Search Results

You are looking at 1 - 9 of 9 items for

  • Author or Editor: J. Csaba Fekete x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All Modify Search

A 18–19. századi urasági nagykonyhák építészeti kialakítása a füstelvezető szerkezetekkel tagolt térformából a füstmentesítést lehetővé tevő tüzelőberendezések révén a tagolatlan térforma alkalmazása és a funkcionális elkülönülés irányába fejlődött. A beépített tüzelőberendezések és a technikai felszereltség fejlődése, az egészséges vízvétel lehetőségének megteremtése biztosította a konyhák korszerűségét, amely révén az ételkészítés módozataihoz, a főúri étkezési szokások megváltozásához alkalmazkodni volt képes, ugyanakkor a korszak technikai vívmányai is befolyásolták az étkezési szokásokat. A hagyományos tűzpadka-kemence-katlan együttesét az 1840-es évektől beépített, csempézett takaréktűzhely váltotta fel. Az 1870-es évektől a takaréktűzhely vasból készült, zománcozott változata is elterjedt, majd a 19–20. század fordulójától a hagyományos fatüzelésű kialakítást a gázüzem korszerűsítette. A 20. századra a funkcionális differenciálás és specializálódás révén – egy-egy főúri lakóhelyen belül – a konyhák és a körülöttük lévő kiszolgáló rendeltetések önálló, a társasági funkciókhoz és a lakórendeltetésekhez változatos közlekedőrendszerrel kapcsolódó funkcionális csoportot alkottak.

Restricted access

Az 1750-es és 1840-es évek közötti időszak magyarországi főúri lakóhelyépítészetében a reprezentatív közösségi terek tér és rendeltetésének összefüggéseit elemezve egy átalakulási - fejlődési - vonal figyelhető meg. Ez a XVIII. századi hierarchikus elvű barokk hosszirányú térfűzési mód, valamint a XIX. század második felének historizáló központos tércsoportosítással korszerűen kialakuló térkompozíciók között mutat szerves átmenetet. A fejlődés első állomásaként, az 1750-60-as években, az előudvaros diszpozíciók elterjedésével, a kocsibehajtó-csarnokokat felváltotta a központi fekvésű sala terrena előcsarnok rendeltetéssel (Kiscenk, [ma Nagycenk] Gyula, Mór). A főlépcsőház - mivel a női és a vendégszint továbbra is az emelet volt - ekkor még őrizte a térkompozícióban elfoglalt hangsúlyos szerepét. Az 1780-as évektől gyakrabban, a XIX. század legelejétől kezdve pedig szinte kizárólagosan került a földszintre, a kerttel egyre közvetlenebb, nemcsak vizuális, hanem fizikai kapcsolatba a kastély fő szintje (Csákvár). Ez szükségszerűen eredményezte a közösségi- és lakórendeltetések elhelyezésének differenciálását. Az épület szimmetriatengelyét elfoglaló sala terrena a lakóterek sorába integrálódott, s legtöbbször (hagyományosan) ebédlő szerepét töltötte be, két oldalán közvetlen átjárással a kétnemű lakosztá-lyok nappali és hálószobái felé. A belső tér egyszerre vált intimebbé és átjárhatóbbá belül, mind nyitottabbá kívülre, a kert felé. A XIX. század első negyedének társasági és lakórendeltetései hosszirányú kompozícióban hierarchikus tagozódás nélkül, egymás mellé rendelt elemekként sorakoztak (Bicske, Dég). A terek önálló formálása, a lakó és társasági rendeltetések funkcionális szétválasztása e kompozícióban valósult meg először hazánkban. A térsorolás tengelyének törésével, az épülettraktus kettőzésével összefogottabb téralakításra is lehetőség nyílt (Gyöngyös). Ezt pedig már csak egy lépés választotta el a XIX. század közepének következő jelentős belső-térszerkezeti újításától, a társasági tereket monumentális csoportba foglaló, központos térkompozíciók kialakulásától.

