Search Results

Epidemiológiai felmérések szerint az 1-es típusú diabetes incidenciája és prevalenciája világszerte növekvőben van. Az incidencia elsősorban csecsemő- és kisdedkorban emelkedett. Az 1a típusú autoimmun diabetes predikciója a pozitív családi anamnézis vagy a genetikai, immunológiai és metabolikus markerek segítségével lehetséges. A betegség prevenciója a patogenezis három szintjén valósítható meg: primer prevenció azon egyedekben, akikben a béta-sejt-pusztulás még nem észlelhető, szekunder prevenció a már béta-sejt-pusztulás jeleit mutatókban, és tercier prevenció az újonnan diagnosztizált 1-es típusú diabeteses betegekben. Az utóbbi években ismereteink a betegség patogeneziséről gyorsan gyarapodtak és világszerte számos prevenciós klinikai vizsgálatot indítottak. Feltehetőleg az immunintervenció bizonyul majd a leghatásosabbnak az 1-es típusú diabetes megelőzésében. Orv. Hetil., 2011, 152, 1916–1921.

A 2-es típusú cukorbetegség gyakorisága gyermek- és serdülőkorban világszerte növekszik. A vércukor eltéréseinek korai felismerése a 2-es típusú diabetes prognózisának javítása szempontjából kiemelt jelentőséggel bír, hiszen a lehetséges beavatkozások a fiatal korosztályban vezethetnek leginkább eredményre. Célkitűzés: A szénhidrátanyagcsere-eltérések gyakoriságának felmérése céljából tünetmentes, de diabetes szempontjából fokozott kockázatú serdülők körében a Magyar Diabetes Társaság az országban először szűrővizsgálatot végzett az alapellátásban dolgozók részvételével. Módszerek: Hatszázhatvan, 12–18 éves, általános gyermekgyógyászati praxisban megjelenő serdülő vett részt a felmérésben. A 2-es típusú diabetes kockázatfelmérése az Amerikai Diabetes Társaság ajánlása alapján összeállított kérdőív segítségével történt. A fokozott kockázattal rendelkező serdülők (túlsúly plusz 2 további kockázati tényező jelenléte) esetében éhomi plazmaglükóz-meghatározás és OGTT-vizsgálat történt, és az eredmények értékelésére a WHO-kritériumok szerint került sor. Eredmények: A 660 serdülő közül 285 esetében a fokozott diabeteskockázat megállapítható volt a kérdőív alapján (életkor: 15,2±1,8 év, BMI: 30,2±4,2 kg/m ² , 141 fiú). A fokozott kockázattal bíró serdülők közül 16 (5,61%) esetben a glükózintolerancia valamilyen formáját igazolni lehetett: 4 esetben (1,40%) IFG, 5 esetben (1,75%) IFG+IGT, 6 (2,11%) esetben IGT és 1 (0,35%) esetben 2-es típusú diabetes. A klinikai paraméterekkel való kapcsolatok vizsgálata alapján a BMI-növekedés bizonyult a diabeteskockázat legerősebb prediktorának [OR (95% CI): 1,2160 (1,1740–1,2580), p<0,0001]. Következtetés: A cukorbetegség szűrése a gyermekgyógyászati alapellátásban tünetmentes, de fokozott kockázatú serdülők körében egyszerű és hatékony módja a szénhidrátanyagcsere-eltérések korai felismerésének. A serdülők kockázatalapú szűrését hazánkban ösztönözni kell, amelyet az alapellátásban célszerű megvalósítani. Orv. Hetil., 2010, 42, 1742–1747.

