Bevezetés: Az FDG-PET-CT kiválóan alkalmas az életképes tumorszövetek kimutatására, jelentősége kiemelkedő az onkológiai diagnosztikában. Célkitűzés: A szerzők retrospektív vizsgálatukban a PET-CT-n mért metabolikus tumorválasz és a proliferációt jellemző Ki-67 marker összefüggéseit keresték. Módszerek: Harminc beteg esetében rögzítették a staging FDG-PET-CT felvételeken (kezelés előtt és után) a SUV (Standardized Uptake Value) és a méret változásait a primer tumor és az axillaris nyirokcsomó régió területén. A SUV-változást összevetették a core-biopsziás, valamint műtéti szövettan KI-67 értékével. Eredmények: A primer tumorok, valamint az axilla esetében is a metabolikus aktivitás, valamint – szerényebben ugyan – a méret is szignifikáns csökkenést mutatott a kezelés hatására. A Ki-67 szintén szignifikánsan csökkent. Szignifikáns korrelációt találtak a terápiát megelőző Ki-67 és SUV, a kezdeti Ki-67 és a SUV-változás, illetve a Ki-67-változás és a SUV-változás között is. Következtetések: A metabolikus változások érzékenyebb markernek bizonyultak a válaszkövetésben a morfometrián alapuló mérésnél a patológiai remisszió tükrében, még nem standardizált, klinikai körülmények között is. Orv. Hetil., 2012, 153, 1958–1964.

Terhességi emlőráknak a várandósság ideje alatt, illetve a szülést követő egy éven belül kialakuló rosszindulatú emlődaganatot nevezzük. Háromezer várandós nőből körülbelül 1-ben alakul ki. A tumor incidenciája növekedő tendenciát mutat, amelyben elsősorban a gyermekvállalás egyre későbbi életkorra való kitolódása játszhat szerepet. A várandós állapot késlekedést okozhat mind a diagnózis felállításában, mind a megfelelő kezelés elindításában. Közleményünkben egy 30 éves nőbeteg esetét ismertetjük, aki első terhességének 21. hetében önvizsgálat során észlelte a jobb emlő bőrének gyulladásos elváltozását, és a hónaljárokban levő megnagyobbodott nyirokcsomókat. Az antibiotikus kezelésre a páciens panaszai nem javultak, ezért az axillaris képlet vékonytű-aspirációs citológiai vizsgálatát végezték el, amelynek során metasztatikus emlőrák igazolódott. A klinikánkon végzett vizsgálat során cT4 cN3 lokoregionális kiterjedésű daganatot véleményeztünk. Az emlő bőrének elváltozása gyulladásos emlőrákra utalt, emellett axillaris, valamint supraclavicularis nyirokcsomó-konglomerátumot is tapintottunk. A core-bioptátum értékelése során hormonreceptor-negatív, Her-2-pozitív, grade III differenciáltságú invazív carcinoma igazolódott. Neonatológiai és onkológiai konzíliumot követően a beteg úgy döntött, hogy a várandósság alatt elzárkózik a kemoterápiás kezeléstől, ezért a 30. gesztációs héten elektív császármetszést végeztünk. A további vizsgálatok távoli áttétet nem igazoltak, így primer szisztémás kemoterápiát kezdtünk, majd ezt követően mastectomia és axillaris blokkdisszekció történt. Az eltávolított emlőállományban visszamaradt tumort a kórszövettani vizsgálat során már nem azonosítottunk, a szöveti kép alapján komplett patológiai remissziót véleményeztünk. A sugárkezelés befejezése után trastuzumabkezelést indítottunk. Az ellenőrző vizsgálatok a páciensnél eddig sem helyi kiújulást, sem távoli áttétet nem igazoltak. Az újszülött generalizált izomtónus-eloszlási zavarok miatt jelenleg is fejlődésneurológiai gondozás alatt áll.