Restricted access

A foúri lakóhelyek (az állandó rezidenciális vagy szezonális tartózkodásra szánt paloták, kastélyok, villák stb.) belso tér és rendeltetés összefüggéseinek bonyolult rendszerében a társasági élet színterei meghatározó szerepet töltöttek be. Nemcsak az épület építészeti megjelenését, hanem a közösségi rendeltetések elhelyezését és az ennek megfelelo terek szervezését is alapvetoen befolyásolta az épület fo megközelítésének kialakítása. A belso terek környezettel való kapcsolatát hagyományosan az épület fobejárati rendszere határozta meg. A fobejárat másrészt a belso tér hangulati elokészítése, mely általában a megérkezés és a fogadás reprezentatív színhelye volt. A XIX. század elso felének új társadalmi viszonyait a korábbi térkompozíció hierarchikus viszonyainak felbomlása és az egyenrangú társasági terek kialakulása jól tükrözte. A század második felében a továbbfejlodés egyértelmuen a monumentalitás irányába mutatott. A társasági terek rendeltetése specializálódott, valamint új funkciók lettek általánossá, s mindezek következtében számuk jelentosen megnott (több szalon, dohányzó, télikert, gyujteményes termek, biliárdszoba stb.). E terek monumentális csoportba történo kapcsolása a század közepétol bevett gyakorlattá vált (Nagyhörcsök, 1855; Ókígyós, 1875; Csala, 1876; Tura, 1883; Dob, 1884). Az új monumentális közösségi tércsoport reprezentatív feltárását azonban egyre kevésbé elégítette ki az egyszintes elocsarnok, így új megoldás kiérlelése vált szükségessé. Kellett egy olyan térforma, mely mind a lineáris, mind a centrális rendeltetésdiszpozícióban, a helyiségprogram léptékétol szinte függetlenül jól alkalmazható központi szerepre, ugyanakkor megjelenése hatásos és nagyvonalú.

Restricted access

A kastélyok, paloták, kúriák, „várkastélyok”, várak – vagyis a főúri lakóhelyek – elsősorban profán építészeti műfajt képviselnek, azonban funkcionális sokszínűségüket és komplexitásukat jól reprezentálja, hogy többségük szakrális rendeltetéselemeket is befogadott. A házikápolna a világi főúri lakóhelyekben az otthoni vallásgyakorlás legfontosabb színhelye, amely a 19. század közepéig jellemzően a főúri vallásosság szimbóluma volt. A házikápolnák térkompozíciója a liturgia egyszerűsített változatára specializálódott. Ugyanakkor a főúri, valamint a köznépi együttes jelenlét funkcionálisan differenciált, tagolt téralakítást eredményezett. A 18. századi példák nagy belmagasságú, karzatokkal kialakított, boltozott csarnokterei késő középkori hagyományon alapulhattak, ugyanakkor korabeli jellemzőjük, hogy közvetlen udvari bejáratuk révén nyilvános liturgiára is alkalmasak voltak. A házikápolnák diszpozíciója a 18–19. században rendkívüli változatosságot mutatott. Az 1850 előtti példáknál az épületen belüli térkapcsolatot a főúri oratórium-karzat biztosította, amely jellemzően a férfi lakosztály felől – annak földszinti vagy emeleti elhelyezésétől függetlenül – volt megközelíthető. Az időszakban volt példa arra, hogy a kápolna a női oldalon helyezkedett el, és volt példa a két lakosztály közötti diszpozícióra is. A nagyvonalú, attraktív kialakítású nyilvános kápolnák mellett kisebb, helyiségsorba illeszkedő, lakosztályokon belülre pozícionált magánkápolnát is gyakran létesítettek a korszakban. A 19. század közepétől a házikápolnák hagyományos funkcionalitása megmaradt, de elhelyezésükre jellemző volt a tulajdonosi lakosztályoktól távolabbi, esetenként a vendéglakrészekhez az épületszárnyak végén kapcsolódó, tehát az elsődleges forgalmi terektől kieső, „perifériás” diszpozíció, de előfordult a központi társasági terek monumentális csoportjához történő hangsúlyos kapcsolódás is.