Bevezetés: Az Oddi-sphincter-diszfunkció általában cholecystectomiát követően jelentkezik, de intakt, kőmentes epehólyaggal rendelkező betegekben is előfordulhat. Ebben a betegcsoportban nemcsak a nem invazív funkcionális diagnosztikai tesztek értéke nem tisztázott, hanem az sem ismert, hogy az endoszkópos sphincterotomia miként befolyásolja az epeürülés dinamikáját és az epehólyag motilitását. Célkitűzés: A szerzők intakt epehólyaggal rendelkező, acalculosus biliaris fájdalom szindrómában szenvedő betegekben tanulmányozták az endoszkópos sphincterotomia hatását az epehólyag motilitására, az epeürülésre és a klinikai tünetekre. Betegek és módszer: 36 acalculosus biliaris fájdalom szindrómás betegnél észleltek kvantitatív hepatobiliaris szcintigráfiával mért, kolecisztokininnel indukált kórosan alacsony epehólyag-kontrakciós funkciót. Az elvégzett Oddi-sphincter-manometria 26 esetben mutatott kóros eltérést, a szerzők ezeket a betegeket vonták be a további vizsgálatokba. Sphincterotomia előtt és után meghatározták szcintigráfiával és ultrahanggal a kolecisztokininnel indukált epehólyag-ejekciós frakciót, valamint a nitroglicerin-előkezelés ejekciós frakciót befolyásoló hatását. Vizsgálták a sphincterotomia hatását az epehólyag-kontrakcióra és a transpapillaris epeürülésre, valamint kérdőív segítségével meghatározták hatását a klinikai tünetekre is. Eredmények: Sphincterotomia előtt valamennyi betegnél kóros epehólyag-ejekciós frakciót találtak szcintigráfiával (19±18%) és ultrahanggal (16±9,7%), amelyen a nitroglicerin további szignifikáns javulást eredményezett (48,2±17%, p<0,005). Sphincterotomiát követően mindkét módszerrel mért epehólyag-ejekciós frakció normalizálódott (52±37%, illetve 40,8±16,5%), azonban a nitroglicerin további javulást nem eredményezett (48,67±22,2%). Sphincterotomia után a szcintigráfiával mért transpapillaris epeelfolyás is szignifikáns javulást mutatott (choledochus felezési idő: 63±33 min vs. 37±17 min, p<0,05). Kérdőív alapján 22 beteg panaszmentessé vált vagy jelentős javulásról számolt be. Következtetés: Azokban az acalculosus biliaris fájdalom szindrómás betegekben, akiknél a csökkent epehólyag-kontrakciós tevékenység hátterében Oddi-sphincter-diszfunkció állt, az endoszkópos sphincterotomia javította a kolecisztokininnel indukált epehólyag-ejekciós frakciót és gyorsította a transpapillaris epeürülést, valamint megszüntette/csökkentette a panaszokat. A nitroglicerin adásával érzékenyített, kolecisztokininnel indukált epehólyag-ejekciós frakció ultrahanggal történő mérése alkalmas vizsgálóeljárásnak tűnik azon betegek kiemelésében, akiknél a sphincterotomia hatékony kezelési módszer lehet. Orv. Hetil., 2013, 154, 306–313.

