Search Results

You are looking at 1 - 8 of 8 items for

  • Author or Editor: J. Csaba Fekete x
Clear All Modify Search

A foúri lakóhelyek (az állandó rezidenciális vagy szezonális tartózkodásra szánt paloták, kastélyok, villák stb.) belso tér és rendeltetés összefüggéseinek bonyolult rendszerében a társasági élet színterei meghatározó szerepet töltöttek be. Nemcsak az épület építészeti megjelenését, hanem a közösségi rendeltetések elhelyezését és az ennek megfelelo terek szervezését is alapvetoen befolyásolta az épület fo megközelítésének kialakítása. A belso terek környezettel való kapcsolatát hagyományosan az épület fobejárati rendszere határozta meg. A fobejárat másrészt a belso tér hangulati elokészítése, mely általában a megérkezés és a fogadás reprezentatív színhelye volt. A XIX. század elso felének új társadalmi viszonyait a korábbi térkompozíció hierarchikus viszonyainak felbomlása és az egyenrangú társasági terek kialakulása jól tükrözte. A század második felében a továbbfejlodés egyértelmuen a monumentalitás irányába mutatott. A társasági terek rendeltetése specializálódott, valamint új funkciók lettek általánossá, s mindezek következtében számuk jelentosen megnott (több szalon, dohányzó, télikert, gyujteményes termek, biliárdszoba stb.). E terek monumentális csoportba történo kapcsolása a század közepétol bevett gyakorlattá vált (Nagyhörcsök, 1855; Ókígyós, 1875; Csala, 1876; Tura, 1883; Dob, 1884). Az új monumentális közösségi tércsoport reprezentatív feltárását azonban egyre kevésbé elégítette ki az egyszintes elocsarnok, így új megoldás kiérlelése vált szükségessé. Kellett egy olyan térforma, mely mind a lineáris, mind a centrális rendeltetésdiszpozícióban, a helyiségprogram léptékétol szinte függetlenül jól alkalmazható központi szerepre, ugyanakkor megjelenése hatásos és nagyvonalú.

Restricted access

Az 1750-es és 1840-es évek közötti időszak magyarországi főúri lakóhelyépítészetében a reprezentatív közösségi terek tér és rendeltetésének összefüggéseit elemezve egy átalakulási - fejlődési - vonal figyelhető meg. Ez a XVIII. századi hierarchikus elvű barokk hosszirányú térfűzési mód, valamint a XIX. század második felének historizáló központos tércsoportosítással korszerűen kialakuló térkompozíciók között mutat szerves átmenetet. A fejlődés első állomásaként, az 1750-60-as években, az előudvaros diszpozíciók elterjedésével, a kocsibehajtó-csarnokokat felváltotta a központi fekvésű sala terrena előcsarnok rendeltetéssel (Kiscenk, [ma Nagycenk] Gyula, Mór). A főlépcsőház - mivel a női és a vendégszint továbbra is az emelet volt - ekkor még őrizte a térkompozícióban elfoglalt hangsúlyos szerepét. Az 1780-as évektől gyakrabban, a XIX. század legelejétől kezdve pedig szinte kizárólagosan került a földszintre, a kerttel egyre közvetlenebb, nemcsak vizuális, hanem fizikai kapcsolatba a kastély fő szintje (Csákvár). Ez szükségszerűen eredményezte a közösségi- és lakórendeltetések elhelyezésének differenciálását. Az épület szimmetriatengelyét elfoglaló sala terrena a lakóterek sorába integrálódott, s legtöbbször (hagyományosan) ebédlő szerepét töltötte be, két oldalán közvetlen átjárással a kétnemű lakosztá-lyok nappali és hálószobái felé. A belső tér egyszerre vált intimebbé és átjárhatóbbá belül, mind nyitottabbá kívülre, a kert felé. A XIX. század első negyedének társasági és lakórendeltetései hosszirányú kompozícióban hierarchikus tagozódás nélkül, egymás mellé rendelt elemekként sorakoztak (Bicske, Dég). A terek önálló formálása, a lakó és társasági rendeltetések funkcionális szétválasztása e kompozícióban valósult meg először hazánkban. A térsorolás tengelyének törésével, az épülettraktus kettőzésével összefogottabb téralakításra is lehetőség nyílt (Gyöngyös). Ezt pedig már csak egy lépés választotta el a XIX. század közepének következő jelentős belső-térszerkezeti újításától, a társasági tereket monumentális csoportba foglaló, központos térkompozíciók kialakulásától.

