Search Results

Absztrakt:

A hosszan tartó intubatio gyakori szövődménye a postintubatiós stenosis, mely a leggyakrabban a subglotticus területen alakul ki. Az elmúlt évtizedek adatai szerint az incidencia emelkedő tendenciát mutat, különösen a kisgyermekek és a koraszülöttek körében. A terápia megválasztásakor fontos szempont a jó életminőség biztosítása, ezért ma már a tracheotomia elkerülésére törekszünk. Az alábbi esetünkben egy 4 éves kislány glottosubglotticus szűkületének ultrapulzációs lézerrel történő megoldását ismertetjük, melyet a refibrosis kialakulásának gátlása végett mometazon (Elocom) és mitomicin (Mitomycin-C) submucosus injektálásával egészítettünk ki. A légúti szűkületek megoldásában is egyre nagyobb szerepet játszanak a minimálinvazív beavatkozások, melyek gyermekeknél is biztonsággal végezhetők. Utánkövetésünk során a hangrés kellően tág, újabb hegesedés nem alakult ki. Tapasztalataink szerint a postintubatiós stenosis terápiájában a szteroid-mitomicin infiltrálással kiegészített ultrapulzációs lézeres hegoldás hatékony megoldást jelent. Orv Hetil. 2019; 160(20): 792–796.

Absztrakt:

Bevezetés: A kétoldali gégebénulások esetén kialakuló légszomj azonnali sebészeti beavatkozást tesz szükségessé. A nervus laryngeus recurrens esetleges regenerációja heteket, hónapokat vehet igénybe, előre nem jósolható meg. Az elmúlt évtizedekben a tracheotomia helyett számos nyitott és endoszkópos eljárást fejlesztettek ki a dyspnoe megszüntetésére, ugyanakkor ezek az eljárások a gégestruktúra reszekciója miatt irreverzibilis károsodást okoztak, mely a hangképzés minőségét hosszú távon gyengítette. Célkitűzés: Az endoszkópos arytenoid abdukciós lateropexia kétoldali gégebénulás esetén elfogadott reverzibilis eljárás, amely a kannaporc lateralizált helyzetben történő rögzítésével megszünteti a nehézlégzést. Célunk a hangszalagmozgások regenerációját követően a lateralizáló varrat eltávolítása után a beteg hangminőségének és légzésfunkciójának meghatározása. Módszer: Két, endoszkópos arytenoid abdukciós lateropexiával kezelt, kétoldali gégebénulásban szenvedő betegnél a hangszalagmozgások részleges, illetve teljes regenerációját követően eltávolítottuk a lateralizáló varratokat. Objektív és szubjektív módszerekkel vizsgáltuk a légzésfunkciót és a hangminőséget. Eredmények: Mindkét esetben megfelelő légzésfunkciós eredmények mellett jó hangminőséget sikerült elérni. Következtetések: Eredményeink bizonyítják a minimálisan invazív, endoszkópos arytenoid abdukciós lateropexia nagyfokú reverzibilitását. A hangszalagmozgások részleges vagy teljes visszatérése esetén a lateralizáció megszüntethető, ezt követően közel fiziológiás hangképzés észlelhető. Orv Hetil. 2018; 159(29): 1188–1192.

