Search Results
You are looking at 1 - 10 of 67 items for
- Author or Editor: Gabriella Lengyel x
- Refine by Access: All Content x
Abstract
In the treatment of chronic liver diseases an adequate therapy can be chosen only in the knowledge of the pathogenetic processes. In liver diseases caused by oxidative stress (alcoholic and non-alcoholic fatty liver and steatohepatitis, drug- and chemical-induced hepatic toxicity) the antioxidant medicines such as silymarin, in chronic hepatitis caused by hepatitis B and hepatitis C virus the combined pegylated interferon and nucleoside analogue treatments are the primary therapeutic modalities of choice. The main effects of silymarin: it exerts membrane-stabilising and antioxidant activity, it promotes hepatocyte regeneration, it reduces inflammatory reaction, and it inhibits fibrinogenesis in the liver. These results have been established by experimental and clinical trials. According to open studies the long-term administration of silymarin significantly increased survival time of patients with alcoholinduced liver cirrhosis. Recently it has been demonstrated that high-dose silibinin infusion treatment could significantly reduce viral load of hepatitis C viruses following four weeks of application. Based on the results of studies using methods of molecular biology, silymarin can significantly reduce tumour cell proliferation, angiogenesis as well as insulin resistance. These results support the administration of silymarin preparations in the treatment of patients with chronic liver diseases, especially alcoholic and non-alcoholic steatohepatitis in the current clinical practice and, as it can be expected, also in the future. In some neoplastic diseases they can be administered as adjuvant therapy as well.
Abstract
The main indication for liver transplantation is the final stage of hepatic cirrhosis developed due to hepatitis C virus (HCV) infection. The recurrence of HCV infection after transplantation is a common situation. Recurrent hepatitis C is a progressive disease; in 20% of patients it produces liver cirrhosis without treatment beside immunosuppression within 5 years. Treatment of recurrent HCV infection is the most important factor of survival in patients with transplantation. Based on literary data and their observations, the authors review the factors influencing the progression of recurrent HCV infection. They discuss in details the effect of immunosuppressive therapy, the importance of selecting appropriate immunosuppressive drugs. They review the key points in the diagnosis of recurrent hepatitis C; underline the decisive role of liver biopsy carried out according to protocol in the diagnosis, as well as the hard consultation between specialists of pathology, hepatology and surgery. They demonstrate their observations with the treatment of patients on the waiting list, the results of early pre-emptive treatment of recurrent chronic hepatitis, furthermore treatment modalities and results in patients with histologically proven chronic hepatitis C. The drug of choice for chronic hepatitis C after transplantation is combined therapy with pegylated interferon and ribavirin. This therapy is able to assure sustained virological negativity in 20–50% of patients. In virus-free patients the inflammatory activity in the liver significantly decreases, and the histologic activity index improves. There are data showing a fibrosis-inhibiting effect of the treatment, however, multicentric studies are required for their confirmation. No advantage of early antiviral treatment without histologic alteration has been confirmed by most of the trials. In this group of patients common side effects of the treatment include anaemia and neutropenia, and therefore administration of erythropoietin and granulocyte stimulating factor is recommended. Further research and clinical studies are required in order to establish optimal treatment of patients with recurrent hepatitis C, to determine the dosage of pegylated interferon and ribavirin, to decrease duration of therapy, to reduce side effects and finally to achieve the healing phase in a greater percentage of patients.
In chronic liver diseases with inflammatory reactions (chronic viral hepatitis, alcoholic liver disease, non-alcoholic steatohepatitis, autoimmune hepatitis, drug- and chemical-induced hepatitis, Wilson disease, and haemochromatosis), oxidative stress, the cellular damage caused by free radicals, is an important part of the pathogenesis beside the aetiological factors. In this paper the development of free radicals and their physiological role are demonstrated. The factors that influence the equilibrium between free radicals and antioxidant systems, as well as the pathological effects caused by oxidative stress in biological systems are discussed. The authors demonstrate the free radical processes as key factors in alcoholic liver disease and non-alcoholic steatohepatitis, furthermore the possible treatment modalities in the inhibition of these alterations. They also call the attention to the free radical processes in chronic viral hepatitis and autoimmune hepatitis. Independently of the aetiological factor or together with it, the oxidative stress can enhance the progression of chronic inflammatory liver diseases, and therefore, in addition to therapies based on the aetiological factors, the use of antioxidants may also be justified in the treatment of chronic liver diseases.
