Search Results
You are looking at 1 - 10 of 46 items for
- Author or Editor: István Borzsák x
- Refine by Access: All Content x
Hogy válhatott az óperzsa nagykirály egy újkori vígopera hősszerelmesévé? Händel a Xerxes szövegkönyvével még Hamburgban ismerkedett meg: Christian H. Postel (1658—1705) már korábban írt operalibrettót Der mächtige Monarch der Perser Xerxes in Abydus címmel, amelyet többen is megzenésítettek. Postel zavaros szövegkönyvében szó sincs Xerxés hadiszemléjérôl és a milliós sereg sorsa miatti könnyhullatásáról, csak egy Hérodotostól megörökített epizódnak (egy árnyékot adó platánfa királyi megtiszteltetésének) regényes-erotikus kiszínezésérôl. A nagykirály ehhez a platánfához intézi szerelmes szavait: „Ombra mai fù cara ed amabile soave più…” Mindez összefüggésbe hozható a Lepanto utáni általános eufóriával, Szelim — a Xerxéshez hasonlóan méltatlan utód — csúfos fiaskójának a korabeli operaszínpadon is felhangzó hirdetésével, a török szultánnak nevetséges szerelmesként való feltüntetésével.
A nemzetközi tudományosság követelményeihez felnövekvő magyarországi filológus nemzedék (Ponori Thewrewk Emil és környezete) az osztrák—magyar kiegyezés (1867) utáni évtizedekben személyeskedő viták során igyekezett pótolni történeti okokkal magyarázható elmaradásunk hiányosságait. Az emlékezetes „Ábel contra Hóman”-polémia nem előzmények nélkül robbant ki 1877-ben. Ábel Jenő ifjúkori Mentorát, Ring Mihályt Hóman Ottó még pesti magántanár korában (1871-ben) marasztalta el, talán illetéktelennek érezvén Ring Pindaros-tanulmányait (1870-ből). De miért szemelték ki a pestiek (Heinrich Gusztáv és Thewrewk) az 1872 óta kolozsvári Hóman Pindarosának megbírálására az alig érettségizett Ábelt? Hóman idősebb kolozsvári tanártársa, a kötözködő kedvű polihisztor Brassai Sámuel már 1871-ben megcsipkedte a kül- és belföldi Horatius-kommentátorokat. Súlyosabb következményekkel azonban csak az 1873-ban közzétett észrevételei jártak (az Aeneis II. énekének magyarázóiról, különös tekintettel P. Thewrewk iskolai kiadására), vagy még inkább Heinrich Gusztáv iskolai Cicero-magyarázatainak könyörtelen kifigurázása. Alkalmasint erre reagáltak az érzékenységükben sértett pesti nagyságok azzal, hogy egy gyerekemberrel dorongoltatták le — nem az öreg Brassait, hanem a könnyebben sebezhetőnek vélt Hómant. Hinc illae lacrimae.
A két Cato gazdag (és egybefolyó) utóéletéből szemelgettünk néhány jellemző dokumentumot (Petronius, Martialis). Színes és drámai kép tárul az olvasó elé Lucanus eposzából, kiváltképpen a IX. énekben megörökített durum iter leírásából, amelyhez a színeket a költő — a történeti valósággal keveset törődve — a mesés Nagy Sándor-hagyományból vette. — „Az antikvitás XVI. századi képe” c. monográfiánk (1960) anyagából további érdekességeket kínálnak Bornemisza Péter prédikációs kötetei, mint pl. a megvesztegethetetlen ókori eszménykép ellentéteként felvonultatott főúri „lopók”, akik nem vasláncot (bilincset), hanem aranyláncot viselnek. Ugyancsak Bornemisza hivatkozik egy Rosa nevű milánói személyre, aki — felkelésének elbukását látva, de ügye igaz voltának tudatában — halála után Cato mellett óhajtott magának helyet a Purgatórium kapujában (vö. Dante, Purg. I). A magyar irodalomból Berzsenyi Dániel Catohivatkozásait idéztük: a költő az antik szerzők ismeretében állítja párhuzamba korának nagyságait az ókor hőseivel. — Kuriózumképpen hivatkoztunk végül Berzsenyi (és Dante) „őr-Catójának” modern Fortlebenjére: egy mai lakattípus is „Cato” márkajelzéssel került forgalomba.
„Ann. I 61—65 is borrowed from Hist. II 70 and V 14—15.” A. J. Woodman eme megállapítását F. R. D. Goodyear is akceptálta, mindenesetre bizonyos „troublesome implications”-re való utalással. Mi — már korábban — Tacitusnak máshol is megfigyelhetô eljárására hívtuk fel a figyelmet: a történetíró akárhányszor szuverén módon „merített” forrásaiból, nem önállóság híján, nem is „manipulatív” célzattal, hanem magasztos eszményeinek szolgálatában (σεμνϖς). Modern párhuzamként idéztük a Vergilius-fordító Lakatos István hasonló eljárását: visszaemlékezésében úgy járt el, hogy korjellemzô „kitalálásai” is összhangban legyenek a történelmi tényekkel.
„Mozdulatlan (érinthetetlen) béke?” Ambivalens szókapcsolat, ha a béke-eszmény császárkori megítélésére gondolunk. Vajon az Aeneis minden olvasója számára teljességgel magától értetődött-e, hogy Aeneas késôi unokái ne habozzanak virtusuk „tettekben megnyilvánuló kiteljesítésével”? (Aen. VI 808.) Az a bizonyos cupido proferendi imperii — minden áron! — aligha tekinthetô „meggyôzô politikai vezérelvnek” (E. Koestermann). És ha nincs is mód a virtus gyakorlására, és bele kell törôdni a béke „érinthetetlenségébe”? A pax Romana-t nemcsak Seneca „diszkreditálta”; mások sem ítélték vitathatatlannak. A tárgyalt szöveghelyek Tacitus gondolatvilágának megközelítésében is segítenek.
