Search Results

You are looking at 1 - 10 of 15 items for

  • Author or Editor: László Madácsy x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All Modify Search

Epidemiológiai felmérések szerint az 1-es típusú diabetes incidenciája és prevalenciája világszerte növekvőben van. Az incidencia elsősorban csecsemő- és kisdedkorban emelkedett. Az 1a típusú autoimmun diabetes predikciója a pozitív családi anamnézis vagy a genetikai, immunológiai és metabolikus markerek segítségével lehetséges. A betegség prevenciója a patogenezis három szintjén valósítható meg: primer prevenció azon egyedekben, akikben a béta-sejt-pusztulás még nem észlelhető, szekunder prevenció a már béta-sejt-pusztulás jeleit mutatókban, és tercier prevenció az újonnan diagnosztizált 1-es típusú diabeteses betegekben. Az utóbbi években ismereteink a betegség patogeneziséről gyorsan gyarapodtak és világszerte számos prevenciós klinikai vizsgálatot indítottak. Feltehetőleg az immunintervenció bizonyul majd a leghatásosabbnak az 1-es típusú diabetes megelőzésében. Orv. Hetil., 2011, 152, 1916–1921.

Open access

A 2-es típusú cukorbetegség gyakorisága gyermek- és serdülőkorban világszerte növekszik. A vércukor eltéréseinek korai felismerése a 2-es típusú diabetes prognózisának javítása szempontjából kiemelt jelentőséggel bír, hiszen a lehetséges beavatkozások a fiatal korosztályban vezethetnek leginkább eredményre. Célkitűzés: A szénhidrátanyagcsere-eltérések gyakoriságának felmérése céljából tünetmentes, de diabetes szempontjából fokozott kockázatú serdülők körében a Magyar Diabetes Társaság az országban először szűrővizsgálatot végzett az alapellátásban dolgozók részvételével. Módszerek: Hatszázhatvan, 12–18 éves, általános gyermekgyógyászati praxisban megjelenő serdülő vett részt a felmérésben. A 2-es típusú diabetes kockázatfelmérése az Amerikai Diabetes Társaság ajánlása alapján összeállított kérdőív segítségével történt. A fokozott kockázattal rendelkező serdülők (túlsúly plusz 2 további kockázati tényező jelenléte) esetében éhomi plazmaglükóz-meghatározás és OGTT-vizsgálat történt, és az eredmények értékelésére a WHO-kritériumok szerint került sor. Eredmények: A 660 serdülő közül 285 esetében a fokozott diabeteskockázat megállapítható volt a kérdőív alapján (életkor: 15,2±1,8 év, BMI: 30,2±4,2 kg/m 2 , 141 fiú). A fokozott kockázattal bíró serdülők közül 16 (5,61%) esetben a glükózintolerancia valamilyen formáját igazolni lehetett: 4 esetben (1,40%) IFG, 5 esetben (1,75%) IFG+IGT, 6 (2,11%) esetben IGT és 1 (0,35%) esetben 2-es típusú diabetes. A klinikai paraméterekkel való kapcsolatok vizsgálata alapján a BMI-növekedés bizonyult a diabeteskockázat legerősebb prediktorának [OR (95% CI): 1,2160 (1,1740–1,2580), p<0,0001]. Következtetés: A cukorbetegség szűrése a gyermekgyógyászati alapellátásban tünetmentes, de fokozott kockázatú serdülők körében egyszerű és hatékony módja a szénhidrátanyagcsere-eltérések korai felismerésének. A serdülők kockázatalapú szűrését hazánkban ösztönözni kell, amelyet az alapellátásban célszerű megvalósítani. Orv. Hetil., 2010, 42, 1742–1747.