Bevezetés: Az endoszkópos ultrahang és az endoszkópos ultrahang vezérelte finomtű-aspirációs citológia a hátsó mediastinumban technikailag egyszerű és biztonságos beavatkozás, mégis fontos információkat szolgáltat a betegek további kezelését illetően. Célkitűzés: A szerzők saját mediastinalis endoszkópos ultrahang vezérelte finomtű-aspirációs vizsgálati eredményeinek és a nemzetközi irodalmi adatok összehasonlítása. Módszerek: 2009. november 1. és 2012. november 1. között 49 beteget utaltak mediastinalis endoszkópos ultrahang vezérelte finomtű-aspirációra az Endoszkópos Centrumba. A szerzők az adatokat prospektív módon gyűjtötték és retrospektív módon elemezték. A finomtű-aspirációkat 22 és 25 G-s tűkkel végezték. A kettő–hat szúrásból származó citológiai keneteket a vizsgálatot követően helyben készítették el, elemzésük a Patológiai Osztály Citodiagnosztikai Részlegén történt. Eredmények: A finomtű-aspirációkat, négy beteg kivételével, mediastinalis lymphadenomegalia vagy tumor gyanúja miatt végezték. (Két malignus nyelőcsőtumor, egy benignusnak tartott falmegvastagodással járó nyelőcsőstenosis és egy cardiatumor esetén az előző, eredménytelen endoszkópos biopsziák után.) Öt beteget a végső elemzésből kizártak, mivel esetükben finomtű-aspiráció nem történt. Hét betegnél benignus, 37 esetben pedig malignus laesiót véleményeztek az endoszkópos ultrahangkép alapján. Három beteg kenete nem volt alkalmas citológiai értékelésre. A citológiai vizsgálat igazolta mind a hét benignus eltérést, valamint 28 esetben a malignitást is. Bár az endoszkópos ultrahang malignitást véleményezett, a citológiai vizsgálat ezt nem tudta megerősíteni hat beteg esetén. 17 olyan eset közül, ahol a megelőző bronchoszkópos mintavétel eredménytelen volt, 15 betegnél a szerzők által végzett citológia adta meg a végső diagnózist. A módszer szenzitivitása 82%, specificitása 100%, pozitív prediktív értéke 1,0, negatív prediktív értéke pedig 0,54 volt. Szövődményként egyetlen, antibiotikum-profilaxis ellenére kialakult infekciót észleltek. Következtetések: A mediastinalis endoszkópos ultrahang vezérelte finomtű-aspiráció pontos, biztonságos és a legtöbb esetben viszonylag egyszerű beavatkozás, bár a mediastinalis anatómiában való jártasság elengedhetetlen a pontos tájékozódáshoz. Hazánkban elsőként publikált eredmények összecsengenek a nemzetközi irodalmi adatokkal, miszerint az eljárás pozitív prediktív értéke kitűnő, szenzitivitása nagyon jó, de a negatív prediktív érték kissé alacsonyabb. A szerzők eddigi tapasztalataik alapján on-site citológus hiányában négy szúrás elvégzését tartják szükségesnek az álnegatív eredmények minimalizálása érdekében. Orv. Hetil., 2013, 154, 338–344.

Összefoglaló. Bevezetés: Az endoszkópos retrográd cholangiopancreatographiát (ERCP) követő pancreatitis (PEP) incidenciája a magas kockázatú betegcsoportban 14,7%. Célkitűzés: A munkacsoportunk által szerzett tapasztalatok elemzése. Módszerek: A profilaktikus pancreassztentes (PPS), magas kockázatú betegek adatait tartalmazó prospektív adatbázisunkat elemeztük retrospektív módon. Az adatokat a PEP-incidencia és a súlyosság tekintetében összehasonlítottuk a korábbi, hasonlóan magas kockázatú, sztent nélküli beteganyagunkkal, illetve a sztenteléssel kapcsolatos szövődményeket és a különböző sztenttípusokat is elemeztük. A Cotton-kritériumok szerint értékeltük a PEP-t. Eredmények: A 317, magas kockázatú betegből 288 esetben (90,9%) volt sikeres a PPS-implantáció. A sztent nélküli kontrollcsoportba 121, magas kockázatú beteget választottunk be. A sikeresen sztentelt betegekben a PEP incidenciája 10,0% volt. Ez és a PEP súlyossága (enyhe: 8,3%, középsúlyos: 1,4%, súlyos: 0,3%) is szignifikánsan alacsonyabb volt a PPS nélküli beteganyaghoz (PEP: 31,4%, enyhe: 15,7%, középsúlyos: 10,7%, súlyos: 5,0%) és a sikertelenül sztentelt betegekhez (PEP: 41,3%, enyhe: 24,1%, középsúlyos: 13,8%, súlyos: 3,4%) képest. Az utóbbi két csoport közötti különbség nem volt szignifikáns. A sztenttel kapcsolatos szövődmények közül a leggyakrabban a korai sztentkicsúszást (5/288 beteg, 1,74%) és a proximalis sztentmigrációt (3/288 beteg, 1,04%) észleltük. A sztenttípusok közül a legkedvezőbb mellékhatás-profilúnak a Freeman-típusú, belső füllel és külső „pigtail” véggel ellátott sztenteket találtuk. Következtetés: A profilaktikus pancreassztentelés hatékonyan csökkenti a PEP incidenciáját, és a súlyosságát az enyhébb esetek felé tolja el. Alkalmazása viszonylag egyszerű, azonban ismerni kell használatának megfelelő technikáját, időben történő eltávolításának és a szövődmények felismerésének fontosságát. Eredményeink és a nemzetközi ajánlások alapján magas PEP-rizikójú betegekben a PPS rutinszerű alkalmazása minden ERCP-laborban ajánlott. Orv Hetil. 2021; 162(1): 31–38.

