Search Results
You are looking at 1 - 10 of 10 items for
- Author or Editor: László Csiba x
- Refine by Access: All Content x
A vallás és az emésztőrendszeri betegségek
Religion and gastrointestinal diseases
„Önvédelmi” orvostan kifejezés alatt azt a torz diagnosztikus és terápiás orvosi magatartást értjük, amikor az orvos az egzisztenciáját, munkáját érintő fenyegetettség miatt egyes beavatkozásokat nem mer elvégezni, másrészt „túlbiztosítja” magát és felesleges vizsgálatokat végeztet belső bizonytalansága, a beteg bizalmatlansága vagy az ellenséges társadalmi környezet miatt. A beteg és orvos közti bizalmat legsúlyosabban a lelkiismeretlen orvosok visszaélései károsítják, ezeket a média felnagyítja. Az orvos-beteg kapcsolat nem degradálható szerződéses jogviszonnyá. A fiatal orvosokat meg kell ismertetni a sikeres diagnózis személyiséget gazdagító örömével. Legyen egészséges önbizalmuk, merjék vállalni a diagnosztikus és terápiás kihívásokat. Valamennyiünknek küzdeni kell az orvosellenes társadalmi hangulat és azon okok ellen, melyek az „önvédelmi” orvostan gyakorlatát előidézték és erősítették.
Számos, az akut stroke-kezeléssel kapcsolatos nagy, nemzetközi, randomizált, multicentrikus vizsgálatot kezdeményeztek vagy fejeztek be az elmúlt években. Ezeknek köszönhetően a magyar és nemzetközi társaságok evidenciákon nyugvó ajánlásokat dolgoztak ki az ischaemiás stroke kezelésére. A mindennapi gyakorlatban a stroke-kal foglalkozó neurológus, belgyógyász, kardiológus, ér- és szívsebész azonban számos olyan diagnosztikus és terápiás problémával találkozik, melyekre a típusos esetekre fókuszáló nemzetközi vizsgálatokban nem talál elfogadott ajánlást. A szerző az irodalom és saját tapasztalatai alapján a határterületi kérdésekkel (stroke a kórházban, szívműtét és carotis-endarterectomia, endarterectomia vagy stent, endarterectomia utáni szövődmények) kapcsolatos diagnosztikus és terápiás javaslatait foglalja össze.
A kardiogén stroke a jövőben egyre nagyobb jelentőségűvé válik gyakorisága növekedése miatt. Ischaemiás eseményt még nem szenvedett pitvarfibrilláló beteg esetén kockázatbecslést kell végezni és annak alapján dönteni a vérlemezkegátló vagy antikoaguláns kezelésről. (A legtöbb pitvarfibrilláló esetet antikoagulálni kell.) A pitvarfibrilláció súlyos stroke-kockázati tényező, ezért pitvarfibrilláló betegeknél az antikoagulálás a primer prevenció része (kivétel: fiatal, egyéb kockázati tényezővel nem rendelkező pitvarfibrilláló személy). Hetvenöt évnél idősebb pitvarfibrilláló beteg is antikoagulálható, megfelelően ellenőrzött INR-értékek mellett. A szerzők áttekintik az egyéb szívbetegségeket is, különös tekintettel a billentyűbetegségekre és a szívinfarktusra. Akut stroke-ban az új európai útmutató nem javasolja sem a hagyományos, sem a frakcionált heparin használatát. Ischaemiás stroke-ban aszpirinkezelést alkalmazunk az első három napban, és ezt követően térünk át tartós antikoaguláns kezelésre, és csak akkor, ha embóliaforrást tudtunk igazolni, illetve a beteg együttműködése megfelelő, a vérzésveszély viszonylag kicsi (INR 2-3). Egyébként csak vérlemezkegátló kezelést alkalmazunk. Néhány különleges esetben egyes szerzők javallják a korai antikoagulálást (az újabb embolizáció veszélye extrém nagy, bal pitvari/kamrai thrombus, artériadissectio vagy sebészi beavatkozás súlyos artériastenosis mellett), más esetben pedig óvatosságra intenek (kiterjedt infarktus, nem megfelelő módon kontrollálható vérnyomás, súlyos microvascularis elváltozások). A szekunder prevenció stádiumában nincs különbség a vérlemezkegátló és az antikoaguláns kezelés hatásossága között, elsősorban vérlemezkegátló kezelés jön szóba, kivéve azokat az eseteket, amikor a szív embóliaforrás.