Absztrakt

Bevezetés: A szerzők a gyermekkori serosus otitis media miatt behelyezett tympanomeatalis tubus hatékonyságát vizsgálták. Célkitűzés: A tubusviselés után 10 évvel milyen a dobhártya állapota, a fülkürt működése és a hallás? Módszer: Betegeiknél kérdőíves felmérést, mikroszkópos dobhártyakép-vizsgálatot, tympanometriát, fülkürtfunkció- és hallásküszöb-vizsgálatot végeztek. Eredmények: 2003–2004-ben a Szegedi Tudományegyetem, Általános Orvostudományi Kar, Gyermekklinika Fül-Orr-Gége Osztályán 711 betegnél történt tubusbehelyezés. 349 betegnél adenotomiára és grommetbehelyezésre, 18 esetben tonsillectomiára és grommetbehelyezésre, 344 esetben pedig csak tubusbehelyezésre került sor. Objektív akadályok miatt (címváltozás, telefonszám hiánya) 453 beteget rendeltek be kontrollvizsgálatra, akik közül 312-en jelentek meg. A gyermekek 84,6%-ában ép hallást, 82%-ában normális tympanogramot találtak. Néhány esetben tympanometriás mérések során dobüregi ventilációs zavart, dobhártya-perforációt, valamint percepciós típusú halláscsökkenést, illetve zajártalmat diagnosztizáltak. Következtetések: A tympanomeatalis tubus alkalmazását a ventilációs zavar miatt kialakult otitis media serosa kezelésében hatékonynak találták. Felhívják a figyelmet a tympanometriás vizsgálat jelentőségére a krónikus dobüregi ventilációs zavart követő adhezív és cholesteatomás középfülfolyamatok megelőzésében. Orv. Hetil., 2015, 156(46), 1859–1864.

Absztrakt:

Bevezetés: A különböző etiológiájú, végleges perifériás arcidegbénulás következtében kialakuló középarc-aszimmetria – mely a betegek számára jelentős pszichés megterhelést jelent – rekonstrukciójára számos sebészi lehetőség kínálkozik. Célkitűzés: Olyan minimálinvazív sebészi módszer kidolgozása volt a célunk, mellyel a nasolabialis redő – mint az arc szimmetriájának egyik legmeghatározóbb eleme – helyreállítása mellett a középarc lágy részeinek megfelelő statikus felfüggesztése érhető el kisebb műtéti megterheléssel, rövidebb műtéti idővel és lényegesen kevesebb szövődménnyel, valamint gyorsabb felépüléssel. Módszer: Technikánk alapja egy neo-nasolabialis redő képzése, melynek subcutan fonalpárokkal történő rögzítése a temporalis fasciához nem csupán az arc szimmetriáját állítja helyre, de a középarc lágy részeit is megemeli. Eredmények: Klinikánkon 2014 és 2017 között egynapos sebészet keretében 6 betegnél végeztük el a középarc lágy részeinek nasolabialis függesztését, érdemi szövődmény nélkül, helyi érzéstelenítésben. Következtetés: A műtéti feltárás minimális, így a posztoperatív szak jelentősen lerövidül, torzító hegekkel látható területen nem kell számolni, a sebgyógyulási zavar lehetősége minimális. Amennyiben szükséges, a felfüggesztés mértéke revideálható, és mivel reverzibilis, a függesztőfonalak bármikor eltávolíthatók, ily módon semmilyen egyéb arcideg-rekonstrukciós lehetőséget nem zárnak ki. Módszerünk képes az arc nyugalmi helyzetét tartósan és teljes mértékben szimmetrizálni, ami betegeink visszajelzése alapján a legfontosabb tényező számukra. Orv Hetil. 2019; 160(22): 869–872.

Absztrakt:

Bevezetés: Korai cochlearis implantáció révén a praelingualis (beszéd kialakulása előtti) siketek a halló társadalom teljes értékű tagjaivá válhatnak. A korai diagnosztika széles körben elérhető és megteremti a korai cochlearis implantáció lehetőségét, mégis gyakran a fiatal életkorra hivatkozva későbbre kerül a műtét időpontja. Célkitűzés: Célunk volt, hogy meghatározzuk a gyermek- és a felnőtthalántékcsont cochlearis implantáció szempontjából releváns anatómiai paramétereit és különbségeit, valamint ezek hatását a műtéti technikára és a műtét időpontjára. Módszer: Irodalmi kutatómunkával és saját beteganyagunkon felmértük a cochlearis implantátum belső elektronikai egységének és aktív elektródájának beültetése során leginkább releváns méreteket: a halántékcsont nagy felbontású komputertomográfiás képein megmértük a halántékcsont squamájának vastagságát, és meghatároztuk a mastoid üregrendszer dimenzióit és a recessus facialis méreteit. Eredmények: Felmérésünk alapján gyermekeknél szignifikánsan vékonyabbnak bizonyult a koponyacsont és a lágy rész, fejletlen a mastoid üregrendszer, ugyanakkor nincs szignifikáns különbség a recessus facialis méretében. Következtetés: Csecsemő- és gyermekkori műtétek alkalmával érdemes modern, vékony implantátumot választani, amelyet nem kell csontágyba süllyeszteni. A kerek ablak kiválóan vizualizálható a csecsemők fejletlen mastoid üregrendszerének feltárása által, ami kevesebb csontmunkát igényel, így gyorsabb és kíméletesebb lehet a műtét. Az alacsony életkor sajátosságai óvatosságra intik a fülsebészt, de nem kell a fontos képletek sérülésének nagyobb kockázatától tartania. Orv Hetil. 2019; 160(24): 936–943.

