Search Results
You are looking at 1 - 10 of 28 items for
- Author or Editor: Imre Fehérvári x
- Refine by Access: All Content x
A szerző áttekinti a hepatocellularis carcinoma májátültetéssel történő gyógyításának eredményeit. A restrikciós kritériumok alkalmazásával elért eredmények mára már meghaladják a sebészi reszekciók eredményeit több központban. Fontos: a daganat biológiai tulajdonságait jellemző marker, a des-karboxi-protrombin használatával ázsiai központok jelentősen módosították a jelenlegi kritériumrendszert. Áttekinti a szerző a várólistán lévő betegek kezelésének lehetőségeit, valamint a jelenleg elvégezhető technikákat, amelyekkel a betegek alkalmassá válhatnak transzplantációra.
Abstract
Both acute and chronic liver diseases have an effect on renal function. After liver transplantation we have to pay attention to the further loss of function because of applied calcineurin inhibitor treatment. It has a nephrotoxic side-effect, so the investigation of renal function is converted into an important mission in liver transplant patients. In our study we compared the results between formulas which use serum creatinine: MDRD, which use albumin too, has effectively other values than the Cockroft-Gault. We compared the two formulas in a retrospective analysis, in 187 patients at a stated time (before operation, after operation, 1 week, 1 month after transplantation). We got higher GFR at each date with Cockroft-Gault: mean difference 19.56%, 17.33%, 37.18% and 28.8%. In the range of 15–60 ml/min GFR, we found nearly twice as many patients by MDRD than by Cockroft-Gault. Median with MDRD: 79 ml/min, 65.1 ml/min, 52 ml/min, 49.5 ml/min; median with Cockroft-Gault: 93.8 ml/min, 78 ml/min, 70.1 ml/min, 69.4 ml/min, all are significant (p < 0.001). Many previous studies have already compared the two formulas in end-stage kidney disease. On the basis of these studies MDRD is also suitable under 30 ml/min GFR, but Cockroft-Gault formula just above it approached the real GFR measured with isotope methods. We got the similar conclusion in the examined patient group. It can be stated that MDRD is more suitable to determine renal function in liver transplant patients.
Heveny és idült májbetegségek egyaránt hatással vannak a vese működésére. A májátültetést követően további funkcióromlással kell számolnunk az alkalmazott kalcineurininhibitorok nephrotoxicus hatása miatt, így a veseműködés nyomon követése alapvető feladattá válik a májtranszplantáltak körében. Vizsgálatunk során arra kerestük a választ, hogy a szérumkreatinin-szintet alapul vevő formulák eredményei között van-e szignifikáns különbség a kiválasztott betegcsoportban: vajon az albumint is felhasználó MDRD ténylegesen más értéket ad-e, mint a Cockroft–Gault? A 187 betegnél végzett retrospektív elemzés során kitüntetett időpontokban (műtét előtt, műtét után, egy hét és egy hónap múlva) vetettük össze a két képlettel kapott eredményeket. A Cockroft–Gault mindegyik időpontban magasabb GFR-értéket adott: a fenti időpontokban az átlagos eltérés 19,56%, 17,33%, 37,18% és 28,8%. Az idült veseelégtelenség harmadik és negyedik stádiumában, azaz 15-60 ml/perc GFR mellett az MDRD-vel közel kétszer annyi beteget találtunk, mint a Cockroft–Gault-formulával. A Cockroft–Gault-formulánál a medián 93,8 ml/perc, 78 ml/perc, 70,1 ml/perc, 69,4 ml/perc, az MDRD-nél 79 ml/perc, 65,1 ml/perc, 52 ml/perc, 49,5 ml/perc, minden értéknél szignifikáns ( p < 0,001). Több tanulmány összehasonlította már végstádiumú vesebetegeknél a képleteket, eredményük szerint az MDRD alkalmas 30 ml/perc alatti GFR-tartományban is, míg a Cockroft–Gault csak e fölött mutat jó egyezést az izotópos módszerekkel mért valós GFR-rel. Vizsgálatunk során hasonló következtetésre jutottunk a tanulmányozott betegcsoportban. Összegezve elmondhatjuk, hogy az MDRD alkalmasabbnak bizonyult a májátültetett betegek körében a veseműködés megítélésére.