Summary. Castles, palaces, mansions, fortresses – namely the noble households – are elements of the profane architectural genre primarily, but their functional diversity and complexity are well represented by the fact that most of them have sacred functions as well. The home chapel of the secular noble households can be considered as the most important venue for religious practice at home, which was a typical symbol of the noble religiousness until the mid-19th century. The spatial composition of the home chapels was specialized to a simplified version of the liturgy. Nevertheless, the joint presence of the nobility and the common folk resulted in a functionally differentiated, articulated space form. The 18th-century examples of vaulted halls with high ceilings and galleries could have been based on a late-medieval tradition, but they were suitable for public liturgy as well through their direct courtyard entrance. The disposition of the home chapels was very various in the 18th and 19th centuries. As for the pre-1850 examples their spatial connection within the building was provided by the noble oratorial gallery, which was accessible from the male apartments typically, regardless of its layout in ground-floor or upstairs. At the same time there were also some examples of a chapel on the female side, and between the two apartments as well. In addition to the generous, attractive public chapels, also smaller private chapels were often built within the apartments at that time. From the middle of the 19th century the traditional functionality of the home chapels was preserved, but it became typical that the location of the chapels was rather away from the owner apartments, in some cases connected to the guest apartments at the end of the building wings, which meant a “peripheral” disposition to the primary paths of usage. Besides, there are examples to an emphatic connection to the monumental group of central social rooms.

Open access

A főúri lakóhelyek térszervezésének belső hierarchiáját leginkább lakótereik kialakításának és kiszolgálásának módja tükrözi. Hazánkban a 17. századi lakórendeltetések terei még nem alkottak funkcionális egységet – önálló lakosztályt. Már létezett ugyan a kettős, differenciált közlekedési rendszer: a szobasoron keresztüli reprezentatív, és a pitvaron, folyosón keresztüli kiszolgáló forgalom, de ez ekkor még az épület egészét, közösségi tereit is átszőtte. A higiénés felszerelést a hálószoba falában elhelyezett külső- vagy belsőaknás száraz árnyékszék és a mosdófelszerelés biztosította. A későbbi főúri lakosztályok archetípusait a nemek szerint megosztott és az udvari státus szerint tagozott 17. századi lakótérsorokban találhatjuk meg.

A hazai főúri lakóhelyek lakosztályainak 18. századi legmagasabb színvonalú megoldása az uralkodói vendégek számára kialakított vendéglakosztályokban vagy a legmagasabb rangú tulajdonosi lakosztályok formájában találhatók meg. A hálószoba reprezentatív feltárását – a társasági terek folytatásaként – az előszoba kezdte. A lakosztály személyzeti kiszolgálása közvetlen és rejtett volt. A hálószobához egy–három kabinet kapcsolódott írószoba, öltöző vagy mosdó, illetve garderobe rendeltetéssel. A száraz árnyékszék a hálószobából nyílt, olyan hátulról megoldott tisztítási lehetőséggel, amely a lakosztály használóinak megzavarása nélkül történhetett. A kapcsolódó belső melléklépcső a személyzeti kiszolgálás gyors, diszkrét lebonyolítását tette lehetővé. A belső kiszolgáló tércsoport köré fogatolt lakosztálytípus az 1720-as évektől terjedt el hazánkban, és a század második felében vált általánossá, meghatározóan a kéttraktusos elrendezésű épületekben.

A 19. századi lakosztályok kialakításának elvei a megelőző század elvein alapultak. A megnőtt komfort- és higiénés igények a fürdőszoba megjelenésével átszervezték a lakosztály rendszerét. A napi rendszerességű mosdás, a fürdés funkciójának önálló tere és beépített berendezése a 19. század közepén jelent meg hazánkban. Első látványos formája – amely a 20. század elejéig továbbélt – a lakosztály hálószobájához kapcsolódó öltözőszoba alkóvos térbővülete volt, mélyített fürdőmedencével. A 19. század végének beépített, lábakon álló kádjai már saját kis helyiségbe, a fürdőszobába – a hálószoba és az öltöző mellé – a kabinetek sorába kerültek.