Cardiovascular mortality rate is increasing all over the world. One of the most important aetiological factors of the lethal outcome is diabetes mellitus. Medicines that can be used for treating this disease include agents which increase insulin secretion (insulin secretagogues), enhance the effect of insulin (insulin sensitizers), or inhibit glucose absorption. All these can be used as monotherapy and in various combinations as well. In the practice, the combination of rosiglitazone and glimepiride seems to be very useful. As each component exerts its activity on different target points, they complement each other well. Glimepiride stimulates insulin secretion in the beta cells, and leads to a reduction of blood glucose levels, while rosiglitazone stimulates peroxisome proliferators-activated receptor-gamma and improves insulin resistance at the vascular and metabolically active cells. The combination of glimepiride and rosiglitazone is usually well tolerated by the patients, and the fix combination also improves their adherence to therapy.
Interferons are glycoproteins of heterogeneous composition produced by the living cell as a part of the immune response to a viral infection. They were discovered exactly half a century ago. They possess antineoplastic, antiviral and immunomodulatory activities. The therapeutically used forms are denoted by Greek letters indicating their origin: leukocytes, fibroblasts, and lymphocytes for interferon-alpha, -beta and -gamma, respectively. Both natural and recombinant interferons have been used in human medicine. Connection with polyethylene glycol assures the prolonged effect of interferon preparations. Currently they are applied for the elimination of viruses in the therapy of chronic hepatitis B and C and for inhibiting the progression of neoplasms in oncology.
Az interferonok heterogén összetételű glycoproteinek, melyeket a vírusfertőzés hatására, az immunválasz során, az élő sejtek termelnek. Felfedezésük éppen fél évszázaddal ezelőtt történt. Daganatellenes, antivirális és immunmoduláns hatásúak. A terápiában használatos interferonok görög betűkkel jelölt formái utalnak az eredetre: az interferon-alfa leukocita-eredetű, az interferon-béta fibroblastokból származó, az interferon-gamma pedig lymphocyta-eredetű immuninterferon. A humán gyógyászatban a természetes és rekombináns interferonokat egyaránt alkalmazzák. A polietilén-glikollal történő összekapcsolás az interferonkészítmény tartós hatását biztosítja. Jelenleg a klinikumban leginkább hepatitis B és C vírus okozta krónikus hepatitisben a vírus eliminálására, valamint az onkológiában daganatprogresszió gátlására alkalmazzák.
A cardiovascularis halálozás világszerte növekszik. A halálos kimenetelnek egyik legfontosabb kóroki tényezője a diabetes mellitus. E megbetegedés kezelésére alkalmazható gyógyszerek közé tartoznak az inzulin kiválasztását fokozó szerek (insulinsecretagog készítmények), az inzulin hatását növelő (inzulinszenzitizálók) és glükózfelszívódást gátló készítmények. Mindezek alkalmazhatók monoterápiában és különféle kombinációban is. A gyakorlatban nagyon hasznosnak tűnik a roziglitazon és a glimepirid kombinációja. Mivel alkotóik különböző támadáspontokon fejtik ki hatásukat, jól kiegészítik egymást. A glimepirid a béta-sejtek inzulinszekrécióját fokozza, csökkenti a vércukorszintet, a roziglitazon pedig az így megtermelt inzulin iránti érzékenységet fokozza a célszervekben. A két szer additív módon jelentősen javítja a vércukorszintet. A glimepirid és roziglitazon kombinációját a betegek általában jól tolerálják, és a fix kombináció javítja a terápiás adherenciát is.