Restricted access

A 18–19. századi urasági nagykonyhák építészeti kialakítása a füstelvezető szerkezetekkel tagolt térformából a füstmentesítést lehetővé tevő tüzelőberendezések révén a tagolatlan térforma alkalmazása és a funkcionális elkülönülés irányába fejlődött. A beépített tüzelőberendezések és a technikai felszereltség fejlődése, az egészséges vízvétel lehetőségének megteremtése biztosította a konyhák korszerűségét, amely révén az ételkészítés módozataihoz, a főúri étkezési szokások megváltozásához alkalmazkodni volt képes, ugyanakkor a korszak technikai vívmányai is befolyásolták az étkezési szokásokat. A hagyományos tűzpadka-kemence-katlan együttesét az 1840-es évektől beépített, csempézett takaréktűzhely váltotta fel. Az 1870-es évektől a takaréktűzhely vasból készült, zománcozott változata is elterjedt, majd a 19–20. század fordulójától a hagyományos fatüzelésű kialakítást a gázüzem korszerűsítette. A 20. századra a funkcionális differenciálás és specializálódás révén – egy-egy főúri lakóhelyen belül – a konyhák és a körülöttük lévő kiszolgáló rendeltetések önálló, a társasági funkciókhoz és a lakórendeltetésekhez változatos közlekedőrendszerrel kapcsolódó funkcionális csoportot alkottak.

Restricted access

A főúri lakóhelyek térszervezésének belső hierarchiáját leginkább lakótereik kialakításának és kiszolgálásának módja tükrözi. Hazánkban a 17. századi lakórendeltetések terei még nem alkottak funkcionális egységet – önálló lakosztályt. Már létezett ugyan a kettős, differenciált közlekedési rendszer: a szobasoron keresztüli reprezentatív, és a pitvaron, folyosón keresztüli kiszolgáló forgalom, de ez ekkor még az épület egészét, közösségi tereit is átszőtte. A higiénés felszerelést a hálószoba falában elhelyezett külső- vagy belsőaknás száraz árnyékszék és a mosdófelszerelés biztosította. A későbbi főúri lakosztályok archetípusait a nemek szerint megosztott és az udvari státus szerint tagozott 17. századi lakótérsorokban találhatjuk meg.

A hazai főúri lakóhelyek lakosztályainak 18. századi legmagasabb színvonalú megoldása az uralkodói vendégek számára kialakított vendéglakosztályokban vagy a legmagasabb rangú tulajdonosi lakosztályok formájában találhatók meg. A hálószoba reprezentatív feltárását – a társasági terek folytatásaként – az előszoba kezdte. A lakosztály személyzeti kiszolgálása közvetlen és rejtett volt. A hálószobához egy–három kabinet kapcsolódott írószoba, öltöző vagy mosdó, illetve garderobe rendeltetéssel. A száraz árnyékszék a hálószobából nyílt, olyan hátulról megoldott tisztítási lehetőséggel, amely a lakosztály használóinak megzavarása nélkül történhetett. A kapcsolódó belső melléklépcső a személyzeti kiszolgálás gyors, diszkrét lebonyolítását tette lehetővé. A belső kiszolgáló tércsoport köré fogatolt lakosztálytípus az 1720-as évektől terjedt el hazánkban, és a század második felében vált általánossá, meghatározóan a kéttraktusos elrendezésű épületekben.

A 19. századi lakosztályok kialakításának elvei a megelőző század elvein alapultak. A megnőtt komfort- és higiénés igények a fürdőszoba megjelenésével átszervezték a lakosztály rendszerét. A napi rendszerességű mosdás, a fürdés funkciójának önálló tere és beépített berendezése a 19. század közepén jelent meg hazánkban. Első látványos formája – amely a 20. század elejéig továbbélt – a lakosztály hálószobájához kapcsolódó öltözőszoba alkóvos térbővülete volt, mélyített fürdőmedencével. A 19. század végének beépített, lábakon álló kádjai már saját kis helyiségbe, a fürdőszobába – a hálószoba és az öltöző mellé – a kabinetek sorába kerültek.

