Search Results

A szerzők egy túlnyomórészt pánik- és szorongásos zavarokat ellátó ambulancia 281 fős mintájának (átlagosan 5 éves) utánkövetéses vizsgálatát végezték el. Vizsgálatuk a felvételkor (2002–2006) és a vizsgálat idején (2008) észlelt öngyilkossági viselkedésre terjedt ki. Az első vizsgálat idején 5 főnél (1,7%) volt élete során öngyilkossági kísérlet, 53 beteg (18,2%) számolt be öngyilkossági gondolatokról, fantáziákról — ezek az adatok harmonizálnak a népességben mért gyakoriságokkal. A követési időszak alatt befejezett öngyilkosság nem történt, 2 személy (0,7%) követett el öngyilkossági kísérletet, 4 fő (1,4%) számolt be szuicid ideációkról — ezek az adatok alatta maradnak a népességben mérteknek. Öt betegnél alakult ki major depresszió (közülük egy főnél bipolaris zavar) az utánvizsgálati időszak alatt. A vizsgálat azt mutatta, hogy a komorbiditás nélküli pánikzavar önmagában nem jelent öngyilkossági kockázatot, a gyakori fóbiás tünetek fennállása esetén sem. A terápia után észlelt szignifikánsan alacsonyabb szuicid ideációkat illetően a szerzők hangsúlyozzák a kognitív viselkedésterápia következetes végigvitelének szükségességét.

Elméleti háttér: Az elmúlt évtizedben megszaporodtak a testi-lelki betegségek, tünetek és a vallásosság összefüggéseit vizsgáló kutatások, melyek közül az öngyilkosság és a vallásosság kapcsolatára irányuló elemzések megerősítették a szuicid események és a vallásosság közötti negatív összefüggést. Cél: A tanulmány finom területi aggregáltságú adatokon, a kulturálisan viszonylag homogén kistérségekben vizsgálja a vallásosság, illetve a felekezeti struktúra szerepét az öngyilkossági ráták mintázódásának magyarázatában. Módszer: Az összefüggések vizsgálata lépesenkénti lineáris regressziós modellalkotással történt. Az alkalmazott módszer újdonsága a kistérségi aggregáltságú adatokon való modellalkotás. A függő változót 172 kistérség 100 000 lakosra jutó öngyilkossági rátáinak 1989–2010 közötti átlaga képezte. A függetlenváltozó-szett pedig a kistérség lakosainak vallásosságára, illetve felekezeti hovatartozására vonatkozó adatok mellett az öngyilkosságok demográfiai mintázódását megjelenítő indikátorok 1989–2010 közötti átlagértékeit tartalmazta. Eredmények: A kistérségek demográfiai és vallási mutatóit (valláson kívüliek és a különböző felekezetekhez tartozók arányait) megjelenítő változószetten 28,2%-os magyarázó erejű modellt sikerült létrehozni: az egyházon kívüliek nagyobb aránya – a várakozásoknak megfelelően – szignifikánsan magasabb (β = 465; p < 0,001) kistérségi öngyilkossági rátával járt együtt. Amennyiben az egyházon kívüliek aránya nem, csak a különböző felekezetek aránya szerepelt a modellben, akkor megjelent a katolikus vallásúak nagyobb arányának fokozott megóvó hatása (β-értékek: katolikusok aránya esetében –0,743; p < 0,001; protestánsok aránya esetében –0,378; p = 0,002). A fővárosi kerületek adatai esetében nem mutatkozott meg ez a kapcsolat. Következtetések: A kistérségi adatokon végzett elemzések megerősítették a vallásosság – s különösen a katolikus vallás – és/vagy vallási légkör megóvó szerepét az öngyilkossági veszélyeztetettségben. A fővárosi adatok elemzése ugyanakkor azt jelezte, hogy a valláshoz tartozók alacsonyabb aránya és/vagy relatív területi homogenitása mellett ezek a hatások nem mutatkoznak meg.

