Search Results

You are looking at 1 - 3 of 3 items for

  • Author or Editor: Hajnal Székely x
  • All content x
Clear All Modify Search

Az utóbbi évtizedben az antikoaguláns és thrombocytaaggregáció-gátló készítmények alkalmazása a különböző szív- és érrendszeri, illetve vérképző szervi betegségekben széles körűvé vált. Ezek a készítmények a thromboemboliás események kockázatának csökkentését szolgálják, ugyanakkor növelik az emésztőrendszeri vérzés lehetőségét. Az endoszkópos beavatkozások során az antikoagulálás felfüggesztése, ezáltal a thromboemboliás szövődmények kialakulásának kockázata minden esetben gondosan mérlegelendő a kezelés folytatásával járó fokozott vérzés kockázatával. Ideiglenes antikoagulálásra szoruló betegeknél (például a mélyvénás thrombosis eseteiben) az elektív endoszkópos beavatkozások későbbi időpontra halasztandók. Kis vérzési kockázatú endoszkópos vizsgálatok előtt (például diagnosztikus vizsgálatok biopsziával) nem szükséges az antikoaguláns kezelés módosítása vagy felfüggesztése. Fokozott vérzési kockázattal járó beavatkozások eseteiben (mint például a polypectomia és a sphincterotomia) egyéni megítélés szükséges; az orális antikoaguláns kezelés felfüggesztése javasolt áthidaló heparinnal vagy a nélkül (a thromboemboliás kockázat függvényében). A thrombocytaaggregáció-gátló készítmények (aszpirin, clopidogrel, ticlopidin) szintén fokozhatják az emésztőrendszeri endoszkópos beavatkozásokkal járó vérzés kockázatát. Felső pánendoszkópia előtt nem szükséges a kezelés felfüggesztése. Egyéb vizsgálatok előtt 4–7 nappal (a szív- és érrendszeri kockázat függvényében) megszakítható a kezelés. Ha az aszpirint elsődleges megelőzésre alkalmaztuk, polypectomia után 14 nappal, sphincterotomiát követően 10 nappal állítható vissza. A másodlagos megelőzés eseteiben a beavatkozást követően egy héttel folytatandó az aszpirin adagolása.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Györgyi Műzes, Hajnal Székely, and Zsolt Tulassay

A Whipple-kór bakteriális fertőzés okozta, ritkán előforduló, számos szerv érintettségével, így változatos klinikummal társuló, alattomos kezdetű, relapsusokkal kísért idült lefolyású, kezelés nélkül fatális gyulladásos betegség. A kórkép gyanúját a jellegzetes (de nem specifikus) tüneti triász (fogyás, krónikus hasmenés, arthralgia) megjelenése sugallhatja. Elhúzódó, intermittáló jellegű láz és lymphadenopathia társulásakor fennállásának különösen nagy a valószínűsége. A Whipple-kór vonatkozásában meghatározó jelentőségű volt az egyedi tulajdonságokkal bíró kórokozó, a Tropheryma whipplei felismerése. A bakteriális fertőzés vélhetően gyakori, betegség viszont csak a hajlamosító immunológiai tényező(k) megléte esetén alakul ki. Tekintettel az alapvetően a macrophagokban perzisztáló és szaporodó baktériumokra, főként a mononuclearis-phagocyta rendszer kóros funkciója tételezhető fel. (A Whipple-kór elsősorban macrophag betegségként értelmezhető.) A klinikai kép sokszínű. Bár a Whipple-kórt eredetileg a gastrointestinalis rendszer megbetegedésének vélték, ma szisztémás betegségnek tekintik. A fertőzés gyanújakor az elsőként választandó vizsgálat a gasztroszkópia: jellegzetes esetben a postbulbaris duodenum és a jejunum területén az erythemas, erodált, sérülékeny nyálkahártyán szétszórt halványsárgás plaque-ok mutatkoznak. A szövettani mintákban előtérben áll a kifejezett macrophag infiltráció (a baktérium intracelluláris inváziójával). A betegség igazolásának klasszikus eszköze a vékonybél-biopsziás minták PAS-festése, valamint a kórokozó PCR-ral történő igazolása. A megfelelő antibiotikum kiválasztása és a terápia időtartama napjainkban is nagyrészt empirikus.

Restricted access

Idiopathic retroperitoneal fibrosis

Buktatók és kihívások – két kórlefolyás tapasztalatai

Orvosi Hetilap
Authors: Hajnal Székely, Krisztina Hagymási, Zoltán Sápi, Erika Hartmann, Emese Mihály, Györgyi Műzes, and Zsolt Tulassay

A retroperitonealis fibrosis a retroperitoneum idült, nem specifikus gyulladása; az esetek 75%-ában idiopathiás. Fibrosis jellemzi, amely valószínűleg autoimmun gyulladást követően alakul ki. A kiváltó tényező nem ismert, de az atherosclerosis szerepét feltételezik. A jellegtelen klinikai tünetek, laboratóriumi eltérések miatt gyakran hosszú idő telik el a kórisméig, ezért sok esetben már szövődmények megjelenésével találkozunk. A gyógyszeres kezelés – a szövődmények sebészi vagy urológiai megoldását követően – az immunszuppresszív terápia. A kortikoszteroid a leggyakrabban alkalmazott készítmény, az optimális dózis és a kezelés időtartama nem teljesen egyértelmű. Kiújulás miatt az esetek többségében ismételt vagy a szteroiddózis csökkentését lehetővé tevő kezelés szükséges. A kezelésre adott válasz megjósolására, a kortikoszteroidigény megítélésére vagy a betegség visszatérésének előrejelzésére alkalmas tényezők nem ismertek. A szerzők két beteg kórtörténetét ismertetik – bemutatva a kórisme megállapításának nehézségeit. Orv. Hetil., 2011, 152, 1818–1826.

Open access