Search Results

You are looking at 1 - 10 of 27 items for

  • Author or Editor: István Tornai x
  • All content x
Clear All Modify Search

Absztrakt

A krónikus C-vírus hepatitis kezelése az elmúlt huszonöt évben igen jelentős fejlődésen ment keresztül. Az 1-es genotípusú betegek gyógyulási aránya a pegilált interferon és ribavirin kettős kombinációval elérhető 40–50%-ról a direkt ható antivirális szerek bevezetésével szignifikánsan növekedett. A direkt ható antivirális szerek három nagy csoportja ismert, amelyek a vírus szaporodásának különböző fázisában fejtik ki hatásukat, a vírus nem strukturális fehérjéinek működését gátolják (NS3/4A proteáz, NS5A protein és NS5B polimeráz). A hepatitis C-vírus rendkívül gyorsan szaporodik és ennek kapcsán folyamatosan képződnek mutánsok, amelyek rezisztensek lehetnek a direkt ható antivirális terápiára. Mivel a kezelés előtt ezek már jelen lehetnek, és a direkt ható antivirális kezelés alatt csak ezek képesek szaporodni, a szelekciós nyomás hatására a rezisztens vírus váltja fel a vad típust. Ez különösen megfigyelhető volt monoterápia esetén, emiatt a direkt ható antivirális szereket kezdetben pegilált interferonnal kombinálták, majd mostanában teljesen interferonmentes kezeléseket fejlesztettek ki, amelyek két vagy három direkt ható antivirális szer kombinációjából állnak. Az első generációs proteázgátló telaprevir és boceprevir mellett megfigyelhető volt, hogy az 1a genotípusú betegek kedvezőtlenebbül reagálnak, magasabb a rezisztenciaarány, mint az 1b-betegekben. Hasonló jelenség megfigyelhető a korszerűbb proteázgátlókkal is, de az NS5A- és NS5B-gátlók esetén is. Ennek hátterében az alacsonyabb genetikai korlát áll, azaz kevesebb mutáció is elegendő a rezisztencia kialakulásához az 1a genotípusban. A szelektálódó rezisztens mutánsok jelentik az egyik legfontosabb kihívást az interferonmentes kezelések során. Orv. Hetil., 2015, 156(21), 849–854.

Restricted access

A krónikus vírushepatitisek jelentik ma a legismertebb okokat a hepatocellularis carcinoma (HCC) kialakulásában. A krónikus B- és C-vírus-hepatitis a májrákok körülbelül 40-50%-át okozza. A nyugati típusú társadalmakban a HCC előfordulása folyamatosan növekvő tendenciát mutat. Az alkohol számít a környezeti tényezők közül a legfontosabbnak, bár az alkoholfogyasztás a legtöbb országban csökken. Ez aláhúzza az egyéb környezeti tényezők fontosságát is. Az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyenes arányban növekszik a cirrhosis és a következményes HCC gyakorisága nőkben és férfiakban egyaránt. A kémiai anyagok közül a legismertebb a Kínában és Afrikában elterjedt aflatoxin, amely a gabonaféléket szennyező mycotoxin. Hasonló területeken endémiás, mint a hepatitis B-vírus, együtt szinergista hatást fejtenek ki. A dohányzás is egyértelműen bizonyított hepatocarcinogen hatással rendelkezik. Ez is jelentősen fokozódik, ha alkoholfogyasztással vagy vírushepatitisszel társul. Társadalmilag talán a legfontosabb az elhízás, a következményes nem alkoholos zsírmáj, illetve steatohepatitis és a 2-es típusú cukorbetegség, amelyek prevalenciája egyre fokozódik. Feltehetően ezek állnak a növekvő HCC-gyakoriság hátterében. Az inzulinrezisztencia és az oxidatív stressz képezik a legfontosabb patogenetikai lépéseket a májsejtkárosodásban. További fontos rizikótényező az orális fogamzásgátlók elterjedt használata. Egyes foglalkozások esetén a tartós szervesoldószer-expozíció is növeli a HCC rizikóját. Védelmet jelenthetnek az antioxidánsok, a szelén, a gyógyszerek közül a statinok és a feketekávé-fogyasztás.