A májtranszplantációk fő indikációja a hepatitis C-fertőzés következtében kialakult végstádiumú C-cirrhosis hepatitis. A transzplantáció után a HCV-fertőzés visszatérése általános, a rekurráló C-hepatitis progresszív betegség, kezelés nélkül az immunszuppresszió mellett öt éven belül a betegek 20%-ában cirrhosist okoz. A visszatérő HCV-fertőzés kezelése a transzplantált betegek túlélésének legfontosabb meghatározó tényezője. A szerzők az irodalmi adatok és saját tapasztalatuk alapján áttekintik a kiújuló HCV-fertőzés kimenetelét befolyásoló tényezőket. Részletezik az immunszuppresszív kezelés hatását, a megfelelő immunszuppresszív gyógyszer kiválasztásának fontosságát. Áttekintik a visszatérő C-hepatitis diagnózisának fő szempontjait, hangsúlyozzák a protokoll szerint végzett májbiopsziák meghatározó szerepét a diagnózisban, a patológus, a hepatológus és a sebész szoros együttműködését. Ismertetik a várólistán lévő betegek kezelésével szerzett tapasztalatokat, a kiújult krónikus hepatitis korai preemptív kezelési eredményeit és a már szövettani elváltozásban megnyilvánuló krónikus C-hepatitis kezelési lehetőségeit és eredményeit. A transzplantáción átesett betegek krónikus C-hepatitisének jelenleg elfogadott gyógyszere a pegilált interferon és ribavirin kombinációja. Ezzel a terápiával a betegek 20–50%-ában tartós vírusmentesség érhető el. A vírusmentes betegekben egyértelműen csökken a májszövetben a gyulladásos aktivitás, javul a szövettani aktivitási index. A kezelés fibrózisgátló hatására is vannak adatok, ezek további megerősítése azonban multicentrikus vizsgálatokat igényel. A legtöbb tanulmány nem igazolja a korai, szövettani eltérés nélküli antivirális kezelés előnyét. Ebben a betegcsoportban a kezelés gyakori mellékhatása az anémia és a neutropenia, ezért ajánlott az erythropoetin és a granulocyta-stimuláló faktor adása. A rekurráló C-hepatitisben szenvedő betegek optimális kezelése, a pegilált interferon és ribavirin dózisának meghatározása, a terápia időtartama, a mellékhatások csökkentése, a nagyobb arányú gyógyulás elérése további vizsgálatokat, klinikai tanulmányokat tesz szükségessé.
Az adalimumab humán, rekombináns monoklonális antitest, amely hatékony terápiás lehetőséget biztosít rheumatoid arthritisben, polyarticularis juvenilis idiopathiás arthritisben, psoriasisban, arthritis psoriaticában, spondylitis ankylopoeticában, valamint Crohn-betegségben szenvedő betegek gyógyításában. Az adalimumab magas affinitással kötődik a tumornekrózis-faktor (TNF) -alfához, ezáltal gátolja a TNF és receptorai (szolúbilis és membránasszociált) közötti kapcsolódást. Jól tolerálható és biztonságos, javítja a betegek életminőségét. Az esetleges mellékhatások a betegek gondos megfigyelése és rendszeres ellenőrzése mellett csökkenthetők. A szerzők részletesen tárgyalják a szakirodalomban adalimumabbal kapcsolatos tanulmányokat a fenti kórképekben.
A hepatocellularis carcinoma (HCC) világviszonylatban a halálhoz vezető rosszindulatú daganatos betegségek között a harmadik leggyakoribb megbetegedés. Az esetek döntő részében (80–90%) májcirrhosis talaján alakul ki. A cirrhosis fő oka a krónikus B- és C-vírus-fertőzés, valamint a tartós alkoholfogyasztás. Alkoholos eredetű májcirrhosisos betegekben a hepatocellularis carcinoma előfordulási gyakorisága 3–15% körül van. Egyéb kiváltó okok lehetnek továbbá a nem alkoholos steatohepatitis (NASH), az obesitas, diabetes mellitus, autoimmun hepatitis, májon belüli epeútgyulladás (primer biliaris cirrhosis, primer sclerotizáló cholangitis), réz- és vasanyagcsere-betegségek (Wilson-kór, haemochromatosis), veleszületett alfa-1-antitripszin-hiány. További kóroki tényezőként a dohányzás és különböző kémiai anyagok jöhetnek számításba. Míg korábban a HCC-s betegek csak szupportív, palliatív kezelésben részesülhettek, manapság a terápia széles skálája ismert. A sebészeti beavatkozások (reszekció, májtranszplantáció) mellett az invazív radioterápia is széles körben elterjedt. Újabban bizonyították a monoklonális antitestekkel végzett célzott terápia hatásosságát, valamint a kis molekulájú kinázinhibitorok eredményességét. 2007-ben került forgalomba a több területen ható kinázinhibitor, a sorafenib, amely jelentős mértékben növelte az előrehaladott HCC-s betegek túlélési idejét.