Summary. Introduction: The most frequent complication of endoscopic retrograde cholangiopancreatography (ERCP) is post-ERCP pancreatitis (PEP). Its incidence in the high-risk patient population is 14.7%. Objective: To analyze 10 years experiences of our working group. Methods: We retrospectively analyzed our prospective database of high-risk patients treated with prophylactic pancreatic stents (PPS) including the period between 2009 and 2014. We compared PEP incidence and severity findings with our historical data of pre-PPS period of similarly high-risk patients (no-stent group), furthermore analyzed the complications of PPS insertion and different stent types. PEP was defined and categorized according to the Cotton criteria. Results: In 317 high-risk patients, PPS implantation was successful in 288 cases (90.9%). The no-stent group comprised of 121 patients. Incidence and the severity of PEP in the successfully stented group (all: 10.0%; mild: 8.3%, moderate: 1.4%, severe: 0.3%) were significantly lower compared to the no-stent group (all: 31.4%; mild: 15.7%, moderate: 10.7%, severe: 5.0%) and the unsuccessfully stented group (all: 41.3%; mild: 24.1%, moderate: 13.8%, severe: 3.4%). The difference between the latter two groups was not significant. Only early dislodgment (5/288 patients, 1.74%) and proximal migration (3/288 patients, 1.04%) were observed as stent-related complications. Freeman type (single inner flange, outer pigtail end) stent was the best based on the complication profile. Conclusion: Prophylactic pancreatic stenting effectively lowers the incidence and severity of PEP. We should recognize the proper technic of its application and the importance of proper timing of its extraction and identification of complications. Utilization of PPSs in high-risk patients is strongly recommended in every ERCP center. Orv Hetil. 2021; 162(1): 31–38.