Absztrakt:

A légutak és a tápcsatorna felső szakaszának általános érzéstelenítésben történő, mikroszkópasszisztált direkt endoszkópiája a fül-orr-gégészet egyik alapvető diagnosztikai és terápiás módszere. A műtéti feltárás minősége a terület jó vizualizálhatósága és a mikrosebészeti eszközök kellő manőverezhetősége szempontjából kulcsfontosságú. A leggyakrabban alkalmazott Kleinsasser-laringoszkóp mellett a retrocricoid régió feltárására a kettős lapocú Weerda-laringoszkóp előnyösebb választás. A szűk anatómiai viszonyok, az algarat és a gége több alrégiójára is kiterjedő elváltozások vizsgálata és manipulálása bizonyos esetekben azonban még ezzel az eszközzel is problémás lehet. A szerzők négy eset kapcsán bemutatják az általuk módosított, aszimmetrikus lapochosszúságú Weerda-laringoszkópok alkalmazását. Az eszközökkel a retrocricoid régió, az algarat hátsó falának distalis és a nyelőcső proximalis része is jól vizualizálható. A módosítások lehetővé teszik új műtéti technikák bevezetését az alkalmazott mikrosebészeti eszközök számának növelésével és még rugalmasabb használatával. Orv Hetil. 2019; 160(7): 264–269.

Összefoglaló. Az algaratot és a gégét érintő, minimálisan invazív transoralis műtéti eljárások elvégzésekor elsődleges ezen relatíve szűk anatómiai régiók megfelelő feltárása. A hagyományos operációs endoszkópok lehetővé teszik ugyan a műtéti terület kellő vizualizációját, kialakításukból adódóan azonban nem optimálisak a különböző mikrosebészeti eszközök koordinációja és szimultán használata szempontjából. A mikroszkóp és a feltáró eszköz közötti relatíve nagy távolság pedig negatívan hat a célterület megvilágíthatóságára és a lézernyaláb fizikai tulajdonságaira is. A szerzők egy, az algaratot, valamint a gégét érintő elváltozások lézer-mikrosebészetében használt feltáróeszközt módosítottak: az endoszkóp oldalain kialakított nyílások lehetővé teszik a mikrosebészeti eszközök oldalsó bevezetését, emellett a mikroszkóp és a célterület közötti távolság jelentős csökkentését. A glotticus területet és a nyelvgyököt érintő műtét kapcsán bemutatott módosított operációs endoszkóp lehetővé teszi a műtéti terület megfelelő feltárását, a lézer optimális használatát és több mikrosebészeti eszköz egyidejű, szabad mozgatását. Orv Hetil. 2022; 163(17): 688–692.

Summary. In cases of transoral laryngeal and hypopharyngeal surgeries, the exploration of these relatively narrow anatomical regions is paramount. The conventional operational endoscopes allow the visualization of the surgical field, but – due to their structure – are not optimal regarding the coordination and simultaneous moving of microsurgical instruments. Furthermore, the relatively great distance between the surgical microscope and the endoscope has a negative impact on the illumination of the surgical area and the physical characteristics of the laser beam. The authors introduce a modified laryngoscope used in the field of laryngeal and hypopharyngeal surgery. The openings in the sides of the endoscope allow the lateral insertion of microsurgical devices, while the distance between the microscope and the target area can be significantly reduced. The endoscope is presented in addition to a tongue base and a glottic surgery. The introduced operational endoscope allows optimal exploration of the area of interest, the free and simultaneous moving of the microsurgical instruments, and the optimal usage of the laser beam. Orv Hetil. 2022; 163(17): 688–692.