Absztrakt
A Magyarországon évente 6,5–7 ezer ember halálát okozó májzsugorodás egyik gyakori szövődménye a hepaticus encephalopathia. Kialakulásában jelenlegi ismereteink szerint a szérum-ammóniaszint növekedése játszik szerepet, azonban súlyosságát egy, a közelmúltban publikált vizsgálat alapján a parenchymás dekompenzáció részeként észlelhető szisztémás gyulladásos válasz jelentősen befolyásolja. A szerzők ennek kapcsán áttekintik és elemzik a jelenleg alkalmazott kezelési módokat, illetve klinikai vizsgálatban igazolt jelentőségüket. A bizonyítékon alapuló orvoslás alapján a jelenleg általánosan elfogadott és javasolt peroralis diszacharid-, neomycin- vagy metronidazol-kezelés esetén csak részlegesen lehetett klinikai hatékonyságot igazolni. A jelenleg egyedül I. szintű bizonyítékkal bíró rifaximin esetén az alkalmazást korlátozó tényező az igen jelentős kezelési költség. A témában 2011 októberéig megjelent publikációk feldolgozása kapcsán észlelték, hogy nincs egységes irányelv a hepaticus encephalopathia kezelésére, noha annak foka szignifikánsan meghatározza a májátültetésre váró betegek várható túlélését. A feldolgozott forrásanyag alapján a szerzők javaslatot tesznek igazoltan hatásos kezelési mód alkalmazására, illetve felvetik az egységes kezelési elv kialakításának szükségességét.
Subcapsularis haematoma és graftruptura májátültetés után
Subcapsular hematoma and rupture of the liver graft
Absztrakt
Májtranszplantáció után a graft subcapsularis haematomája és/vagy rupturája, mely kialakulhat spontán, sérülés vagy invazív radiológiai beavatkozásokat követően, ritkán előforduló, súlyos szövődmény. Szerzők 350 májátültetés során észlelt négy esetből három ismertetésével illusztrálják a szövődmény súlyosságát. Az első esetben graftbiopszia utáni álaneurysma halálos kimenetelű májrupturát eredményezett. A második esetben a donormáj felszínes sérülésének transzplantáció után mély ruptura lett a következménye, amely miatt májresectiót kellett végezni. A beteg septicus állapotban meghalt. A harmadik beteg műtét során észlelt subcapsularis haematomáját sikeresen kezelték, és a beteg meggyógyult. Eddigi tapasztalataik és az irodalmi ajánlások alapján a szerzők javaslatot fogalmaznak meg a műtét során keletkező májtok alatti vérömlenyek kezelésére, melynek lényegi részét képezi az argon-diathermia és a fibrinogennel és thrombinnal bevont kollagénszivacs alkalmazása.
A szerzők elemzik a HBV-fertőzés miatt végzett májátültetés hazai tapasztalatait, áttekintik a HBV okozta májbetegség transzplantáció szempontjából sajátos pre- és posztoperatív kezelési igényeit. A transzplantációs program során 2006. december 31-ig 4 betegnél történt HBV-fertőzés talaján kialakult végstádiumú májbetegség miatt májátültetés. Közülük 1 beteget veszítettek el a korai posztoperatív időszakban, 3 beteg él, aktív. Elemzik a transzplantációt követően 6 esetben észlelt de novo HBV-fertőzést és annak hatását a betegek túlélésére.