Restricted access

A krónikus B-vírus hepatitis kezelése ma is komoly kihívást jelent. A kezelés indikálásakor, majd közben is, számos paramétert kell figyelembe venni. A kezelés lehetséges végpontjai és azok tartóssága is nagyon különböző. A HBeAg-pozitív és -negatív aktív betegek egyaránt kezelést igényelnek, amely két különböző stratégiával történhet. Az interferonalapú kezelés meghatározott ideig tart, következtében a betegek egyharmadában várható tartós immunválasz, amely a kezelés után akár évekkel is úgynevezett indukált remissziót eredményezhet. A nukleozid- vagy nukleotidanalógokkal (NA) általában folyamatos kezelésre van szükség az úgynevezett fenntartott remisszió érdekében, mivel a kezelés abbahagyását követően gyakori a relapsus. Az NA-k esetén emellett fontos szempont a rezisztencia kialakulása és az antivirális hatás elvesztése a tartós adagolás során. Első vonalbeli kezelésként jelenleg három gyógyszer választható, ezek a pegilált interferon-alfa-2a, az entecavir és a tenofovir. Ellenjavallat hiányában érdemes az immunválasz indukciójára a kezelést interferonnal kezdeni, amelyet szükség esetén NA-val lehet folytatni. Orv. Hetil., 2011, 152, 869–874.

Restricted access

The prevalence of hepatitis C virus infection among patients on hemodialysis is about ten times higher than in the normal population. The infection can induce chronic glomerulonephritis, as an extrahepatic manifestation, which can lead to end-stage renal disease. However, in the majority of patients hepatitis C virus is acquired as a nosocomial infection during hemodialysis. Most of the infected patients have usually normal liver enzymes and need regular screening for hepatitis C antibody to detect the infection. Despite the normal liver enzymes, the liver disease may progress to cirrhosis. Some of the patients are on the renal transplantation waiting list. The immunosuppressive treatment after renal transplantation results in a significantly increased viral replication which might induce further progression of the liver disease. Interferon treatment given after transplantation can induce rejection and graft failure. Therefore the antiviral treatment should be administered during or before the hemodialysis period. Only limited data are available about the treatment of patients with impaired renal function. Alfa-interferon was used mostly in these patients. Due to its impaired renal clearance and higher serum concentration interferon seems to be more effective, but less tolerable in patients with end-stage renal disease than in other groups of patients. Ribavirin is also excreted exclusively by the kidney with anemia being even more pronounced in these patients, and as such is contraindicated in patients on hemodialysis. The pharmacokinetics of the pegylated interferon alfa-2a is very advantageous for patients with end-stage renal disease. The safety and efficacy of peginterferon alfa-2a is now being confirmed in many publications.

Restricted access

A krónikus veseelégtelenségben szenvedő, dialíziskezelésben részesülő betegek körében általában tízszer magasabb a hepatitis C-vírus előfordulási aránya, mint a normál populációban. Néhány betegben a vírus által okozott krónikus glomerulonephritis áll a háttérben, de a betegek nagy részében a művesekezelés során szerzett nosocomiális fertőzésről van szó. A fertőzés csak a rendszeres szűrővizsgálatokkal fedezhető fel biztonságosan, mivel a legtöbb esetben a májenzimek normálisak. Ennek ellenére a folyamat súlyos májbetegségbe progrediálhat. A dializált betegek egy része vesetranszplantációra vár. A transzplantáció után adott immunszuppresszív kezelés mellett azonban a vírus szaporodása jelentősen felgyorsul, mely a májbetegség romlását idézi elő. A kilökődés veszélye miatt a transzplantáció után már nem kezelhetők interferonnal. Emiatt az alkalmas betegekben legkésőbb a művesekezelés időszakában kell a vírusellenes kezelést elkezdeni. A beszűkült vesefunkciójú betegekben kevesebb tapasztalat áll rendelkezésre. A legtöbb beteget interferonnal kezelték. Az interferon, a meglassult kiválasztás miatt ugyan hatékonyabb, mint a normális vesefunkció mellett, de a betegek kevésbé tolerálják. A ribavirin kizárólag a vesén keresztül választódik ki, az anaemiát okozó hatása még kifejezettebb ebben a betegcsoportban, ezért használata jelenleg nem elfogadott. A peginterferon alfa-2a a vesebetegek számára igen kedvező farmakokinetikai tulajdonságokkal rendelkezik. Hatékonyságáról egyre több tanulmány áll rendelkezésre.