Open access

A főúri lakóhelyek funkcionális rendszerében jól kifejeződik annak a társadalmi kapcsolati hálónak a szerkezete, amelybe a tulajdonosok háza (udvar- vagy háztartása) beágyazódik. A 19. század folyamán a főnemességet ért társadalmi változások (hivatali állások vállalása, politikai működés, részvétel gazdasági vállalkozásokban stb.) a köz- és magánszféra, az intim és a nyilvános funkciók határozott szétválását eredményezték. Ennek leglátványosabb megnyilvánulása, hogy a magánlakosztályok nyilvánossága és közéleti szerepe jórészt megszűnt, és ezt a társasági terek számban jelentősen megnőtt csoportja vette át. A főnemesi réteg ugyanis olyan tágas, külön saját életvitelt lehetővé tevő mozgástérrel rendelkezett, ahol párhuzamosan a férjnek és a feleségnek külön érintkezési körei lehettek. Az illem, a konvenció és a reprezentációs kötelezettségek azonban megköveteltek bizonyos érintkezést a házastársak között is, és a kapcsolatoknak ez a társadalmilag elvárt minimuma szabhatott korlátokat mindkettőjük életének. Ez határozta meg a nemzedékeket átfogó egység, a ház jelentéstartalmában kifejeződő, a férj és a feleség közötti nyilvánosan legitimált társadalmi kapcsolatot. A társasági terek, a fogadóhelyiségek, vendéglakrészek elrendezése, száma és kiterjedése a tulajdonosok rangszerű, a nyilvános közösségbe való beleszövődésének módját és mértékét tükrözi. A társasági terek kialakítása pontosan meghatározott társadalmi jelentéssel bírt, ezek a ház urának és úrnőjének szűkebb érintkezési köre számára voltak fenntartva. Itt fogadták azokat, akik rövid vendégségbe érkeztek, amikor a látogatások nem elsősorban a reprezentációt szolgálták, hanem inkább a kényelmes, bensőséges és az etikett szempontjából kevéssé kötött társasági együttlétet, szalonéletet. Az ebédlő ezzel szemben annak a sajátos, nyilvános társadalmi állásnak a jelképe volt, amelyet a tulajdonosok a főnemesség hierarchiájában elfoglaltak. Az ebédlő és az ehhez kapcsolódó vendéglakosztály lehetett alkalmas a rangban egyenlők vagy a magasabban állók hivatalos látogatásainak fogadására, utóbbi pedig elhelyezésére, elszállásolására. Az 1790-es évektől a számban megszaporodó, funkciójában specializálódó társasági és integrálódó gyűjteményes rendeltetések lineáris sorának differenciált beosztása alakult ki, amely ezeket a lakófunkcióktól a korábbinál jóval karakteresebben elválasztotta. A 19. században így a társasági funkciók teljesen vagy részben a lakófunkcióktól differenciáltan, a példák döntő többségénél a földszintre osztva, gyalogos feltárással jelentek meg. Az 1810-es években, a lineáris struktúrában kialakuló rendeltetéscsoport eredményezte több társasági helyiség egyidejű, központi feltárásának igényét, amely e hagyományos struktúra jelentőségét adta a korszakban. A nagyszámú társasági rendeltetést differenciáltan befoglaló centrális, háromtraktusos térstruktúrák kialakulása az 1850-es évektől volt jellemző, míg a lineáris kétmenetes elrendezések hagyományosnak tekinthetők a korszakban.