Open access

Bevezetés: Az Oddi-sphincter-diszfunkció általában cholecystectomiát követően jelentkezik, de intakt, kőmentes epehólyaggal rendelkező betegekben is előfordulhat. Ebben a betegcsoportban nemcsak a nem invazív funkcionális diagnosztikai tesztek értéke nem tisztázott, hanem az sem ismert, hogy az endoszkópos sphincterotomia miként befolyásolja az epeürülés dinamikáját és az epehólyag motilitását. Célkitűzés: A szerzők intakt epehólyaggal rendelkező, acalculosus biliaris fájdalom szindrómában szenvedő betegekben tanulmányozták az endoszkópos sphincterotomia hatását az epehólyag motilitására, az epeürülésre és a klinikai tünetekre. Betegek és módszer: 36 acalculosus biliaris fájdalom szindrómás betegnél észleltek kvantitatív hepatobiliaris szcintigráfiával mért, kolecisztokininnel indukált kórosan alacsony epehólyag-kontrakciós funkciót. Az elvégzett Oddi-sphincter-manometria 26 esetben mutatott kóros eltérést, a szerzők ezeket a betegeket vonták be a további vizsgálatokba. Sphincterotomia előtt és után meghatározták szcintigráfiával és ultrahanggal a kolecisztokininnel indukált epehólyag-ejekciós frakciót, valamint a nitroglicerin-előkezelés ejekciós frakciót befolyásoló hatását. Vizsgálták a sphincterotomia hatását az epehólyag-kontrakcióra és a transpapillaris epeürülésre, valamint kérdőív segítségével meghatározták hatását a klinikai tünetekre is. Eredmények: Sphincterotomia előtt valamennyi betegnél kóros epehólyag-ejekciós frakciót találtak szcintigráfiával (19±18%) és ultrahanggal (16±9,7%), amelyen a nitroglicerin további szignifikáns javulást eredményezett (48,2±17%, p<0,005). Sphincterotomiát követően mindkét módszerrel mért epehólyag-ejekciós frakció normalizálódott (52±37%, illetve 40,8±16,5%), azonban a nitroglicerin további javulást nem eredményezett (48,67±22,2%). Sphincterotomia után a szcintigráfiával mért transpapillaris epeelfolyás is szignifikáns javulást mutatott (choledochus felezési idő: 63±33 min vs. 37±17 min, p<0,05). Kérdőív alapján 22 beteg panaszmentessé vált vagy jelentős javulásról számolt be. Következtetés: Azokban az acalculosus biliaris fájdalom szindrómás betegekben, akiknél a csökkent epehólyag-kontrakciós tevékenység hátterében Oddi-sphincter-diszfunkció állt, az endoszkópos sphincterotomia javította a kolecisztokininnel indukált epehólyag-ejekciós frakciót és gyorsította a transpapillaris epeürülést, valamint megszüntette/csökkentette a panaszokat. A nitroglicerin adásával érzékenyített, kolecisztokininnel indukált epehólyag-ejekciós frakció ultrahanggal történő mérése alkalmas vizsgálóeljárásnak tűnik azon betegek kiemelésében, akiknél a sphincterotomia hatékony kezelési módszer lehet. Orv. Hetil., 2013, 154, 306–313.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Zsolt Dubravcsik, Péter Serényi, László Madácsy, and Attila Szepes

Bevezetés: Az endoszkópos ultrahang és az endoszkópos ultrahang vezérelte finomtű-aspirációs citológia a hátsó mediastinumban technikailag egyszerű és biztonságos beavatkozás, mégis fontos információkat szolgáltat a betegek további kezelését illetően. Célkitűzés: A szerzők saját mediastinalis endoszkópos ultrahang vezérelte finomtű-aspirációs vizsgálati eredményeinek és a nemzetközi irodalmi adatok összehasonlítása. Módszerek: 2009. november 1. és 2012. november 1. között 49 beteget utaltak mediastinalis endoszkópos ultrahang vezérelte finomtű-aspirációra az Endoszkópos Centrumba. A szerzők az adatokat prospektív módon gyűjtötték és retrospektív módon elemezték. A finomtű-aspirációkat 22 és 25 G-s tűkkel végezték. A kettő–hat szúrásból származó citológiai keneteket a vizsgálatot követően helyben készítették el, elemzésük a Patológiai Osztály Citodiagnosztikai Részlegén történt. Eredmények: A finomtű-aspirációkat, négy beteg kivételével, mediastinalis lymphadenomegalia vagy tumor gyanúja miatt végezték. (Két malignus nyelőcsőtumor, egy benignusnak tartott falmegvastagodással járó nyelőcsőstenosis és egy cardiatumor esetén az előző, eredménytelen endoszkópos biopsziák után.) Öt beteget a végső elemzésből kizártak, mivel esetükben finomtű-aspiráció nem történt. Hét betegnél benignus, 37 esetben pedig malignus laesiót véleményeztek az endoszkópos ultrahangkép alapján. Három beteg kenete nem volt alkalmas citológiai értékelésre. A citológiai vizsgálat igazolta mind a hét benignus eltérést, valamint 28 esetben a malignitást is. Bár az endoszkópos ultrahang malignitást véleményezett, a citológiai vizsgálat ezt nem tudta megerősíteni hat beteg esetén. 17 olyan eset közül, ahol a megelőző bronchoszkópos mintavétel eredménytelen volt, 15 betegnél a szerzők által végzett citológia adta meg a végső diagnózist. A módszer szenzitivitása 82%, specificitása 100%, pozitív prediktív értéke 1,0, negatív prediktív értéke pedig 0,54 volt. Szövődményként egyetlen, antibiotikum-profilaxis ellenére kialakult infekciót észleltek. Következtetések: A mediastinalis endoszkópos ultrahang vezérelte finomtű-aspiráció pontos, biztonságos és a legtöbb esetben viszonylag egyszerű beavatkozás, bár a mediastinalis anatómiában való jártasság elengedhetetlen a pontos tájékozódáshoz. Hazánkban elsőként publikált eredmények összecsengenek a nemzetközi irodalmi adatokkal, miszerint az eljárás pozitív prediktív értéke kitűnő, szenzitivitása nagyon jó, de a negatív prediktív érték kissé alacsonyabb. A szerzők eddigi tapasztalataik alapján on-site citológus hiányában négy szúrás elvégzését tartják szükségesnek az álnegatív eredmények minimalizálása érdekében. Orv. Hetil., 2013, 154, 338–344.