Open access

A kastélyok, paloták, kúriák, „várkastélyok”, várak – vagyis a főúri lakóhelyek – elsősorban profán építészeti műfajt képviselnek, azonban funkcionális sokszínűségüket és komplexitásukat jól reprezentálja, hogy többségük szakrális rendeltetéselemeket is befogadott. A házikápolna a világi főúri lakóhelyekben az otthoni vallásgyakorlás legfontosabb színhelye, amely a 19. század közepéig jellemzően a főúri vallásosság szimbóluma volt. A házikápolnák térkompozíciója a liturgia egyszerűsített változatára specializálódott. Ugyanakkor a főúri, valamint a köznépi együttes jelenlét funkcionálisan differenciált, tagolt téralakítást eredményezett. A 18. századi példák nagy belmagasságú, karzatokkal kialakított, boltozott csarnokterei késő középkori hagyományon alapulhattak, ugyanakkor korabeli jellemzőjük, hogy közvetlen udvari bejáratuk révén nyilvános liturgiára is alkalmasak voltak. A házikápolnák diszpozíciója a 18–19. században rendkívüli változatosságot mutatott. Az 1850 előtti példáknál az épületen belüli térkapcsolatot a főúri oratórium-karzat biztosította, amely jellemzően a férfi lakosztály felől – annak földszinti vagy emeleti elhelyezésétől függetlenül – volt megközelíthető. Az időszakban volt példa arra, hogy a kápolna a női oldalon helyezkedett el, és volt példa a két lakosztály közötti diszpozícióra is. A nagyvonalú, attraktív kialakítású nyilvános kápolnák mellett kisebb, helyiségsorba illeszkedő, lakosztályokon belülre pozícionált magánkápolnát is gyakran létesítettek a korszakban. A 19. század közepétől a házikápolnák hagyományos funkcionalitása megmaradt, de elhelyezésükre jellemző volt a tulajdonosi lakosztályoktól távolabbi, esetenként a vendéglakrészekhez az épületszárnyak végén kapcsolódó, tehát az elsődleges forgalmi terektől kieső, „perifériás” diszpozíció, de előfordult a központi társasági terek monumentális csoportjához történő hangsúlyos kapcsolódás is.

Open access

A főúri lakóhelyek funkcionális rendszerében jól kifejeződik annak a társadalmi kapcsolati hálónak a szerkezete, amelybe a tulajdonosok háza (udvar- vagy háztartása) beágyazódik. A 19. század folyamán a főnemességet ért társadalmi változások (hivatali állások vállalása, politikai működés, részvétel gazdasági vállalkozásokban stb.) a köz- és magánszféra, az intim és a nyilvános funkciók határozott szétválását eredményezték. Ennek leglátványosabb megnyilvánulása, hogy a magánlakosztályok nyilvánossága és közéleti szerepe jórészt megszűnt, és ezt a társasági terek számban jelentősen megnőtt csoportja vette át. A főnemesi réteg ugyanis olyan tágas, külön saját életvitelt lehetővé tevő mozgástérrel rendelkezett, ahol párhuzamosan a férjnek és a feleségnek külön érintkezési körei lehettek. Az illem, a konvenció és a reprezentációs kötelezettségek azonban megköveteltek bizonyos érintkezést a házastársak között is, és a kapcsolatoknak ez a társadalmilag elvárt minimuma szabhatott korlátokat mindkettőjük életének. Ez határozta meg a nemzedékeket átfogó egység, a ház jelentéstartalmában kifejeződő, a férj és a feleség közötti nyilvánosan legitimált társadalmi kapcsolatot. A társasági terek, a fogadóhelyiségek, vendéglakrészek elrendezése, száma és kiterjedése a tulajdonosok rangszerű, a nyilvános közösségbe való beleszövődésének módját és mértékét tükrözi. A társasági terek kialakítása pontosan meghatározott társadalmi jelentéssel bírt, ezek a ház urának és úrnőjének szűkebb érintkezési köre számára voltak fenntartva. Itt fogadták azokat, akik rövid vendégségbe érkeztek, amikor a látogatások nem elsősorban a reprezentációt szolgálták, hanem inkább a kényelmes, bensőséges és az etikett szempontjából kevéssé kötött társasági együttlétet, szalonéletet. Az ebédlő ezzel szemben annak a sajátos, nyilvános társadalmi állásnak a jelképe volt, amelyet a tulajdonosok a főnemesség hierarchiájában elfoglaltak. Az ebédlő és az ehhez kapcsolódó vendéglakosztály lehetett alkalmas a rangban egyenlők vagy a magasabban állók hivatalos látogatásainak fogadására, utóbbi pedig elhelyezésére, elszállásolására. Az 1790-es évektől a számban megszaporodó, funkciójában specializálódó társasági és integrálódó gyűjteményes rendeltetések lineáris sorának differenciált beosztása alakult ki, amely ezeket a lakófunkcióktól a korábbinál jóval karakteresebben elválasztotta. A 19. században így a társasági funkciók teljesen vagy részben a lakófunkcióktól differenciáltan, a példák döntő többségénél a földszintre osztva, gyalogos feltárással jelentek meg. Az 1810-es években, a lineáris struktúrában kialakuló rendeltetéscsoport eredményezte több társasági helyiség egyidejű, központi feltárásának igényét, amely e hagyományos struktúra jelentőségét adta a korszakban. A nagyszámú társasági rendeltetést differenciáltan befoglaló centrális, háromtraktusos térstruktúrák kialakulása az 1850-es évektől volt jellemző, míg a lineáris kétmenetes elrendezések hagyományosnak tekinthetők a korszakban.