Open access

A magyar főúri paloták és európai előképeik diszpozíciója a 18–19. századi városi környezetben

The arrangement of the hungarian noble palaces and their european prefigurations within the urban environment in the 18th and 19th centuries

Die anordnung der ungarischen edlen paläste und ihrer europäischen vorbilder in städtischer umgebung in 18–19. jahrhunderten

Építés - Építészettudomány
Author: Fekete J. Csaba

A főúri palota mint sajátos épületfajta rendeltetéséből következően azon túl, hogy egy-egy család lakóhelyéül szolgált, az arisztokrácia társadalmi helyzetét, rangját is reprezentálta. A palota az ókor óta a legvagyonosabb és uralkodó társadalmi réteg városi lakóhelye, hatalmának, jelenlétének reprezentatív szimbóluma volt. A város társadalmi életének újkori fejlődése az arisztokráciát vidéki birtokairól a sűrűbb városi tartózkodásra ösztönözte. A politikai és hatalmi életben való részvétel mellett a városi tartózkodás együtt járt a „szezon” (báli szezon, színházi évad, lóverseny) eseményein való személyes reprezentálással is. Az arisztokrácia városi lakóhelyeinek a településen belüli elhelyezése, rendeltetéselemeinek építészeti diszpozíciója (elrendezése), az építtetők sajátos életmódjával összefüggésben, elsősorban viselkedésszociológiai szempontú megközelítéssel válik igazán értelmezhetővé, mert az elhelyezés és az elrendezés változatai a jellegzetes életforma reprezentatív „építészeti leképezéseként” tűnnek fel a nagyvárosi szövetben. A 18–19. században a főúri életforma változása az arisztokrácia társadalmi osztályában a főnemesség történeti-jogi és viselkedésszociológiai értelemben is vett elválását, rétegképző hatását mutatja. Ez a városi környezetben a palotáknak a városi központ köré centralizálódó, ide csoportosuló, illetve koncentrálódó vagy a városfalakon kívüli, elkülönült térbeli elhelyezkedésében és sajátosan izolált építészeti kialakításában jelent meg hazánkban, valamint a hazai előképül szolgáló – példaként kiemelt – jelentős európai nagyvárosokban is. Pozsony és Pest-Buda esetében a 18–19. században kialakított hatalmi központok – a királyi várpalota és az országgyűlés üléstermei – voltak a főúri politizálás és hatalomgyakorlás elsődleges helyszínei. A magánpaloták nagy számban ezért ezek köré rendeződtek, ugyanakkor kedvelt volt a városfalakon kívüli, de ahhoz közeli terület is, amely a 17. század végétől alkalmasnak bizonyult tágas kertekkel övezett paloták felépítésére. A palo-tákhoz kapcsolódó kertek kialakítására a sűrű városi szövetben csak igen korlátozott lehetőség volt, amely alól szinte páratlan kivétel a prágai várhegy déli lejtőit elfoglaló, teraszos kialakítású főúri magánkertek pompás csoportja. A paloták térbeli elrendezésének előzményei már a 13–14. századi itáliai városokban megtalálhatók. A típusalkotó épületek Firenzében jelentek meg a 15. század közepén, a hazánkban mintaadó változataikat a 16–17. században Rómában, a 17–18. században pedig Párizsban és Bécsben érlelték ki.