Restricted access

Introduction: In the past decade several multicentre, prospective, randomised trials have revealed a significant progress in the therapy for chronic viral hepatitis, but only limited and contradictory data are available regarding the real value of the antiviral treatment in the everyday routine clinical practice. Objective: A nation-wide retrospective analysis has been performed in order to assess the efficacy of antiviral therapy for patients with chronic hepatitis B and C representing the entire population that needed treatment in Hungary during a seven-year period. In addition, results of a prospective Hungarian study including patients with chronic hepatitis C are also presented. Patients and methods: A total of 220 patients with chronic hepatitis B treated with standard interferon-alpha (112), pegylated interferon-alpha-2a (23) or lamivudine (85) were investigated and the ratio of HBeAg seroconversion and/or undetectable HBV-DNA has been assessed. Of the 2442 patients with chronic hepatitis C, 333 were treated with standard interferon monotherapy, 1122 with standard interferon + ribavirin and 987 with pegylated interferon + ribavirin combination for 6 to 12 months. In a prospective study, 69 patients with chronic hepatitis C were enrolled and treated with pegylated interferon-alpha-2a + ribavirin. The rate of sustained virological response, the predictors of outcome and the adverse effects of treatment were evaluated. Results: For HBV patients standard IFN, PEG-IFN and lamivudine provided 31, 30, and 31 to 33% sustained virological response rate, respectively. In chronic hepatitis C, a continuous improvement was noted in sustained virological response, from 13% with interferon monotherapy to 31% with pegylated interferon + ribavirin combination, while even a 48% sustained virological response has been achieved in the prospective trial. The most important predictors of outcome were the 4-week ‘rapid’ and 12-week ‘early’ virological responses, then female gender, age, BMI and adherence. The most frequent complications of the treatment were cytopenia, haemolysis and depression, occurring in 9% of patients. Conclusion: Unlike in HBV infection, in chronic HCV hepatitis the efficacy of antiviral treatment has gradually improved in our everyday clinical practice, but the results are far poorer than those achieved in a prospective study. To manage the growing populations of hard-to-treat patients with chronic viral hepatitis, there is a need for more effective treatment modalities, including optimalized, individualized dosing and novel antiviral agents.

Restricted access

Az utolsó évtizedben számos multicentrikus, randomizált vizsgálat bizonyította az előrehaladást a krónikus vírushepatitisek kezelésében. Ugyanakkor csak korlátozott számú és ellentmondásos adatokat közöltek az antivirális terápia reális értékéről a mindennapos rutin klinikai gyakorlatában. Cél: Retrospektív felmérést végeztünk a terápia hatékonyságának megállapítására krónikus B- és C-hepatitisben, egy 7 éves periódus alatt kezelt országos populációban. Emellett bemutatjuk még egy hazai prospektív vizsgálat néhány adatát is. Módszerek: 220 krónikus B-hepatitises beteget kezeltünk, közülük 112 standard interferon-, 23 pegilált interferon-, 85 lamivudin-terápiában részesült, akikben a HbeAg-szerokonverzió és/vagy HBV-DNS-negatívvá válás arányát vizsgáltuk. A retrospektív elemzésben szereplő 2442 krónikus C-hepatitises közül 333 standard interferon-monoterápiát, 1122 standard interferon + ribavirin kombinációt és 987 pegilált interferon + ribavirin-kezelést kapott. A prospektív vizsgálatban 69 HCV1-beteg pegilált interferon α-2a + ribavirin terápiában részesült 6–12 hónapon át. A tartós virológiai válasz mellett vizsgáltuk a kedvező kimenetel prediktorait és a mellékhatások előfordulását. Eredmények: Krónikus B-hepatitisben a standard interferon 31%-os, a pegilált interferon 30%-os, a lamivudin 31–33%-os tartós vírusnegativitáshoz vezetett. Krónikus C-hepatitisben a tartós virológiai válasz aránya az interferon-monoterápiával észlelt 13%-ról a pegilált interferon + ribavirin mellett 31%-ra nőtt, a prospektív vizsgálatban ez 48% volt. A jó prognózis prediktora a rapid (4 hetes) és a korai (12 hetes) virológiai válasz, a női nem, az életkor, BMI és az adherencia volt. A betegek 9%-ában fordult elő mellékhatás, leggyakrabban cytopenia, haemolysis és depresszió. Következtetés: A krónikus B-hepatitisszel ellentétben, a hepatitis C-vírusinfekció kezelésének effektivitása hazánkban is fokozatosan javult. A mindennapi gyakorlat országos adatai azonban elmaradnak a prospektív vizsgálat sikerességétől. A jövőben hatékonyabb terápiás stratégiák szükségesek, beleértve az individualizált dozírozást és az új antivirális szerek alkalmazását.

Restricted access

Absztrakt

Bevezetés: A hepatocellularis carcinoma gyakori, nehezen kezelhető daganat. Célkitűzés: A szerzők áttekintették a májsejtrákkal kapcsolatos ismereteket és értékelték a kezelési eredményeket az északkelet-magyarországi régióban. Módszer: A szerzők intézményében 5 év alatt májsejtrák diagnózissal kezelt betegek adatait retrospektív módon elemezték. Eredmények: Ismert májcirrhosisa 187 beteg közül 71-nek (38%) volt, 52 betegnél (28%) a májcirrhosisra a daganat felismerésekor derült fény. Nem volt májzsugora 15 betegnek (8%), míg erre vonatkozóan 49 betegnél (26%) nem találtak adatot. Etiológiai faktorok az alkoholfogyasztás (52%), a vírushepatitis (41%) és a metabolikus szindróma (valószínűleg nem alkoholos zsírmáj) (44%) voltak. Cirrhosis nélkül kialakult májsejtrák hátterében leggyakrabban nem alkoholos zsírmáj állt. A daganat felismerése 83%-ban előrehaladott stádiumban történt. A túlélést a Barcelona stádium (A vs. B/C vs. D stádium: 829 vs. 387 vs. 137 nap, p<0,001) jelentősen befolyásolta, az etiológia nem (vírus 282, metabolikus szindróma 335 és alkohol 423 nap, p = 0,65). Következtetések: A hepatocellularis carcinoma rossz kimenetelének oka a késői felismerés. A májzsugoros betegek szűrése mellett a májcirrhosis korábbi felismerése szükséges. A metabolikus szindrómások ultrahangos szűrése megfontolandó. A krónikus májbetegség terápiája a túlélést lényegesen befolyásolja. Orv. Hetil., 2016, 157(45), 1793–1801.