Open access

A magyarországi romantika egyik legjelentősebb alkotása a mára romokban heverőnagyhörcsökpusztai Zichy-kastély, ismertebb nevén Annavár. A korábbi XIX. és XX. századi szakirodalom a kastély tervezését Ybl Miklósnak tulajdonította, Wéber Antalt mint az átalakítás tervezőjét említette. E téves álláspontot a tervtári anyag átvizsgálásával és a helyszín alapos bejárásával sikerült cáfolnunk. Az Ybl-hagyatékban található nagyhörcsökpusztai tervlapokat –az ábrázolt átalakítások követésével –sikerült időrendi és tematikus rendbe foglalni. A Wéber által 1852-től tervezett és Ybl elképzelései szerint az 1860-as években átalakított kastély elemzése a főúri háztartás és a stílus szempontjából is érdekesnek bizonyult. A terv- és felmérési rajzok sorozatán egy olyan főúri lakóhely képe bontakozik ki, amely a gyakori változtatás során, a fiatal és még nőtlen gróf Zichy Paulai Ferenc házasságával gyökeresen átalakuló és feleségének, Kornis Anna grófnőnek egyre növekvőigényeitől generált, összetett háztartást mutat. A megrendelői elvárások rutinos ismeretében Wéber –elsősorban a társasági funkciók kapcsolásakor –már a korai tervváltozattól egy olyan előremutató térkompozíciót érlelt ki, amely évtizedekre követendőpéldául szolgált kortársai számára is. A gótizáló romantikus kastély stílusvizsgálata további bizonyítékokkal szolgált arra, hogy Wéber nemcsak az elsőépítési fázis, hanem az épület teljes összképet meghatározó tervezője volt.

Restricted access

A fertődi (a XVIII-XIX. századi névhasználat szerint eszterházai) marionettszínház és bábopera-játszás az európai kastélykultúra jelentős attrakciója volt. Az építtető főúr, Esterházy Miklós herceg mecenatúrája, valamint udvarának kiemelkedő művészei és mesterei - Joseph Haydn és Karl Michael von Pauersbach - a marionettszínházat páratlan kulturális értékké tették hazánkban. Az 1772-73 között felépült színház pompáját és kialakításának egyediségét a korabeli utazók egybehangzóan elismerték. Az épület eredeti rendeltetését már a XVIII. század végén elvesztette, majd 1845 után több ütemben magtárrá alakították át, s a XX. században már a teljes pusztulás fenyegette. A helyreállítást célzó tudományos kutatás a Műemlékek Állami Gondnoksága megbízásából 2004-ben kezdődött el. A helyszíni munka során alkalmazott „Bauforschung” módszer az épület legkisebb roncsolással járó részletes elemzését teszi lehetővé. Az alakhű építészeti felmérés egyik tudományos eredménye, hogy bizonyította egy 1789-es átalakítási tervrajz azonosítását az épülettel. A falszövet, a festés- és vakolatrétegek és más nyomok alapos megfigyelése és rajzi dokumentálása lehetővé tette a marionettszínház átépítési periódusainak körvonalazását, továbbá az épület XVIII. századi - eredeti - tömeg- és téralakításának, homlokzatképzésének és fedélszerkezetének elvi rekonstrukcióját. A további kutatás - elsősorban a hitelesítő régészeti ásatások - a teljesen elpusztult gazdag belső dekoráció és a színpadtechnika történeti leírásokból ismert kialakításának bizonyítékait hozhatja felszínre.

Restricted access