The noble palace as a special type of building – due to its function – served as the residence of a family, and also represented the social position and the rank of the nobility. Since the ancient times the palace was considered as the urban residence of the wealthiest and ruling social class and as the representative symbol of its power and presence. The development of the social life in the city in modern times encouraged the nobility to stay rather in urban areas than in rural estates. In addition to participating in political and executive functions, the stay in the city was considered also as a personal representation at the events of the “season” (ball season, theater season, horse racing). The disposition (location) within the city and the architectural arrangement and design of the urban residences of the nobility, i. e. the palaces are related to the specific lifestyle of the builders. It can be interpreted and understood from a sociological point of view, because the palaces appear as the representative “architectural depiction” of a characteristic way of life in the urban area. In the 18th and 19th centuries the change in the way of noble life within the social class of the aristocracy indicates the separation and the stratifying effect of the nobility in historical-legal and sociological meaning. In the urban environment this is reflected either in the centralized location of the palaces around the city center or in the separate spatial location outside the city walls which was applied in Hungary as well as in the major European cities which served as role models for the Hungarian towns. As for Pressburg and Pest-Buda, the seats of ruling power – namely the royal palace and the rooms of the parliament – which were established in the 18th and 19th centuries, were the primary sites of noble politics and exercising power. Therefore a large number of private palaces were arranged around them. At the same time there were popular areas outside the city walls, but close to them, too, which proved to be suitable for building palaces surrounded by spacious gardens from the end of the 17th century. In the dense urban areas there were only very limited opportunities to create gardens connecting directly to the palaces. An almost unique exception for that is the group of the terraced private noble gardens occupying the southern slopes of Prague Castle Hill. The forerunners of such spatial arrangements of the palaces can be found in the Italian cities in the 13th and 14th centuries. The type of these buildings emerged in Florence in the middle of the 15th century, their first versions in Hungary were based on the buildings in Rome in the 16th and 17th centuries, and in Paris and Vienna in the 17th and 18th centuries.

Der Adelspalast als besonderer Gebäudetyp diente aufgrund seiner Funktion als Wohnsitz einer Familie und repräsentierte auch die soziale Lage und den Rang des Adels. Seit der Antike galt der Palast als städtische Residenz der reichsten und herrschenden sozialen Klasse und als repräsentatives Symbol ihrer Macht und Präsenz. Die Entwicklung des gesellschaftlichen Lebens in der Stadt ermutigte den Adel in der Neuzeit, sich eher in Stadtgebieten als in ländlichen Gebieten aufzuhalten. Außer der Teilnahme an politischen und exekutiven Funktionen wurde der Aufenthalt in der Stadt auch als persönliche Vertretung bei den Veranstaltungen der „Saison“ (Ballsaison, Theatersaison, Pferderennen) angesehen. Die Disposition (Lage) innerhalb der Stadt und die architektonische Anordnung und Gestaltung der städtischen Residenzen des Adels, d.h. der Paläste beziehen sich auf den spezifischen Lebensstil der Bauherren. Es kann unter soziologischen Gesichtspunkten interpretiert und verstanden werden, daß die Paläste als repräsentative „architektonische Darstellungen“ einer charakteristischen Lebensweise in dem großstädtischen Gefüge erscheinen. In 18. und 19. Jahrhunderten zeigte die Veränderung der Art des Hochadelslebens innerhalb der sozialen Klasse der Aristokratie eine Trennung und Schichtung des Hochadels in historisch-rechtlicher und soziologischer Bedeutung. Im städtischen Umfeld spiegelt sich dies entweder in der zentralisierten Lage der Paläste rund um die Innenstadt oder in der getrennten räumlichen Lage außerhalb der Stadtmauern wider, das wurde auch in Ungarn sowie in den europäischen Großstädten, die als Vorbilder für Ungarn dienten, angewendet. Was Preßburg und Pest-Buda betrifft, da wurden die im 18. und 19. Jahrhunderten errichteten Regierungssitze – nämlich der königliche Palast und das Parlament – die Hauptorte der edlen Politik und der Ausübung von Macht. Daher wurden eine große Anzahl privater Paläste um diese Gebäude angeordnet. Zur gleichen Zeit gab es beliebte Gebiete außerhalb der Stadtmauern, aber in ihrer Nähe, die sich ab dem Ende des 17. Jahrhunderts als geeignet erwiesen, Paläste, die von weitläufigen Gärten umgegeben waren, zu bauen. In den dichten städtischen Gebieten gab es nur sehr begrenzte Möglichkeiten, Gärten, die mit den Palästen verbunden waren, zu schaffen. Eine fast einzigartige Ausnahme bildet die Gruppe der terrassierten privaten Hochadelsgärten an den Südhängen des Prager Burgbergs. Die Vorläufer solcher räumlichen Anordnungen der Paläste konnten in den italienischen Städten in 13. und 14. Jahrhunderten gefunden werden. Der Typ der Paläste entstand in der Mitte des 15. Jahrhunderts in Florenz. Die ersten Versionen der Paläste in Ungarn basierten auf der Struktur der Gebäude in Rom aus den 16. und 17. Jahrhunderten sowie in Paris und Wien aus den 17. und 18. Jahrhunderten.

