A felnőttkori non-Hodgkin-lymphoma előfordulása az elmúlt évtizedekben jelentősen nőtt. A betegcsoport nagyon heterogén, változatos klinikai és morfológiai megjelenéssel. A legjellemzőbb nodalis érintettség mellett gyakoriak az extranodalis formák, amelyek leggyakrabban a gastrointestinalis traktust, a központi idegrendszert és a bőrt érintik. A gastrointestinalis traktus non-Hodgkin-lymphomáinak kezelési stratégiája változott az elmúlt évtizedben, a kemoimmunoterápia háttérbe szorította a korábban jóval gyakrabban végzett sebészeti beavatkozásokat. Módszerek: A szerzők Kaposváron, a Kaposi Mór Oktató Kórházban és Gyulán, a Pándy Kálmán Megyei Kórházban kezelt 48, gastrointestinalis traktust érintő non-Hodgkin-lymphomás betegük adatait mutatják be. A betegek közül 27 nő és 21 férfi, átlagéletkoruk 67,8 év. A leggyakoribb lokalizáció a gyomor ( n = 26), a leggyakoribb szövettani típus diffúz nagy B-sejtes lymphoma (DLBCL) volt. A betegek rizikófaktorait a nemzetközi prognosztikai index (IPI) alapján állapították meg. Negyvenhat beteg kapott kemoimmunoterápiás kezelést, 6 esetben érintett mezős sugárkezelés, 3 esetben Helicobacter pylori -eradikáció, 4 betegnél gyomorreszekció történt. Eredmények: Az összes beteg 68%-ában sikerült komplett, 13%-ában parciális remissziót elérni, 19% nonreszponder volt. A nemzetközi prognosztikai index alapján a betegek többsége az alacsony, illetve magas intermedier rizikócsoportba tartozott (IPI-átlag: 2,68). A tápcsatorna felső szakaszát érintő lymphomás betegek prognózisa volt a legjobb (IPI: 2,0), ugyanakkor a gyomorlymphomás betegeknél volt a legmagasabb a komplett remisszió aránya (73%). Következtetés: Kemoimmunoterápiával a betegek gyógyulási esélyei javultak az elmúlt évtizedben, a gastrointestinalis traktust érintő non-Hodgkin-lymphomák jelentős hányada meggyógyítható. Az IPI a legelfogadottabb mutató a non-Hodgkin-lymphoma prognózisának megítélésére. A komplett remisszióba jutott betegek prognosztikai indexe volt a legalacsonyabb, de az IPI-n kívül egyéb tényezők is befolyásolhatják a kezelésre adott választ.

Absztrakt

A B-CLL-ben szenvedő betegeink közel 20%-a esetében a kórlefolyás során jelentkezik autoimmun betegség, melyek jelentős része jól kezelhető. Jelen esettanulmány kapcsán egy olyan betegünket mutatjuk be, aki nem ebbe a csoportba tartozik. A 2016 óta ismert, „watch and wait” stratégia mentén obszervált beteg 2018-ban gravis, DAT-pozitív haemolitikus anaemia miatt került sürgősséggel felvételre. Parenterális nagy dózisú szteroid lökésterápiát alkalmaztunk B12-és folsavpótlás mellett. Nem szűnő transzfúziós igény miatt terápiáját rituximabbal egészítettük ki. Genetikai vizsgálatok eredményére várva, az elégtelen terápiás válasz miatt R-CVP-terápiát alkalmaztunk, melyre a beteg kiválóan reagált. A várt eredmények megérkeztek: 11q- és mutálatlan IGHV-státusz igazolódott. A hatodik ciklus R-CVP után mintegy egy évvel ismételten gravis hemolízis lépett fel, ekkor – a mutálatlan IGHV-státuszra való tekintettel – ibrutinibterápia mellett döntöttünk. A beteg rapidan romló általános állapota, súlyosbodó hipoxiás tünetei, fokozódó transzfúziós igénye miatt a BTK-hatás kifejlődésére nem várhattunk: intravénás immunglobulin-terápiát alkalmaztunk, valamint a korábban elkezdett ibrutinibet folytattuk. Ezt követően a beteg állapota nagyon gyorsan javult, hemoglobinértéke rapidan emelkedett, transzfúziós igénye megszűnt. A B-CLL terápiájában egyre inkább háttérbe szorulnak a kemoterápiás rezsimek, és teret adnak az innovatív, célzott terápiáknak. Ezek a hatóanyagok a hagyományos kezelésekre nem reagáló szekunder AIHA kezelésében is igen jó eredménnyel alkalmazhatóak.

Absztrakt:

Az akut myeloid leukémia (AML) osztályozásának és rizikóbecslésének alapjául a citogenetikai eltérések szolgálnak, azonban az elmúlt években az új generációs szekvenálásnak (NGS) köszönhetően nagy előrelépések történtek az AML genomszintű feltérképezésében. Az újonnan megismert genetikai eltérések diagnosztikus és prognosztikus jelentőséggel bírnak, így mára a nemzetközi ajánlásokba is felvételre kerültek. Az AML kezelése terén az elmúlt évtizedekben nem következett be jelentős változás, azonban a visszatérő génmutációk azonosítása révén több célzott terápiás gyógyszer került kifejlesztésre.

Jelen tanulmányunk célja a hazai AML-es betegpopulációban előforduló citogenetikai és molekuláris genetikai eltérések gyakoriságának meghatározása, különös tekintettel azokra a mutációkra, melyekkel szemben már léteznek célzott terápiák.

329 AML-es beteg esetében végeztük el az IDH1, IDH2 és FLT3-TKD mutációanalízist hagyományos Sanger-szekvenálással, míg az FLT3-ITD, NPM1 és CEBPA mutációs státusz, valamint a citogenetikai vizsgálatok eredményei rendelkezésünkre álltak, mivel a diagnosztikus rutin részét képezik.

Az általunk vizsgált betegpopuláció 51,4%-ában mutattunk ki kromoszómaeltérést, melyek közül leggyakrabban a –5/del(5q) (10,6%), 8-as triszómia (7,9%), a t(15;17) (7,9%) valamint a –7/del(7q) (7,5%) fordult elő, míg a betegek fennmaradó 48,6%-a normál kariotípussal rendelkezett. A mutációanalízis eredményeképpen a betegek 7,0%-ában volt kimutatható az IDH1-, 13,4%-ában az IDH2-, 5,8%-ában az FLT3-TKD-, 22,4%-ában FLT3-ITD-, 27,3%-ában NPM1-, valamint 7,1%-ában CEBPA-mutáció. A genetikai eltéréseken alapuló Európai LeukémiaNet (ELN) 2017-es ajánlása szerint elvégzett rizikóbesorolás során szignifikáns különbség volt kimutatható a rizikócsoportok túlélése között: a medián teljes túlélési idő a kedvező rizikócsoportban 34,7 hónap, az intermedier rizikócsoportban 10,0 hónap, míg a kedvezőtlen rizikócsoportban 3,7 hónap volt (p < 0,0001).

Eredményeink azt mutatják, hogy az AML-es betegek közel fele hordoz olyan génmutációt, mellyel szemben már rendelkezünk célzott terápiával. Reményeink szerint a jövőben további támadáspontok is azonosításra kerülnek, és ezáltal az AML-es betegek kezelésében is megvalósulhat a mutációs státuszon alapuló személyre szabott célzott kezelés, ami megnövelheti a betegek várható élettartamát.