Extracellular microelectrode recordings were carried out on 150 neurons in the anterior ectosylvian sulcal region of halothane-anesthetized, immobilized, artificially ventilated cats. Fifty-nine neurons were visual, 60 were auditory and 31 were bimodal visual-auditory. As the extent of the receptive fields has never been exactly determined, we introduced a quasi-objective, computer-based, statistical method in order to estimate the receptive field sizes in the anterior half of the perimeter. The visual, auditory and bimodal cells had very large receptive fields, often with portions extending well into the ipsilateral hemifield. The mean extents of the visual and auditory receptive fields in the horizontal plane were 75.75 (N=59, SD: ±28.62, range: 15-135), and 132.5 (N=60, SD: ±46.72, range: 15-165) respectively. These data suggest that a single visual neuron can carry information from the whole visual field of the right eye and a single auditory unit can carry information of azimuths throughout the whole area of the horizontal plane studied. The mean extent of the bimodal receptive fields in the horizontal plane was 82.1 (N=31, SD: ±24.24, range: 30-135). In 21 of the 31 bimodal cells we observed a facilitatory interaction between visual and auditory stimuli. The mean extent of the facilitatory interactions in these cells was 75.75 (N=21, SD: ±24.56, range: 45-135).

Összefoglaló. Az atkák alosztálya heterogén csoport. Az eltérő megjelenésű és életformájú atkák növényeken, állatokon és embereken is képesek különféle megbetegedéseket okozni, melyek csípés, táplálkozás, élősködés, vektorként terjesztett kórokozók által valósulhatnak meg. Az atkák okozta betegségek a lokális, spontán szűnő csípéstől egészen a sokszervi elégtelenséget okozó fertőző betegségig széles skálán mozognak. Munkánk során az atkafélék által okozott humán megbetegedések előfordulását, klinikai megjelenését, differenciáldiagnosztikáját, kezelését és közegészségügyi jelentőségét mutatjuk be. Orv Hetil. 2021; 162(36): 1430–1437.

Summary. The Acari subclass is a heterogeneous group. They have different appearance and lifestyle. They can cause different diseases on plants, in animals and in humans. These illnesses can be caused by their bites, nutrition, parasitism and by their endoparasites. The diseases move on a wide scale from a local, spontaneously disappearing bite to an infection caused multiorgan failure. We would like to summarize the Acari-caused human diseases’ incidence, clinical symptoms, diagnostics, differential diagnostics, treatments and public health importance. Orv Hetil. 2021; 162(36): 1430–1437.

Absztrakt:

A cardiovascularis betegség világszerte a halálozás és a rokkantság vezető oka. Ezen halálozások többségének hátterében atheroscleroticus és thromboembolisatiós folyamatok állnak, amelyek ischaemiás szívbetegség és stroke kialakulásához vezetnek. A gyulladásos folyamatok szerepe jól dokumentált mind az atherosclerosis, mind az atherothrombosis kialakulásában. Egyre több tudományos eredmény támasztja alá a fogágybetegség, azon belül is a parodontitis szerepét az atherosclerosis és így a cardiovascularis betegségek egyik potenciális rizikófaktoraként. A krónikus gyulladásban lévő, fertőzött parodontalis tasakban lévő kórokozók, valamint azok toxinjai és bomlástermékei növelik a szervezetben zajló szisztémás gyulladásos választ. A szisztémás keringésbe jutva és magukat az atheroscleroticus plakkokat is infiltrálva, további lokális és szisztémás gyulladásos választ indukálnak, összességében fokozzák az atherosclerosis progresszióját, és potenciálisan növelik a cardiovascularis megbetegedések kialakulásának kockázatát. Ennek megfelelően a jó általános szájhigiénia, súlyosabb esetekben parodontalis terápiával elősegítve, potenciálisan csökkentheti a cardiovascularis megbetegedések kialakulásának kockázatát, és része lehet a primer és szekunder prevenciós tevékenységeknek is. Jelen közleményünk célja a fogágybetegség és a cardiovascularis megbetegedések közötti lehetséges patofiziológiai kapcsolatok összefoglalása epidemiológiai vizsgálatok alapján, klinikai evidenciák bemutatása a fogágybetegség és bizonyos cardiovascularis kórképek között, valamint megvizsgálni a parodontalis terápia lehetséges hatásainak szerepét a cardiovascularis megbetegedések megelőzésében, kezelésében. Orv Hetil. 2019; 160(11): 419–425.