Absztrakt
Az infektív endocarditis a szervtranszplantált betegek körében aluldiagnosztizált kórkép. A kórokozók spektruma különbözik az átlagpopulációt érintőtől. A szerzők az 58 éves nőbetegben atípusos kórokozó által okozott, atípusos megjelenésű infektív endocarditis eredményes kezeléséről számolnak be. A betegnél alkoholos májcirrhosis talaján kialakult májelégtelenség miatt 2000. februárban májátültetést végeztek. Egy évvel a májátültetést követően krónikus hepatitis B-vírus-fertőzést állapítottak meg, és a beteg antivirális kezelésben részesült. Kalcineurintoxicitás miatt veseelégtelenség alakult ki, ezt követően a beteg 2007 júliusában vesepótló kezelésre szorult. 2013 novemberében rövid ideig tartó afázia jelentkezett. A transoesophagealis echokardiográfia az aortabillentyűn vegetációt talált, a mágneses rezonanciás vizsgálat agyi embolisatiót mutatott ki. A laboratóriumi vizsgálatok enyhén emelkedett C-reaktív protein- és normális prokalcitoninszinteket igazoltak, vérképében leukopenia volt látható. Kezdeti antibiotikus terápiaként naponta 2 g ceftiraxont és 60 mg gentamycint iv. alkalmaztak a dialízisek után. A hemokultúravizsgálatok negatívak voltak, a szerológiai vizsgálat Chlamydia pneumoniae-fertőzést igazolt. Moxifloxacinnal kiegészített kezelést követően a neurológiai tünetei visszatértek, ezért műtétre került sor (koronarográfiát követően valvulotomia és coronariabypass-műtét). A beteg állapota a műtét után javult, a neurológiai tünetek nem ismétlődtek. Orv. Hetil., 2015, 156(22), 896–900.
Abstract
Introduction
Recurrence of primary sclerosing cholangitis (rPSC) after liver transplantation (OLT) significantly affects longterm graft survival. We aimed to evaluate the incidence of rPSC and clinical data of these patients in Hungary.
Patients and Methods
We retrospectively analyzed data of 511 whole liver transplantations from 1995 to 2011. During the study period, 49 OLTs were performed in 43 adult patients with end-stage PSC (10%).
Results
Out of 49 OLT, 24 cases were excluded, rPSC was diagnosed in six patients (12%). Patients with rPSC had significantly higher mortality (p = 0.009) and graft loss (p = 0.009) in comparison to patients without recurrent disease. Younger recipient age, higher donor BMI was observed in the rPSC group. One patient was diagnosed with de novo IBD, the remaining five patients had worsening IBD activity in the posttransplant period. PreOLT colectomy was performed in 21% of the control and none of the rPSC group. PostOLT colectomy was performed in two rPSC patients due to severe therapy resistant colitis.
Conclusions
Recurrent PSC significantly affects long-term mortality and graft loss. Younger age at OLT, higher donor BMI and severe active IBD may be associated with PSC recurrence. PreOLT total colectomy might have protective effect against rPSC.
Abstract
Introduction: Biliary strictures remain a key problem after liver transplantation. Anastomotic strictures are treated by surgery or interventional therapy. Intrahepatic stenosis requires retransplantation. For bridging, percutaneous and endoscopic interventions are used. The extent of the strictures may have an important role in therapy planning. Methods: Strictures were divided into four zones (1: extrahepatic, not included in this study; 2: hilar; 3: central; 4: peripheral). Twenty patients were treated with balloon dilatation/stent implantation/retransplantation/supportive care (Zone 1: 0/0/0/0; Zone 2: 8/7/2/0; Zone 3: 7/5/2/1; Zone 4: 1/1/3/1). Results: Mean follow-up time was 48 months. In Zone 2, one patient died as a result of recurrent hepatocellular carcinoma (HCC), and seven patients are alive, five after stent placements and two after retransplantation. Four patients are alive in Zone 3: all had stent placements and one later retransplantation. One patient died after retransplantation, two on the waiting list, and one due to chronic liver failure. One patient is alive in Zone 4 after early retransplantation, and three died. Conclusion: Percutaneous therapy is safe and effective in intrahepatic biliary stenosis after liver transplantation. It can provide the cure or bridge retransplantation. Based on zonal classification, we recommend the following treatments: Zone 4: early retransplantation; Zone 2: minimally invasive therapy; Zone 3: individual decisions.
