Search Results

You are looking at 1 - 10 of 72 items for

  • Author or Editor: István Kiss x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All Modify Search

2011-ben éppen ötödik alkalommal került meghirdetésre a „Vese Világnapja”, amely figyelemfelhívást jelent a krónikus veseelégtelenség népbetegséggé válására. Az urémiás állapot, illetve az ahhoz vezető veseeredetű megbetegedések egyik legkorábbi felismerője, leírója és kutató-gyógyítója Richard Bright (1789–1858) angol orvos volt. Sokféle szempontból érdemes megemlékezzünk róla éppen a „Vese Világnapja” kapcsán is. Európai tanulmányútja során Magyarországon nem annyira az orvosi élet és az egészségügyi viszonyok érdekelték, mint inkább a gazdasági és kulturális élet, az ország természetrajza és földrajza. Két alkalommal járt hazánkban és élményeit saját rajzaival illusztrált útleírásában örökítette meg. 1820-ban végleg letelepett Londonban, majd Thomas Addisonnal és Thomas Hodgkinnal együtt Richard Bright a londoni Guy’s Hospital világhírű „tudóstrióját” alkotta. Bright 38 éves korában, 1827-ben, elsőként írja le a nephritis – ma Bright-kórként ismert – klasszikus képét. Egy most előkerült, 1870-ből származó magyar nyelvű orvosi bizonyítványban a Richard Bright által elsőként leírt krónikus vesebetegség és róla elnevezett Bright-kór ismereteink szerinti legrégebbi magyar említése foglaltatik hiteles diagnózisként. A 140 éves dokumentum azt is alátámasztja, hogy a vesebetegségekről megszerezhető ismeretek és a napi gyakorlatban történő alkalmazásuk tekintetében is büszkék lehetünk magyarországi elődeinkre, akik a legkorszerűbb tudást alkalmazták praxisukban. Napjaink egyik legnagyobb kihívása, hogy képesek legyünk az egészségeseket és a betegeket is megfelelően informálni a vesebetegségekről és azok megelőzéséről, kezeléséről. Tegyük ezt azért, hogy gátat vethessünk a járványszerűen terjedő krónikus veseelégtelenségnek és mindemellett tisztelettel adózzunk e betegség egyik legnagyobb tudójának, Richard Brightnak. Orv. Hetil., 2011, 152, 1623–1626.

Open access

A szelén az emberi szervezet számára nélkülözhetetlen nyomelem, jelentős antioxidáns hatással rendelkezik. A szelénhiány és -többlet egyaránt károsan befolyásolja a szervezet működését. A szelénhiány és az akut vagy krónikus vesebetegség, illetve a szövődmények kapcsolata kevésbé intenzíven kutatott terület. Az eddigi eredmények alapján ismertté vált, hogy a szelénhiány és a veseelégtelenség fokozza a koszorúér-betegség okozta és az összhalálozás kockázatát. További megfigyelések szerint a szelénhiány az immunrendszer működési zavarán keresztül fokozza az infekció okozta halálozás kockázatát hemodializált betegekben. Jelenleg azonban nincs tudomásunk arról, hogy a szelénháztartás zavara, elsősorban a szelén hiánya, krónikus vesebetegséget vagy veseelégtelenséget okozna. Ugyanakkor elégséges ismerettel rendelkezünk arról, hogy a fehérjevesztés és a vesepótló kezelés csökkentheti a szelénszintet. A szelénhiány és a krónikus vesebetegség kapcsolatával foglalkozó vizsgálatok gyakran ellentmondó eredményei ellenére úgy tűnik, hogy súlyos vagy végállapotú, vesepótló kezelésre szoruló dializált betegekben a szelénszupplementáció számos esetben kedvező lehet. Orv. Hetil., 2013, 154, 1641–1647.

Open access

A szerző a renin-angiotenzin rendszert gátló gyógyszerek renoprotektív (vérnyomáscsökkentő és albuminuriát csökkentő), valamint cardiovascularis kockázatot csökkentő hatását kiemelve elemzi alkalmazhatóságukat krónikus vesebetegségben. Egy korábbi közlemény állításaival szemben alapvetőnek gondolja használatukat, elsősorban a kalciumantagonista gyógyszerekkel kombinációban. Számos irodalmi hivatkozás alapján felveti, hogy a RAS-gátló gyógyszerek együttadásának lehetősége még nem vethető el teljesen, bár most még nem javasolt. Orv. Hetil., 2013, 154, 753–756.