Összefoglaló. A thoracoabdominalis aorta kirekesztése a gerincvelő keringésének csökkenését okozza. Az ischemia klinikailag paraparesis, paraplegia formájában jelenik meg. Ez elsősorban nyitott műtétek során jelent aligha kiszámítható szövődményt, de a modern endovascularis technikák sem oldották meg teljes mértékben ennek biztonságos kivédését – bár arányát jelentősen mérsékelték. A javuló eredmények számos tényezőre vezethetők vissza, mint a keringés kirekesztési idejének csökkentése, a gerincvelő-funkció és metabolismus ellenőrzése. Mesterséges keringésjavító direkt és indirekt eljárások, liquor drainage, hűtés mellett a collateralis keringés javítását szolgáló prekondicionáló módszerek kerültek bevezetésre. Kísérletes munkánkban 25–30 kg testsúlyú kutyákon vizsgáltuk – más paraméterek mellett – a distalis perfusio növelésének, a liquornyomás csökkentésének, illetve ezek kombinációjának protektív hatását egyórás thoracoabdominalis aortakirekesztés során. Dolgozatunkban a kísérleti állataink neurológiai végállapotát a keringési paraméterek és szöveti perfusio és a reperfusio változásainak összefüggésein keresztül tárgyaljuk. Megállapítottuk, hogy distalis gerincvelő reperfusiós hyperaemiája szorosan összefügg a neurológiai károsodás mértékével.

Summary. Clamping of the thoracoabdominal aorta reduces perfusion of the spinal cord significantly, which clinically may present as paraparesis or paraplegia – devastating and unpredictable complications of open thoracoabdominal aortic surgery. Introduction of monitoring of evoked potentials and/or biochemical markers, methods increasing distal arterial pressure, indirect procedures enhancing residual flow (like liquor drainage), drugs, and use of hypothermia contributed to achieve better outcome. Preconditioning of spinal cord circulation is also a promising method. New endovascular techniques for thoracoabdominal aortic aneurysms and dissections reduced surgical trauma significantly. Despite all these progressions spinal cord ischemic damage is still a significant risk. To address this problem we carried out an experimental work using a canine model focusing on the protective effect of distal arterial perfusion, spinal fluid drainage, and their combination in a one hour setting of thoracoabdominal aortic clamping. In this paper we publish our data of circulatory and specific perfusion parameters of the spinal cord during and after declamping in correlation of final neurologic outcome.

Összefoglaló. A thoracoabdominalis aortakirekesztés okozta gerincvelő ischemia súlyos neurológiai következményeit számos klinikai és kísérleti tanulmány bizonyítja. E nehezen kiszámítható, súlyos szövődmény megelőzésének érdekében régi törekvés megfelelő intra- és posztoperatív monitorizálás kifejlesztése, ami előre jelzi a gerincvelő-funkció romlását, illetve a kialakuló celluláris károsodást. A legelterjedtebb, a klinikai gyakorlatban széles körben alkalmazott megoldás a gerincvelői kiváltott motoros potenciál (MEP) folyamatos ellenőrzése. Ritkábban alkalmazott – bár ígéretes – eljárás a biokémiai változások nyomon követése, ami a sejtszintű károsodás markereit használja fel az ischemia okozta változások felismerésére.

Korábbi dolgozatunkban kutyákon végzett kísérleteink azon eredményeit ismertettük, amelyekben a 60 perces thoracoabdominalis aortakirekesztés okozta neurológiai változások és a perfúzió adatainak összefüggéseit tárgyaltuk. Jelen tanulmányunkban a gerincvelői motoros (MEP) és szenzoros (SEP) kiváltott potenciálok változásait vizsgáljuk a neurológiai végállapot vonatkozásában. Megállapítottuk, hogy SEP változásai a neurológiai károsodás mértékével értékelhető összefüggést nem mutatnak. A MEP-amplitúdó és -latencia értékei biztonsággal jelzik a fenyegető gerincvelő ischemiát. A neurológiai deficit mélységét (Tarlov 2,1,0) a MEP-értékek változásai numerikusan nem értékelhetően követik.

Summary. Severe neurological complications of the thoracoabdominal aortic clamping were published in numerous clinical and experimental studies. These hardly predictable, devastating consequences demanded to develop a monitoring system which might detect impending level of spinal cord ischemia in time – in order to introduce or enhance protective procedures and prevent permanent neurological deficit. The most widely used monitoring in clinical practice is the continuous surveillance of the motor evoked potentials (MEP) during and after thoracoabdominal aortic clamping. Much less used, but promising opportunity is to control the metabolic changes and cellular integrity utilizing specific markers like liquor lactate and neuron specific enolase (NSE) etc. In our earlier study we published data of our canine experiment related to coherencies between neurological outcome and specific perfusion of the spinal cord during and after one hour thoracoabdominal aortic clamping. In the present paper we investigate the behavior of motor evoked (MEP) and sensory evoked (SEP) potentials related to neurological changes. We conclude the behavior of SEP values hardly correlate with the neurologic outcome, meanwhile decrease of MEP amplitude provides reliable signal for developing spinal cord ischemia. We could not confirm a numeric correlation of these data and the level of the final neurologic outcome.

