%-ra (p = 0,000026). Következtetés: Paradigmaváltás történt a gyermekkori szerzett csontvelő-elégtelenségek kezelésében, a betegcsoport túlélése szignifikánsan növekedett. Orv Hetil. 2018; 159(42): 1710–1719.