Restricted access

Az urémiás szindróma és állapot elsősorban a veseelégtelenség következtében felhalmozódó urémiás toxinok eredményeképpen jön létre. Egyre nagyobb figyelem fordul az urémiás toxinok eltávolításának lehetőségei felé, amely már nemcsak a dialíziskezelést jelenti, hanem a táplálkozással kapcsolatos speciális meggondolásokat, illetve a toxinokat megkötő, termelődésüket csökkentő lehetőségeket vizsgálja. A krónikus veseelégtelenségben szenvedő betegek és a vesepótló kezelésben részesülők morbiditásában és mortalitásában kiemelt szerepet játszanak a cardiovascularis kockázatot is növelő urémiás toxinok. Ezek közé tartozik a cardiorenalis kockázatot növelő, dialízissel nehezen eltávolítható, fehérjéhez kötött endogén urémiás toxin, az indolcsoportba tartozó indoxil-szulfát. Mai ismereteink szerint az indoxil-szulfát vasculonephrotoxicus anyag, a renalis és cardiovascularis betegségek progresszióját fokozó urémiás toxin. Az urémiás toxinok között is különös jelentőséggel bír az a tény, hogy redox potenciája révén egyszerre antioxidáns és oxidatív stresszt okozó hatású, és a saját bélrendszerünkben képződik. Szérumkoncentrációja a táplálkozástól, illetve a tubularis funkciótól függ, ezért képes a glomerulusfiltrációs rátától függetlenül is jelezni a krónikus veseelégtelenség progresszióját. Az indoxil-szulfát sikeres eltávolítása csökkenti a morbiditást és mortalitást, illetve növeli a túlélést. Mindezek alapján lehetséges célpontja, befolyásolási területe lehet az urémia csökkentésének krónikus veseelégtelenségben. A pro- és prebiotikumokkal együtt alkalmazott orális adszorbensek ígéretesebb indoxil-szulfát befolyásolási lehetőséget jelentenek. Orv. Hetil., 2011, 152, 1724–1730.

Restricted access

Az első világháborút követően az országos szinten szerveződött szaktudományi társaságok már egymástól függetlenül, csak saját szakmai körben működtek. Ezért is merült fel az a gondolat, hogy a társaságok „fölé” szerveződjék egy összefogó szervezet, a szaktársaságok teljes önállóságának fenntartásával. 1931-ben létrejött a Magyar Orvosok Tudományos Egyesületeinek Szövetsége (MORTESZ), amely sok orvostársaság országos fórumává is vált, és a Magyar Orvosi Hét megszervezésével az orvostársadalom évenkénti találkozási lehetőségét is jelentette. Az első években az együttműködést a nagyhéten két-három egyesület közös témája alkotta. 1935-től kezdődően évente kijelölésre került egy referátum, amelyhez minden szakegyesület hozzászólhatott. A nagygyűlés jegyzőkönyve minden évben megjelent az Orvosi Hetilap mellékleteként. A II. világháborút követően betiltották a társaságok önálló tevékenységét. A szakmai-tudományos társaságok az Orvosok és Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetén belül szakosztályként működhettek tovább. 1966-ban oldódott ez a helyzet azzal, hogy a szakszervezet, az Egészségügyi Minisztérium és a Magyar Tudományos Akadémia Orvosi Osztálya kezdeményezésére megalakult a Magyar Orvostudományi Társaságok és Egyesületek Szövetsége, amely 45 éve fogja össze számos tudományos társaság közös munkáját és végez közérdekű szövetségi feladatokat, hasonlóan a 80 éve megalakult MORTESZ-hez. Orv. Hetil., 2011, 152, 1250–1254.

Open access

A szerzők összefoglalják és elemzik a vérnyomás-variabilitásról szóló irodalmi adatokat. Bemutatják a vérnyomás-variabilitás mérési típusait, azok klinikai értékét, összefüggésüket a szervi károsodásokkal és a cardiovascularis események megjelenésének kockázatával. Jellemzik a prognosztikai értékre vonatkozó adatokat és áttekintik a különböző antihipertenzív szereknek a vérnyomás-variabilitásra kifejtett hatásait. Véleményük szerint ma már bizonyítottnak tekinthető, hogy a hypertonia kezelése során a vérnyomáscélérték elérése mellett törekedni kell a vérnyomás-variabilitás csökkentésére, a vérnyomás-fluktuáció befolyásolására, mert ez jelenti az egyik legnagyobb veszélyt a hypertoniás egyén számára. Beszámolnak a hazai tapasztalatokról is. Reményteljesnek tartják, hogy a nemzetközi irányelvekben a vérnyomás-variabilitás mérése teret nyert. Orv. Hetil., 2014, 155(42), 1661–1672.