Absztrakt

Bevezetés: Az aortacoarctatio a leggyakoribb congenitalis cardiovascularis elváltozások egyike, azok 5–8%-ában fordul elő. Típusos előfordulási helye az isthmicus szakasz. Atípusos helyen kialakuló coarctatio az esetek mintegy 1%-ában fordul elő és többnyire súlyos hypertoniával szövődik. Célkitűzés: A szerzők célul tűzték ki a kórkép sebészi kezelési lehetőségeinek és azok hosszú távú eredményeinek ismertetését 27 beteg műtéti kezelésével szerzett tapasztalataik alapján. Módszer: A 35 évet felölelő utánkövetés során a diagnosztika és a kezelési módszerek változtak. Napjainkban a morfológiai diagnózis legáltalánosabb módszerei a komputertomográfiás angiográfia és a mágneses rezonanciás angiográfia. Az aortarekonstrukció lehetőségei az endovascularis technikák bevezetésével gazdagodtak, de atípusos aortacoartatio esetében a szerzők ma is túlnyomóan változatos sebészi megoldásokat alkalmaznak. Eredmények: A műtétek után nem veszítettek el beteget. A hypertonia minden esetben jelentősen csökkent. Gyermekkorban operált esetekben a növekedés okozta testméretváltozások 3 esetben újabb rekonstrukciós műtétet indokoltak. Következtetések: Az atípusos aortacoarctatio individuális sebészi módszerekkel eredményesen kezelhető. Gyermekkorban operált esetekben a testméret-növekedés a rekonstruált aortaszakasz revízióját teheti szükségessé. Orv. Hetil., 2016, 157(26), 1043–1051.

Despite extensive analysis of the motor functions of the basal ganglia and the fact that multisensory information processing appears critical for the execution of their behavioral action, little is known concerning the sensory functions of the caudate nucleus (CN) and the substantia nigra (SN). In the present study, we set out to describe the sensory modality distribution and to determine the proportions of multisensory units within the CN and the SN. The separate single sensory modality tests demonstrated that a majority of the neurons responded to only one modality, so that they seemed to be unimodal. In contrast with these findings, a large proportion of these neurons exhibited significant multisensory cross-modal interactions. Thus, these neurons should also be classified as multisensory. Our results suggest that a surprisingly high proportion of sensory neurons in the basal ganglia are multisensory, and demonstrate that an analysis without a consideration of multisensory cross-modal interactions may strongly underrepresent the number of multisensory units. We conclude that a majority of the sensory neurons in the CN and SN process multisensory information and only a minority of these units are clearly unimodal.

A szisztémás lupus erythematosus (SLE) egy szisztémás autoimmun betegség, amelyben patológiás immunkomplexek és sokféle specificitású autoantitestek vannak jelen. A B-sejtekből differenciálódó plazmasejtek által termelt, kimutatható patológiás autoantitestek jelentős szereppel bírnak a klinikai diagnosztikában, a klasszifikációban és a differenciáldiagnosztikában, valamint hasznosak a kórkép aktivitásának megítélésében a betegkövetés során. Az autoantitest-vizsgálat fontos a várható szervi érintettségek rizikóbecslésében és alapvető a különböző kockázattal bíró alcsoportok elkülönítéséhez. A megfelelő terápia beállításához szükséges az aktivitás szervenkénti felmérése, valamint a már kialakult károsodások tisztázása, illetve a fenyegető események kockázatának mérlegelése, azok megelőzése. Az SLE-s betegcsoporton belüli gyakoribb prognosztikus alcsoportok kialakításában az anti-Sm- és antifoszfolipid-antitesteknek van a legfontosabb szerepük. A ritkábban előforduló autoantitestek észlelésekor felmerülő szervi érintettség kockázata alapján a kezelés és a követés során végzendő ellenőrző vizsgálatok is változhatnak. Jelen összefoglalónkban az SLE-ben előforduló autoantitestek diagnosztikai és prognosztikai jelentőségét elemezzük. Orv Hetil. 2022; 163(43): 1695–1703.