Restricted access

Az endoszkópos submucosus dissectio a tápcsatorna széles alapú, lap szerint terjedő elváltozásainak, minimálisan invazív, egy blokkban történő endoszkópos eltávolításának ígéretes új módszere. A szerzők jelen közleményükben sertésmodellen és betegeken két centrumban végzett endoszkópos submucosus dissectio összehasonlító vizsgálatának eredményét és a gyakorlati tapasztalatait mutatják be. Módszer: A kezdeti kompetencia megszerzése ex vivo erlangeni gyomormodelleken történt. Ezt követően összesen 15 különálló beavatkozást (három nyelőcső és 12 gyomor) végeztek öt altatott élő sertésen, váltott vizsgáló orvossal. A submucosalis aláoltást követően a Fujinone ball tip flush knife-ot használtak mind a bemetszéshez, mind a submucosalis dissectióhoz. Elemezték a komplett reszekciók arányát, az eltávolított szövetek méretét, a beavatkozás időtartamát és a szövődmények arányát. Ezenkívül a 2009–2012 közötti időszakban összesen 14 betegben végeztek humán endoszkópos submucosus dissectiót. Egy duodenum-, három gyomor- és 10 colorectalis beavatkozás történt, átlagosan 1,5 év utánkövetési időszakkal. Rögzítették a beavatkozások sikerét, az eltávolított szövetminta méretét, a recidívaarányt, a szövődményeket és a beavatkozások időtartamát. Eredmények: Az in vivo állatkísérletes modelleken a komplett reszekció aránya 87% (13/15), az eltávolított szövetdarabok átlagos mérete 29,4±19,5 cm2, a beavatkozások átlagos időtartama 136,2±26,8 perc volt. Négy esetben történt perforáció, amelyek közül hármat (20%) sikerült fémklipekkel megnyugtatóan zárni, egy nyelőcső-perforáció esetében azonban ez nem volt lehetséges és az állat halálát okozta. Minden vérzést sikerült a beavatkozások alatt teljes mértékben megszüntetni. A humán endoszkópos submucosus dissectio során a komplett reszekciók aránya 79% (11/14), a reszekátumok átlagos mérete 11,56±4,9 cm2, a beavatkozások áltagos időtartama 157±55 perc volt. Szignifikáns vérzést és perforációt két-két betegben (14%) észleltek. Minden szövődmény endoszkópos úton ellátható volt. Egy betegben észleltek lokális recidívát, amely miatt és a másik három inkomplett reszekátum esetében sebészi intervenció történt. Következtetés: Jelen prospektív tanulmány az endoszkópos submucosus dissectióval szerzett első hazai eredményeket és a beavatkozások során szerzett gyakorlati tapasztalatokat mutatja be. Az élő, altatott sertés modellen történő képzés a tanulási folyamat fontos eleme a humán beavatkozások megkezdése előtt. A flush knife használata a szerzők tapasztalata szerint rövidíti a műtéti időt és csökkenti a szövődmények (elsősorban a vérzés) gyakoriságát. Orv. Hetil., 2012, 153, 824–833.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: László Barkai, Tamás Halmos, Tibor Hidvégi, György Jermendy, László Korányi, László Madácsy, Gyula Pados, and Gábor Winkler
Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Anna Körner, Péter Tóth-Heyn, Antal Dezsőfi, Gábor Veres, László Madácsy, and András Arató