Open access

Absztrakt

Az időskori hypertonia kezelésére vonatkozó szakmai javaslatokban jelentős változások következtek be az elmúlt másfél évtizedben. A szerzők célja, hogy nemzetközi összehasonlításban bemutassák a különböző cardiovasculariskockázat-besorolású időskori hypertonia kezelésének jelenleg érvényes magyar irányelveit, nyomon követve az ajánlásokban bekövetkezett változásokat és ismertetve a változásokat előidéző bizonyítékokat. Elemzésükhöz a 2001 és 2015 között megjelent magyar, európai és amerikai hypertoniakezelési irányelveket és szakmai állásfoglalásokat használták fel. Sokáig a felnőttkori hypertoniában alkalmazandó kezelési küszöb és célértékek vonatkoztak idősekre is, cardiovascularis kockázatot növelő társbetegségekben pedig fokozatosan szigorodtak az elvárások; mígnem az új klinikai vizsgálatok eredményei és a korábbiak újraértékelése a célvérnyomás-követelmények enyhítéséhez, valamint korosztály-specifikus ajánlásokhoz vezettek. Az összehasonlított régiók jelenleg érvényes irányelveinek javaslatai különböznek időskori diabetesben, vesebetegségben és albuminuriában a vonatkozó célértéket, a béta-blokkolók alkalmazását és az időskor alsó határát illetően. Egyetértenek azonban abban, hogy a 140–150/<90 Hgmm vérnyomásnál alacsonyabb célérték hasznosságára nincs elég bizonyíték, és további vizsgálatok szükségesek az időskorban, aggkorban és különböző kockázati csoportokban az optimális célvérnyomás tisztázására. Orv. Hetil., 2016, 157(7), 247–259.

Open access

Az utóbbi időben ellentmondó adatok jelentek meg az angiotenzinreceptor-blokkolók daganatképződést fokozó hatásairól. A szakirodalomban az ellentmondásoknak számos oka lehet, többek között: rosszul tervezett vizsgálat, illetve hibás interpretáció. Tekintettel a kezelt hypertoniás betegek nagy számára, különösen fontos, hogy a magas vérnyomás kezelésére használt gyógyszerek onkológiai biztonságosságának kérdésében tisztán lássunk. Jelen közlemény a rendelkezésre álló adatok áttekintésével igyekszik választ adni a felmerült kérdésekre. Az angiotenzinreceptor-blokkolók daganatellenes hatásának, mai tudásunk szerint, nagyobb az esélye, mint a karcinogenezist fokozó hatásnak. Erre mutatnak azok az onkológiai vizsgálatok, amelyekben az angiotenzinreceptor-blokkoló terápiát kiegészítő kezelésnek javasolják a kemoterápia mellé hasnyálmirigy-, nyelőcső- és gyomordaganatok esetén. Orv. Hetil., 2015, 156(11), 423–430.

Open access

Absztrakt:

A peritonealis dialízis jelentősége a vesepótló kezelésben várhatóan növekedni fog, emiatt különösen fontos a peritonealis dialízis technológiájának legfőbb hátrányát jelentő glükózexpozíció újragondolása, az adverz hatások minimálisra csökkentése, amely a PD-oldatok további fejlesztésétől várható. Az első lépést a jelenlegi konvencionális glükózalapú PD-oldatok lokális és szisztémás káros hatásainak csökkentésében a biokompatibilis és nem glükózalapú modern PD-oldatok kifejlesztése jelentette. Egyelőre – limitált tapasztalatok alapján – nincsenek egyértelmű adatok a jobb klinikai kimenetelre. Felmerül az elméleti összefüggés a PD ritka szövődményeként kialakuló enkapszuláló peritonealis sclerosis és a peritonealis felszín lokális tartós glükózirritációja között. A szisztémás glykaemiás terhelés mértéke az aktuális állapotot tükröző szövetiglükóz-monitorozással, a hosszabb távon kialakuló kumulatív károsodás a bőr-autofluoreszcencia mérése útján követhető, a klinikai gyakorlatban azonban egyelőre egyik módszer sem kiterjedten használt. A modalitásból eredően fokozottabb a cardiovascularis betegségek rizikója, ezek mielőbbi diagnosztikája és kezelése kiemelt fontosságú. A diabetológiai szempontokat is tekintetbe vevő terápiás lépések megválasztásakor a páciensek életminőségi mutatóinak javítására, a megvalósítható legoptimálisabb életvitelre kell törekednünk. Orv Hetil. 2017; 158(43): 1708–1714.

Open access