Absztrakt:

Az otosclerosis egy komplex csontremodellinggel járó multifaktoriális, humánspecifikus fülbetegség. A csontos labyrinthust érinti, aminek következtében típusosan a stapes rögzül az ovális ablakban. A betegség során kialakult hallócsontláncolati fixatio által csökken a középfül akusztikusimpedancia-illesztő, -erősítő funkciója, így jellemzően vezetéses típusú halláscsökkenés jön létre. A halláscsökkenés progresszív, a későbbiekben a belső fül érintettségének jeleként sensorineuralis komponenssel egészül ki. Mindezen folyamat egy időben elvégzett hallásjavító műtéttel megelőzhető vagy jelentősen lassítható. A stapessebészet fejlődése átíveli a XX. századot, és bár a főbb, Shea és Marquet által már az 1960-as években lefektetett műtéti lépések meglehetősen konzervatívak, finom módosítások, elsősorban a technikai fejlődésnek köszönhetően, még ma is folyamatosan történnek. Számos tanulmány igazolja, hogy otosclerosisban továbbra is a stapedotomia az elsőként választandó terápiás eljárás. Megfelelő műtéti technikával a légvezetéses hallásban jelentős javulás érhető el, a beszédfrekvenciákon a csont–lég-köz minimalizálható, illetve zárható, ami a betegek életminőségét jelentősen javítja. A jelen közleményben az otosclerosissal kapcsolatban fellelhető magyar és nemzetközi szakirodalmat tekintjük át, kitérve a kórfolyamat legújabb diagnosztikus és kezelési lehetőségeire is. Orv Hetil. 2020; 161(19): 780–788.

Összefoglaló. Bevezetés: Az orrmelléküreg-daganatok kezelésében a legfrissebb nemzetközi ajánlások alapján továbbra is a sebészi reszekció az elsődlegesen választandó módszer. Bár az endoszkópos technikák fejlődésével a külső feltárással járó műtétek bizonyos esetekben háttérbe szorultak, napjainkban még mindig a Weber–Fergusson-féle metszést tartják a legszélesebb feltárást biztosító technikának, annak ellenére is, hogy a módszer stigmatizáló hegeket és deformitásokat hagy a páciensek arcán. Módszer: A „facial degloving” eljárást mint alternatív, hegmentes technikát először az 1970-es években publikálták, azóta számos módosítását írták le. A szerzők az orrmelléküregi tumorok eltávolítására már 8 éve kizárólag az általuk módosított technikát alkalmazzák. 2012 és 2019 között Klinikánkon 34 beteg esett át a módosított „facial degloving” műtéten. A módszer alapja egy felső szájpitvari behatolásból a középarc területén kialakított oszteoplasztikus lebeny, melynek felemelésével széles rálátás nyílik az orrüregre és melléküregeire, valamint az elülső koponyaalapra is. A műtéti terület a daganat eltávolítását követően jó kozmetikai eredménnyel rekonstruálható. Eredmények: A szerzők akusztikus rinometriai vizsgálatokkal és az arckifejezéseket ábrázoló posztoperatív képi dokumentációval támasztották alá eredményeiket. Az operált oldalon sem az orrbemenet beszűkülését (orrlégzés gátoltsága), sem pedig az arcmozgás zavarait, az arc aszimmetriáját nem észlelték. Betegeik túlélését Kaplan–Meier-görbén ábrázolták. Megbeszélés, következtetés: Habár az eredeti „facial degloving” technikának számos módosítását publikálták, az itt bemutatott módszer (oszteoplasztikus lebeny, melyben a középarc lágy részeinek integritása megtartott) rövidebb hospitalizációs időt és kevesebb komplikációt eredményezett. A bemutatott módosított „facial degloving” technika véleményünk szerint megfelelő és biztonságos sebészi reszekciót biztosít orrmelléküregi rosszindulatú daganatok esetén, továbbá kombinálható endoszkópos technikákkal, és szükség esetén nyitott műtétté alakítható, akár orbitalis kiterjesztéssel. Orv Hetil. 2021; 162(10): 392–398.