Ismert, hogy azok a betegek, akikben egy autoimmun betegség már kialakult, fokozottan veszélyeztetettek más autoimmun betegségek fellépésével szemben. Korábban a szerzők kimutatták, hogy 1-es típusú diabéteszben szenvedő betegekben a coeliakia előfordulása gyakoribb, mint a háttérpopulációban. Az autoimmun pajzsmirigybetegség az 1-es típusú diabétesz leggyakoribb társbetegsége, amely általában az élet második évtizedében, az 1-es típusú diabétesz manifesztációját követően lép fel. Célkitűzés: Mindezek alapján a szerzők megvizsgálták a thyreoidea-autoimmunitás, illetve az autoimmun pajzsmirigybetegségek előfordulási gyakoriságát 1-es típusú diabéteszben szenvedő betegekben. Választ kerestek arra a kérdésre is, hogy változik-e a thyreoidea-autoimmunitás prevalenciája azokban a gyermekekben, akik a diabétesz mellett coeliakiában is szenvednek. Módszerek: 268 1-es típusú diabéteszben, valamint 48 1-es típusú diabéteszben és coeliakában szenvedő betegben az autoimmun pajzsmirigybetegségek irányába szűrővizsgálatot végeztek a thyreoglobulin- és a peroxidáz-ellenes antitestek vizsgálatával. Pozitivitás esetén a betegséget a pajzsmirigyfunkció vizsgálatával, illetve ultrahang elvégzésével igazolták. Eredmények: Vizsgálataik szerint a pajzsmirigyellenes antitestek előfordulási gyakorisága szignifikánsan magasabb volt azokban az 1-es típusú diabéteszes betegekben, akik egyidejűleg coeliakában is szenvedtek (1-es típusú diabétesz: 43 (16%), 1-es típusú diabétesz + coeliakia: 16 (33,3%, p < 0,01). A thyreoiditis talaján kialakult hypothyreosis is gyakrabban fordult elő azokban a diabéteszes betegekben, akik coeliakiásak voltak. Következtetések: A szerzők hangsúlyozzák, hogy a coeliakiában szenvedő 1-es típusú diabéteszes betegekben az autoimmun pajzsmirigybetegség fellépésének nagyobb valószínűsége miatt ennek a populációnak az autoimmun pajzsmirigybetegségek iránti rendszeres szűrése feltétlenül indokolt.

Restricted access
Hungarian Medical Journal
Authors: Anna Körner, Péter Tóth-Heyn, Antal Dezsőfi, Gábor Veres, László Madácsy, and András Arató

Introduction: It is well known that patients suffering from an autoimmune disease are more prone to develop another one, too. The authors have previously shown frequent occurrence of celiac disease in patients with type 1 diabetes mellitus compared to the background population. Autoimmune thyroid disease, the most common autoimmune disorder, associated with type 1 diabetes mellitus, generally occurs after the manifestation of diabetes, in the second decade of life. The aim of the study was to investigate the prevalence of thyroid autoimmunity as well as the frequency of autoimmune thyroid disease in patients with type 1 diabetes mellitus. Its aim was also to compare the prevalence of autoimmune thyroid disease in patients with type 1 diabetes mellitus and in those with type 1 diabetes mellitus and celiac disease. Methods: Screening was performed in 268 patients with type 1 diabetes mellitus alone and in 48 children with type 1 diabetes mellitus and celiac disease, with the aid of anti-peroxidase and anti-thyroglobulin antibody. In case of autoantibody positivity testing of thyroid function and ultrasonography confirmed the autoimmune thyroid disease. According to the results, the frequency of autoantibody positivity was significantly higher in diabetic patients suffering from celiac disease (type 1 diabetes mellitus: 43 (16%), type 1 diabetes mellitus + celiac disease: 16 (33.3%, p < 0.01). Hypothyroidism due to thyroiditis was also more prevalent in patients with type 1 diabetes mellitus and celiac disease. Conclusions: Due to increased risk, the authors emphasize the need of frequent screening for autoimmune thyroid disorder in patients with type 1 diabetes mellitus and celiac disease.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Mihály Mucs, Iván Székely, Iván Illés, Árpád Juhász, Balázs Paál, Ágnes Sárkány, László Madácsy, and Áron Altorjay