A pitvarfibrilláció az ischaemiás stroke kockázati tényezője. A stroke-kockázat antikoagulálással csökkenthető. Ehhez rendelkezésre állnak régi és új típusú orális antikoagulánsok. Magyarországon jelenleg a régi típusú, acenocumarol hatóanyagú szerek a legelterjedtebbek. Célkitűzés: Az orális antikoagulánsok előnyei és hátrányai jól ismertek, használatukhoz rendelkezésre állnak a megfelelő protokollok. A gyakorlatban azonban gyakran találkozunk – még azokban az esetekben is, amikor indokolt lenne a használatuk – az orális antikoagulánsok mellőzésével. Módszer: Vizsgálatuk során a szerzők retrospektív módon elemezték a Debreceni Orvos- és Egészségtudományi Centrum Neurológiai Klinikáján 2009-ben akut stroke-kal kezelt betegek körében a pitvarfibrilláció gyakoriságát, valamint az antikoagulálás gyakorlatban alkalmazott és ajánlás szerinti összehasonlítását. Eredmények: 461 akut stroke-beteget kezeltek, 96 esetben volt ismert, 22 esetben a stroke kapcsán derült fény a pitvarfibrillációra. A pitvarfibrilláló betegek 50%-a nem részesült megfelelő antikoagulálásban. Akik mégis részesültek antikoagulálásban, azok INR-je az esetek 8,4%-ában volt terápiás tartományon belül. Következtetés: Az eredmények hasonlítanak más külföldi kutatók adataihoz. A rossz arány hátterében több tényező áll, ezek szerepének tisztázásához további kutatások szükségesek. Kijelenthető azonban, hogy e faktorok fejlesztésével csökkenthető a stroke incidenciája. Orv. Hetil., 2012, 153, 732–736.
A neurológusszakorvos-hiány egyre nyilvánvalóbb problémává válik, nemcsak a kis kórházakban, hanem a súlyponti intézményekben és az egyetemi klinikákon is. A jelenlegi felmérés célja a neurológus szakorvosok jelenlegi számának áttekintése, valamint a következő évtizedben várható szakmai utánpótlás becslése. Működési engedéllyel 2010 elején Magyarországon 1310 neurológus rendelkezik. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár számára neurológiai tevékenységet 2009 során legalább 1 alkalommal 948 szakorvos jelentett. A rutin-betegellátásban ténylegesen elsősorban neurológiai területen dolgozók száma 750 körüli. A neurológusok életkori megoszlására jellemző a fiatal korosztály jelentős hiánya. Az ország 9 megyéjében legfeljebb egy 35 év alatti neurológus dolgozik. A 2000–2009 közötti tízéves időszakban, éves átlagban 22 új szakorvos lépett a rendszerbe. Ez a szám kevés a külföldre távozó és a betegellátásból egyéb okból kilépő neurológus szakorvosok pótlására. A 40–60 év közötti neurológusok száma a jelenlegi kormegoszlás alapján 2020-ra akkor is a jelenlegi érték kétharmada alá csökken, ha teljesen megszűnne a külföldi munkavállalás. Ha a külföldre vándorlás a jelenlegi szinten marad, és az utánpótlás mértéke nem nő, 2020-ra várhatóan 300 szakorvosra marad az ország neurológiai betegellátása. Mivel ez a szám a feladat ellátásához elégtelen, és a tendencia egyértelműen előre látható, az egészségügyi kormányzatnak sürgősen lépnie kell a jövő neurológus szakorvosi ellátásának biztosítása érdekében.