Absztrakt

Az emlőrák diagnózisakor betöltött életkor alapján a két szélsőséges, egymástól várhatóan legjobban különböző csoportot a 35 évnél fiatalabb és a 70 évnél idősebb betegek csoportja képezi. A jelen vizsgálat célja e két csoport összehasonlításán keresztül annak alátámasztása, hogy az életkor prognosztikai faktornak tekinthető a vizsgált betegek esetében. A Semmelweis Egyetem Radiológiai és Onkoterápiás Klinikáján 1995. október és 2009. március között kezelt 131 nőbeteg (80 idős és 51 fiatal) adatai kerültek feldolgozásra a diagnózis idején vizsgált prediktív és prognosztikus faktorok felhasználásával. Emellett vizsgáltuk a betegek teljes- (OS) és betegségmentes túlélését (DFS) is, valamint az ezeket befolyásoló faktorokat. Statisztikailag szignifikáns eltérés adódott a két csoport között a menarche időpontja, a reproduktív faktorok, a tumor hisztológiai jellemzői és immunfenotípusa tekintetében. A tumorméret, a nyirokcsomóstátusz és a Nottingham Prognosztikai Index (NPI) értékek tekintetében nem mutatkozott szignifikáns eltérés a két csoport között. Annak ellenére, hogy a fiatal betegek között több volt a vizsgálat végéig kialakult áttétes betegség, a betegségmentes túlélés tekintetében nem tapasztaltunk szignifikáns különbséget. A teljes túlélés azonban szignifikánsan hosszabbnak bizonyult az idős páciensek csoportjában. A fenti eredmények az irodalmi adatokkal egybehangzóan arra utalnak, hogy a fiatal nőknél a betegség rosszabb prognózisú, agresszívebb és rapidabb a klinikai lefolyás. Mivel egyik csoport sem tartozik a hazánkban szervezetten szűrt populációba, igen nagy jelentősége lenne az önvizsgálat (már iskolás korban történő) oktatásának, a tömegkommunikáció adta lehetőségek szélesebb körű kihasználásának, a pozitív familiáris anamnézissel bíró nők (különös tekintettel a fiatalok) esetében az egyéni követés megoldásának.

A neoadjuváns kemoterápiára adott patológiai választ kívántuk elemezni az emlőtumorok immunhisztokémiai fenotípusai, valamint az alkalmazott kemoterápiás protokollok tükrében. 1998 és 2009 között 92 neoadjuváns kezelésen átesett emlőtumoros nőbeteg klinikai adatait, biopsziás és műtéti anyagát valamint túlélési mutatóit vizsgáltuk. A biopsziás- és műtéti anyagokon hormonreceptor (ER, PgR), Ki-67, p53, HER2 státusz meghatározás történt immunhisztokémiai módszerrel. A patológiai válasz megítélésére a Chevallier-osztályozást használtuk. 88 esetben elemeztük a betegségmentes- és a teljes túlélést a patológiai válasz függvényében. Patológiai komplett remisszió (pCR = Chevallier I és II) volt kimutatható 13/92 esetben (14,1%). A preoperatív daganatjellemzők alapján a patológiai komplett remissziót mutató daganatok a tripla negatív (9/13) valamint az ER-/HER2+ (1/13) és az ER+/HER2+ (3/13) csoportokból kerültek ki. 24 beteg részesült taxán-, 30 antraciklin-, 33 taxán+antraciklin alapú terápiában, 2 CMF típusú neoadjuváns kezelésben, 3 esetben nem állt rendelkezésünkre ez az adat. A taxánnal kezelt betegek 29,1%-ában, az antraciklin-származékkal kezelt betegek 6,6%-ában, a kombinált kezelésben részesült betegek 12,1%-ában volt kimutatható pCR. A pCR-t mutató csoportban kevesebb volt a recidíva és a távoli áttét kialakulása, de nem tudtunk szignifikáns különbséget igazolni. A kezelésre reagáló (Chevallier III) és a nem reagáló (Chevallier IV) csoport között ebben a tekintetben szignifikáns különbséget találtunk (p=0,006). A betegségspecifikus halálozás szignifikánsan alacsonyabb volt a pCR betegcsoportban (p=0,050). Eredményeink alapján a patológiai komplett remissziót mutató esetek a tripla negatív és a HER2-pozitív csoportból kerültek ki. A neoadjuváns kezelés az ER+/HER2- tumorcsoportban volt a legkevésbé hatékony.