Az endoszkópos submucosus dissectio a tápcsatorna széles alapú, lap szerint terjedő elváltozásainak, minimálisan invazív, egy blokkban történő endoszkópos eltávolításának ígéretes új módszere. A szerzők jelen közleményükben sertésmodellen és betegeken két centrumban végzett endoszkópos submucosus dissectio összehasonlító vizsgálatának eredményét és a gyakorlati tapasztalatait mutatják be. Módszer: A kezdeti kompetencia megszerzése ex vivo erlangeni gyomormodelleken történt. Ezt követően összesen 15 különálló beavatkozást (három nyelőcső és 12 gyomor) végeztek öt altatott élő sertésen, váltott vizsgáló orvossal. A submucosalis aláoltást követően a Fujinone ball tip flush knife-ot használtak mind a bemetszéshez, mind a submucosalis dissectióhoz. Elemezték a komplett reszekciók arányát, az eltávolított szövetek méretét, a beavatkozás időtartamát és a szövődmények arányát. Ezenkívül a 2009–2012 közötti időszakban összesen 14 betegben végeztek humán endoszkópos submucosus dissectiót. Egy duodenum-, három gyomor- és 10 colorectalis beavatkozás történt, átlagosan 1,5 év utánkövetési időszakkal. Rögzítették a beavatkozások sikerét, az eltávolított szövetminta méretét, a recidívaarányt, a szövődményeket és a beavatkozások időtartamát. Eredmények: Az in vivo állatkísérletes modelleken a komplett reszekció aránya 87% (13/15), az eltávolított szövetdarabok átlagos mérete 29,4±19,5 cm², a beavatkozások átlagos időtartama 136,2±26,8 perc volt. Négy esetben történt perforáció, amelyek közül hármat (20%) sikerült fémklipekkel megnyugtatóan zárni, egy nyelőcső-perforáció esetében azonban ez nem volt lehetséges és az állat halálát okozta. Minden vérzést sikerült a beavatkozások alatt teljes mértékben megszüntetni. A humán endoszkópos submucosus dissectio során a komplett reszekciók aránya 79% (11/14), a reszekátumok átlagos mérete 11,56±4,9 cm², a beavatkozások áltagos időtartama 157±55 perc volt. Szignifikáns vérzést és perforációt két-két betegben (14%) észleltek. Minden szövődmény endoszkópos úton ellátható volt. Egy betegben észleltek lokális recidívát, amely miatt és a másik három inkomplett reszekátum esetében sebészi intervenció történt. Következtetés: Jelen prospektív tanulmány az endoszkópos submucosus dissectióval szerzett első hazai eredményeket és a beavatkozások során szerzett gyakorlati tapasztalatokat mutatja be. Az élő, altatott sertés modellen történő képzés a tanulási folyamat fontos eleme a humán beavatkozások megkezdése előtt. A flush knife használata a szerzők tapasztalata szerint rövidíti a műtéti időt és csökkenti a szövődmények (elsősorban a vérzés) gyakoriságát. Orv. Hetil., 2012, 153, 824–833.

Absztrakt:

Bevezetés: A Gardner-syndroma a Familiaris Adenomatosus Polyposis klinikai altípusa, egy igen ritka autoszomálisan öröklődő betegség, amelyet a gastrointestinalis traktus polyposisa, valamint extraintestinalis elváltozásként multiplex osteomák, bőr- és lágyrésztumorok jellemeznek.

A szerzők egy férfi betegük kapcsán áttekintik a Gardner-syndroma diagnosztikáját, kezelését, gondozását, valamint felhívják a figyelmet arra, hogy a ritka betegségcsoportok ismerete az ellátás mindegyik szintjén fontos – kiváltképp a nagy forgalmú osztályokon történő korrekt betegellátás szempontjából.

Összefoglaló. Bevezetés: Az epeúti kövesség meglétének valószínűsége különböző klinikai prediktorok alapján megbecsülhető, e faktorok szenzitivitása és specificitása azonban nem kielégítő. Az endoszkópos ultrahangvizsgálat az epeúti kövesség diagnosztizálásának szemiinvazív precíz eszköze. Célkitűzés: Célunk az endoszkópos ultrahangvizsgálat diagnosztikus érzékenységének vizsgálata gyanított epeúti kövesség esetén. Módszer: A prospektív vizsgálat során a betegeket az Amerikai Emésztőszervi Endoszkópos Társaság (ASGE) ajánlása szerint meghatározott prediktorok alapján közepes és magas valószínűségi csoportokba osztottuk, és endoszkópos ultrahangvizsgálatot, valamint amennyiben szükséges volt, endoszkópos retrográd kolangiopankreatográfiát (ERCP) végeztünk. Eredmények: Összesen 95 beteget vizsgáltunk. Az endoszkópos ultrahangvizsgálat 53 (56%) beteg esetében írt le epeúti kövességet: 55%-ban (39/71) a közepes valószínűségi és 58%-ban (14/24) a magas valószínűségi csoportban. Az ERCP mindegyik choledocholithiasisos esetet megerősítette. A két valószínűségi csoport között nem volt szignifikáns különbség (p = 0,56) az ERCP által igazolt epeúti kövesség tekintetében. Az ERCP csupán 1 esetben detektált epeúti kövességet a negatív endoszkópos ultrahangvizsgálat ellenére. Az endoszkópos ultrahangvizsgálat specificitása 100%, szenzitivitása 98%, míg pozitív és negatív prediktív értéke 100%, valamint 98% volt. Megbeszélés: Az epeúti kövesség meglétének becslése különböző klinikai prediktorok alapján kihívást jelenthet. Következtetés: Az endoszkópos ultrahangvizsgálat szenzitív és pontos diagnosztikus eszköz a choledocholithiasis kimutatására és értékelésére, olyan esetekben is, amelyeknél az előzetes képalkotók nem találtak kövességet. Orv Hetil. 2022; 163(10): 400–406.