Bevezetés: Az elmúlt évtizedekben a neurológiai képalkotás nagyot fejlődött. A koponya-CT napi rutinná vált, és a modern készülékek azonnal diagnosztizálják a parenchymás állományvérzést. Elődeink csupán az anamnézisre, a neurológiai vizsgálatra, a percutan angiográfiára és a liquorvételre támaszkodhattak annak eldöntésekor, hogy ischaemiával vagy liquortérbe nem törő állományvérzéssel állnak-e szemben. Diagnosztikus próbálkozásaik megbízhatóságát viszont az általános és cerebrális bonclelettel ellenőrizhették. Célkitűzés: A szerzők arra a kérdésre kerestek választ, hogy a liquorvizsgálat alapján milyen biztonsággal különíthető el az agyállományi vérzés és lágyulás. Módszer: A retrospektív vizsgálatot 200 akut stroke-betegen végezték, akiknél nemcsak felvételi liquorvétel, hanem később agyboncolás is történt. Eredmények: Ha a felvételi liquor véres vagy xanthochrom volt, a pozitív prediktív érték (a boncolás valóban vérzést vagy vérzéses lágyulást igazolt) 87,5%, míg a víztiszta liquor pozitív prediktív értéke (a boncolás valóban lágyulást igazolt) 90,7% volt. Az agyboncolás során liquortérbe nem törő állományvérzésnek bizonyuló, de felvételkor víztiszta liquorú betegekben a liquor fehérjetartalma magasabb volt a lágyult csoporthoz képest, de a különbség nem volt szignifikáns (p = 0,09). Következtetések: Az eredmények igazolják a klinikopatológiai vizsgálatok fontosságát. A szerzők munkájukat tisztelgésnek szánják azon elődök előtt, akik sokat tettek a magyar és ezen belül a debreceni neuropatológia fejlődéséért. Idén emlékezünk Sántha Kálmán születésének 110. és halálának 60. évfordulójára, Molnár László professzor pedig 2013-ban lenne 90 éves. Orv. Hetil., 2013, 154, 1743–1746.
A szerzők áttekintést adnak az obstruktív alvási apnoéhoz társuló szívritmuszavarok típusairól, előfordulási gyakoriságáról, okairól, diagnosztikájáról, illetve azok korszerű terápiás lehetőségeiről. Az obstruktív alvási apnoéban szenvedő betegek 5–50%-ában írtak le nocturnalis bradycardiát, 35%-ában paroxysmalis pitvari, 1–15%-ában kamrai tachyarrhythmiát vagy mindkettőt. A ritmuszavarok gyakorisága az alvászavar súlyosságával növekszik. A hajlamosító tényezők korai felismerése és a betegek megfelelő kezelése elengedhetetlen az életet veszélyeztető, a kórképet súlyosbító arrhythmiák megelőzése érdekében.
Az érelmeszesedés generalizált betegség, amely egyaránt károsítja az intracerebralis, carotis, coronaria-, vese- és perifériás ereket. A korai morfológiai és funkcionális károsodások már a második–harmadik életévtizedben kimutathatók, és a betegség progressziója függ a kockázati tényezők gyakoriságától, súlyosságától és az egyéni érzékenységtől. Noha a vascularis kockázati tényezők (dohányzás, túlsúly, életkor, egészségtelen táplálkozás, mozgáshiány, magas vérnyomás, cukorbetegség, idült vesebetegség és dyslipidaemia) közösek és gyakoriak a különböző érbetegségekben, de a jelen klinikai rutin mesterségesen különböző szubdiszciplínák feladatává teszi az egyes vascularis manifesztációk átvizsgálását és kezelését a polypragmasia állandó veszélyével. A közelmúltban világméretű felmérések igazolták a sokszervi károsodásban szenvedő vascularis betegségek holisztikus szemléletét úgy a diagnosztika, mint a terápia területén. A jelen összefoglaló áttekinti a vascularis betegségek határterületi kérdései területén elért legújabb eredményeket és felvázolja a jövő perspektíváit. Orv. Hetil., 2012, 153, 483–498.