Summary. Introduction: The widely used external approach (Weber–Fergusson’s incision) for the removal of maxillo-ethmoidal tumors leaves stigmatizing scars and deformities on the patient’s face. As an alternative technique, the scarless facial degloving approach was first described in the 1970’s, and since then, several modifications have been developed. Method: We have been using our modified facial degloving technique for eight years now with maxillo-ethmoidal tumors. Between 2012 and 2019, 34 consecutive patients have been operated with our modified facial degloving approach at the Department of Oto-Rhino-Laryngology and Head-Neck Surgery, University of Szeged, Hungary. We describe our method which provides a wide surgical approach via an osteoplastic flap for the whole nasal and paranasal region, with good cosmetic results. Results and conclusion: We have evaluated our results with acoustic rhinometry and photo-documentation of the facial mimic postoperatively. Neither narrowing of the nasal cavity on the operated side (loss of nasal breathing function), nor facial movement dysfunction was visible in our patients. We represent our patients’ survival in Kaplan–Meier curve. Although several modifications of the original facial degloving approach have been published, in our technique, the novel osteoplastic flap and the intact soft tissue of the nasal and midfacial region results in shorter hospitalization time and fewer complications. Our modified facial degloving technique offers proper and safe surgical resection for tumors of the maxillo-ethmoid region. It can be routinely combined with endoscopic techniques, and, if necessary, can be converted to an open approach. Orv Hetil. 2021; 162(10): 392–398.

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: Vizsgálatunkban a Zenker-diverticulum nyitott (transcervicalis diverticulectomia, cricomyotomia) és transoralis (transoralis stapler diverticulostomia) műtéti kezelésével szerzett tapasztalatainkat mutatjuk be. Módszer: 2006. január 1. és 2016. december 31. között 29 beteget kezeltünk panaszokat okozó Zenker-diverticulummal. Összesen 29 műtét történt, 13 esetben transcervicalis, 16 alkalommal transoralis műtétet végeztünk. Összehasonlítottuk az eltérő megközelítésű sebészi kezelések perioperatív és hosszú távú eredményeit. Eredmények: A betegek átlagosan 31 hónapos panaszos időszakot követően kerültek műtétre. A vezető tünet mindkét csoportban a súlyos dysphagia és a súlyos regurgitatio volt. Intraoperatív szövődményt nem észleltünk. Egy beteg vérzés miatt reoperációra került a transoralis csoportban, míg egy esetben igazoltunk pneumoniát a transcervicalis csoportban. Az átlagos műtéti idő (42,5 versus [vs.] 98 perc, p<0,001), a per os táplálásig eltelt idő (2,9 vs. 4,6 nap, p<0,001) és az ápolási napok száma (7,3 vs. 9,7 nap, p<0,001) is szignifikánsan rövidebb volt a transoralis csoportban, mint a transcervicalis csoportban. A kontrollvizsgálatok során 15 beteg teljesen panaszmentes volt. Transcervicalis eljárást követően két esetben maradtak vissza panaszok (mérsékelt dysphagia, illetve tartós rekedtség). Transoralis műtét után 6 betegnél recidív tünetek jelentkeztek, 4 betegnél súlyos regurgitatio miatt transcervicalis műtétet végeztünk. Következtetés: A transoralis stapler diverticulostomia gyors, rövid kórházi ápolást biztosító beavatkozás, mely elsősorban idős, komorbid betegeknél és közepes diverticulumméret esetében választandó. Hosszú távon a tartós regurgitatio miatt a betegek egy részénél ismételt beavatkozásra lehet szükség. A transcervicalis feltárás magasabb perioperatív morbiditással járó műtéti beavatkozás, melyet elsősorban a 3 cm alatti és nagy diverticulumméret fennállásakor javasolt végezni. Orv Hetil. 2019; 160(16): 629–635.