A krónikus, étkezéssel összefüggést nem mutató epigastrialis fájdalmak hátterében az esetek néhány százalékában a truncus coeliacus külső kompressziója áll. Esetismertetés: A szerzők egy 58 éves nőbeteg kórtörténetét ismertetik, akinél a hasi szervek ischaemiája, a felhasi fájdalom hátterében a preoperatív kivizsgálás a truncus coeliacuson rövid szakaszú stenosist okozó, a rekeszizom-hiátus aorticusát övező inas-izmos ívet igazolt. Előkészítést követően műtétet végeztünk, a trifurcatio eredésétől számított 8–10 mm-re levő heges, gyűrűszerű leszorítást felhasítottuk, a ganglion coeliacum egy részét eltávolítottuk. A beteg a posztoperatív 6. napon gyógyultan, panaszmentesen otthonába távozott. Megbeszélés: A klasszikus értelemben vett angina abdominalis a hasi szervek relatív ischaemiájának következménye. Ennek oka legtöbbször az érintett ér betegsége. Az artéria külső kompressziója csupán az esetek pár százalékát jelenti. A truncus coeliacus esetében ezt betegünknél a rekeszizom-hiátus aorticusát övező inas megerősödés okozta. A kivizsgálás során az erre utaló első jel az ér felett hallható „surranás” volt, a poststenoticus turbulens áramlás miatt. Az erre alapozott részletes radiológiai vizsgálatok igazolták a tényleges kórokot. Ennek ismeretében a felszabadító műtét teljes tünet- és panaszmentességet eredményezett. Következtetés: Bizonytalan hasi panaszok esetén gondolnunk kell az arteria coeliaca stenosisának lehetőségére is. Esetismertetésünkkel kívánjuk felhívni a figyelmet a hasi auscultatio jelentőségére, amely elengedhetetlen része a gasztroenterológiai vizsgálatoknak. A diagnózis felállításában a Doppler-duplexvizsgálat mellett komoly segítséget jelentettek az érfestési eljárások. A műtét lényegét képező érfelszabadítást célszerű mielőbb elvégezni, még mielőtt a tartós külső kompresszió degeneratív érfalelváltozást okoz.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Emília Mácsai, Júlia Széll, Erzsébet Ladányi, András Treszl, Barna Vásárhelyi, and László Madácsy

Bevezetés: Dializált betegekben a kardiovaszkuláris betegségek előfordulása gyakori, különösen a diabéteszes populációban. A korai felismerés érdekében egyre gyakrabban használnak kardiális biomarkereket. Célkitűzés: A vizsgálók krónikusan hemodializált betegekben elemezték a brain natriuretikus peptid-előmolekula N-terminális szegmentjének (NT-proBNP), a kardiális troponin T (cTnT), és a nagy érzékenységű CRP (hsCRP) kardialis biomarkerek szintjeit befolyásoló tényezőket, annak a függvényében, hogy a beteg diabéteszes volt-e vagy sem. Módszer: 28 diabéteszes és 40 nem diabéteszes stabil állapotú hemodializált betegnél azt vizsgálták a szerzők, hogy a rutin laboratóriumi vizsgálatok, a bioimpedancia-vizsgálat, az echokardiográfia és a vérnyomás-monitorozás eredményei hogyan befolyásolják a kardiális biomarkerek szintjeit, van-e különbség a diabéteszes és nem diabéteszes betegek között. A statisztikai elemzés során multivariációs lineáris regressziós analízist (ANOVA) használtak. Eredmények: Az NT-proBNP és az extracelluláris térfogat/teljes víztérfogat arány (ecv/twv) értéke között a nem diabéteszes betegekhez képest a diabéteszes csoportban erősebb volt az összefüggés ( p = 0,034, vs. p = 0,001). A cTnT-t befolyásoló tényezők esetében nem találtak kapcsolatot a CaxP szorzattal, iPTH, Kt/V, β2-mikroglobulin- és a szérumhúgysav-szintekkel. A diabéteszes csoportban az átlagos eritropoetin-dózis ( p = 0,030) és az összkoleszterin ( p = 0,039) függött össze a hsCRP-vel, a nem-diabéteszes csoportban viszont a hsCRP és a szérumfibrinogén-szintek között volt korreláció ( p = 0,025). A diabéteszes csoportban a HbA1c nem mutatott összefüggést a biomarkerekkel. Következtetések: Hemodializált diabéteszes betegekben hasonló tényezők határozzák meg a kardiális biomarkerek szintjét, mint a nem diabéteszes betegekben. Az eredmények alapján keresztmetszeti felmérésben döntően a veseelégtelenség befolyásolja a szintjüket, a diabétesz és az anyagcserekontroll minőségének hatása kisebb.

Restricted access