Open access

A magyarországi romantika egyik legjelentősebb alkotása a mára romokban heverőnagyhörcsökpusztai Zichy-kastély, ismertebb nevén Annavár. A korábbi XIX. és XX. századi szakirodalom a kastély tervezését Ybl Miklósnak tulajdonította, Wéber Antalt mint az átalakítás tervezőjét említette. E téves álláspontot a tervtári anyag átvizsgálásával és a helyszín alapos bejárásával sikerült cáfolnunk. Az Ybl-hagyatékban található nagyhörcsökpusztai tervlapokat –az ábrázolt átalakítások követésével –sikerült időrendi és tematikus rendbe foglalni. A Wéber által 1852-től tervezett és Ybl elképzelései szerint az 1860-as években átalakított kastély elemzése a főúri háztartás és a stílus szempontjából is érdekesnek bizonyult. A terv- és felmérési rajzok sorozatán egy olyan főúri lakóhely képe bontakozik ki, amely a gyakori változtatás során, a fiatal és még nőtlen gróf Zichy Paulai Ferenc házasságával gyökeresen átalakuló és feleségének, Kornis Anna grófnőnek egyre növekvőigényeitől generált, összetett háztartást mutat. A megrendelői elvárások rutinos ismeretében Wéber –elsősorban a társasági funkciók kapcsolásakor –már a korai tervváltozattól egy olyan előremutató térkompozíciót érlelt ki, amely évtizedekre követendőpéldául szolgált kortársai számára is. A gótizáló romantikus kastély stílusvizsgálata további bizonyítékokkal szolgált arra, hogy Wéber nemcsak az elsőépítési fázis, hanem az épület teljes összképet meghatározó tervezője volt.

Restricted access

A fertődi (a XVIII-XIX. századi névhasználat szerint eszterházai) marionettszínház és bábopera-játszás az európai kastélykultúra jelentős attrakciója volt. Az építtető főúr, Esterházy Miklós herceg mecenatúrája, valamint udvarának kiemelkedő művészei és mesterei - Joseph Haydn és Karl Michael von Pauersbach - a marionettszínházat páratlan kulturális értékké tették hazánkban. Az 1772-73 között felépült színház pompáját és kialakításának egyediségét a korabeli utazók egybehangzóan elismerték. Az épület eredeti rendeltetését már a XVIII. század végén elvesztette, majd 1845 után több ütemben magtárrá alakították át, s a XX. században már a teljes pusztulás fenyegette. A helyreállítást célzó tudományos kutatás a Műemlékek Állami Gondnoksága megbízásából 2004-ben kezdődött el. A helyszíni munka során alkalmazott „Bauforschung” módszer az épület legkisebb roncsolással járó részletes elemzését teszi lehetővé. Az alakhű építészeti felmérés egyik tudományos eredménye, hogy bizonyította egy 1789-es átalakítási tervrajz azonosítását az épülettel. A falszövet, a festés- és vakolatrétegek és más nyomok alapos megfigyelése és rajzi dokumentálása lehetővé tette a marionettszínház átépítési periódusainak körvonalazását, továbbá az épület XVIII. századi - eredeti - tömeg- és téralakításának, homlokzatképzésének és fedélszerkezetének elvi rekonstrukcióját. A további kutatás - elsősorban a hitelesítő régészeti ásatások - a teljesen elpusztult gazdag belső dekoráció és a színpadtechnika történeti leírásokból ismert kialakításának bizonyítékait hozhatja felszínre.

Restricted access