Summary. Introduction: The likelihood of common bile duct stones can be prognosticated by various clinical predictors, however, the sensitivity and specificity of these factors are moderate. Endoscopic ultrasonography has been shown to be a semi-invasive precise test for the detection of common bile duct stones. Objective: Our aim was to assess the diagnostic accuracy of endoscopic ultrasonography in patients with suspected choledocholithiasis. Method: Patients of this prospective study were categorized and divided into intermediate likelihood and high likelihood groups according to the clinical predictors defined by the American Society of Gastrointestinal Endoscopy (ASGE) guidelines and referred for linear endosonography. Endoscopic retrograde cholangiopancreatography (ERCP) was performed if needed. Results: A total of 95 patients were assessed. Common bile duct stones were detected by endoscopic ultrasonography overall in 53 (56%) patients: 55% (39/71) in the intermediate likelihood and 58% (14/24) in the high likelihood group of patients. The detected common bile duct stones in all patients were confirmed by ERCP. There was no significant difference (p = 0.56) in the detection of stones by ERCP between the two likelihood groups. ERCP confirmed choledocholithiasis only in one patient whose preceding endosonography did not detect stone. The specificity and sensitivity of endoscopic ultrasonography were 100% and 98%, the positive predictive value and negative predictive value were 100% and 98%, respectively. Discussion: Estimating the likelihood of choledocholithiasis based on various clinical predictors might be challenging. Conclusion: Endoscopic ultrasonography is a highly sensitive and accurate diagnostic tool for the detection and evaluation of common bile duct stones also in patients with previous normal imaging findings. Orv Hetil. 2022; 163(10): 400–406.

Introduction: It is well known that patients suffering from an autoimmune disease are more prone to develop another one, too. The authors have previously shown frequent occurrence of celiac disease in patients with type 1 diabetes mellitus compared to the background population. Autoimmune thyroid disease, the most common autoimmune disorder, associated with type 1 diabetes mellitus, generally occurs after the manifestation of diabetes, in the second decade of life. The aim of the study was to investigate the prevalence of thyroid autoimmunity as well as the frequency of autoimmune thyroid disease in patients with type 1 diabetes mellitus. Its aim was also to compare the prevalence of autoimmune thyroid disease in patients with type 1 diabetes mellitus and in those with type 1 diabetes mellitus and celiac disease. Methods: Screening was performed in 268 patients with type 1 diabetes mellitus alone and in 48 children with type 1 diabetes mellitus and celiac disease, with the aid of anti-peroxidase and anti-thyroglobulin antibody. In case of autoantibody positivity testing of thyroid function and ultrasonography confirmed the autoimmune thyroid disease. According to the results, the frequency of autoantibody positivity was significantly higher in diabetic patients suffering from celiac disease (type 1 diabetes mellitus: 43 (16%), type 1 diabetes mellitus + celiac disease: 16 (33.3%, p < 0.01). Hypothyroidism due to thyroiditis was also more prevalent in patients with type 1 diabetes mellitus and celiac disease. Conclusions: Due to increased risk, the authors emphasize the need of frequent screening for autoimmune thyroid disorder in patients with type 1 diabetes mellitus and celiac disease.