Restricted access

A Hepatitis Regiszter a Magyar Gasztroenterológai Társaság Hepatológiai Szekciója által a Májbetegekért Alapítvány közreműködésével létrehozott és üzemeltetett rendszer, amely a krónikus hepatitis B és C interferonalapú kezelésének nyilvántartására, valamint az engedélyezési folyamat elektronikus megvalósítására készült. A regiszter segítségével vált tisztázhatóvá a hepatitis C elleni új, hármas kezelésre várakozók száma és összetétele: 3000, korábban sikertelenül kezelt betegnél indokolt és lehetséges az újrakezelés, 40%-uknál a májbetegség már cirrhosis stádiumában van, és 40%-uk volt a korábbi kettős kezelésre nullreagáló. A rendszer a benyújtott IFN-alapú kezelési kérelmekhez automatikusan hozzárendeli a szakmai ajánlásban, illetve finanszírozási protokollban meghatározott prioritási indexet, ami a kezelés sürgősségének mérőszáma. Legfőbb meghatározója a fibrosis mértéke, de szerepelnek benne a betegség progressziójának mértékét, a gyógyhajlamot és speciális szempontokat tükröző összetevők is. Orv. Hetil., 2013, 154, 1151–1155.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Mária Papp, Anikó Farkas, Miklós Udvardy, and István Tornai

A bakteriális infekciók a májcirrhosis jól ismert szövődményei, jelentősen emelik a mortalitást. A májelégtelenség súlyossága és a gastrointestinalis vérzés fontos hajlamosító tényezők. A leggyakoribb fertőzések a spontán bakteriális peritonitis, a húgyúti és légúti fertőzések, valamint a sepsis. A kórokozók között azonos arányban fordulnak elő Gram-negatív és -pozitív baktériumok. Gastrointestinalis vérzés esetén (varix vagy nem varix eredetű) az ascites meglététől vagy hiányától függetlenül rövidtávú profilaktikus antibiotikus kezelés (per os norfloxacin vagy ciprofloxacin) javasolt (primer prevenció) . A kórházi kezelés ideje alatt gastrointestinalis vérzés hiányában is megfontolandó a norfloxacin adása alacsony ascites proteintartalom esetén. A spontán bakteriális peritonitis empirikus kezelésében iv. III. generációs cephalosporin adása javasolt, mely a tenyésztési lelet alapján célzott antibiotikus kezelésre váltható. A kezelés időtartama 5–8 nap. Jó alternatíva lehet az amoxicillin/klavulánsav kombináció, valamint korábban spontán bakteriális peritonitis profilaxisban nem részesülő betegek esetén valamely kinolonszármazék is. Az iv. megkezdett antibiotikus kezelés megfelelő klinikai javulás mellett 2 nap múlva per os kezelésre váltható. Veseelégtelenség társulása esetén kiegészítő albuminkezelés szükséges. Hosszú távú antibiotikum-profilaxis a spontán bakteriális peritonitis epizód lezajlását követően a gyakori kiújulás veszélye miatt minden betegnél indokolt (szekunder prevenció) . A „szelektív intestinalis dekontaminációra” leginkább a per os adott, elsősorban rosszul felszívódó fluorokinolonszármazék, a norfloxacin javasolt. A per os adott ciprofloxacin vagy méginkább a levofloxacin, ez utóbbi Gram-pozitívak ellen is hatékony, megfelelő alternatíva lehet. Trimetoprim/sulfamethoxazole adása csak abban az esetben jön szóba, ha a beteg nem kaphat kinolonszármazékot. A kezelést az ascites eltűnéséig; az ascites perzisztálása esetén a beteg élete végéig vagy a májtranszplantációig kell folytatni. A rezisztens törzsek kialakulásának veszélye miatt hosszútávú profilaxis spontán bakteriális peritonitisen még át nem esett asciteses cirrhosisos betegekben nem javasolt, akkor sem, ha az ascites terápia refrakter, vagy pedig fehérjetartalma alacsony.

Restricted access