Search Results

A biológiai terápia lényege, hogy a gyulladás egyetlen, jól meghatározott pontján (pl. egy adott citokin szintjén) hat. Ezáltal a sokszor igen bonyolult mechanizmusokból álló patogenetikai hálózatot egy adott ponton szakítja meg. Ma a rheumatoid arthritis a biológiai terápia szempontjából modellbetegség, mivel a legtöbb szerrel ebben a kórképben próbálkoztak. Ezt követően egyéb arthritisekben (pl. spondylitis ankylopoetica, psoriasisos arthropathia), majd egyes szisztémás autoimmun kórképekben (pl. szisztémás lupus erythematosus, scleroderma, myositisek, vasculitisek, Sjögren-szindróma stb.) kezdték el alkalmazni. A legtöbb kórkép esetében egy központi szereppel bíró citokin, a tumornekrózis faktor-α (TNF-α) gátlószerei állnak a terápia középpontjában. Azonban a biológiai terápia megtervezésekor az adott kórkép patogenezisét (pl. döntően Th1 vagy Th2 jellegét) figyelembe kell venni. Nem véletlen, hogy amíg egyes kórképekben (pl. rheumatoid arthritis, spondylitis ankylopoetica, psoriasis, polymyositis, polyarticularis juvenilis arthritis) döntően a TNF-blokkolók és a T-sejtek elleni gátlás vált be, addig másoknál (pl. lupus, Sjögren-szindróma, dermatomyositis) a B-sejt elleni terápia kecsegtet sikerrel. Ezen összefoglalóban a szerzők áttekintik az arthritisek és szisztémás autoimmun kórképek biológiai terápiájára vonatkozó legfontosabb adatokat. Kitérnek az alkalmazott szerek tulajdonságaira, a hatékonyság és biztonságosság kérdéseire egyaránt.

Összefoglaló. Bevezetés: A SARS-CoV-2-fertőzés elhúzódó tüneteit 4 héten túl poszt-COVID–19-tüneteknek nevezzük, és fennállási idő szerint csoportosítjuk. Célkitűzés: A vizsgálat célja egy háziorvosi körzet megközelítőleg állandó populációjában megfigyelni, hogy adott időintervallumon belül a SARS-CoV-2-fertőzöttek között milyen arányban, milyen jellegű poszt-COVID–19-tünetek alakulnak ki, és mennyi ideig tartanak. Módszer: 282 SARS-CoV-2-beteg tüneteit 2020. szeptember 1. és 2021. szeptember 1. között követtük, 4 hetente, 15–42 héten át – elhúzódó szaglászavar esetén 30–50 héten át –, elsősorban telefonos interjúk segítségével. Eredmények: Egy hónapon túli panaszok a betegek 67%-ában (170 fő) alakultak ki. A leggyakoribb tünet a fáradékonyság (79 fő, 29%) és a szaglászavar volt (74 fő, 27%). Az utóbbi jellemzően nem dohányzók körében lépett fel, és a COVID–19-fertőzöttek 2,5%-ában 43 héten túl is fennmaradt. A fáradékonyság panaszköre a poszt-COVID–19-betegek 46%-át érintette. Ezen betegek szignifikánsan hosszabb időt töltöttek keresőképtelenségi állományban, mint azok, akik nem voltak fáradékonyak (12,3 vs. 19,7 nap). Az enyhe SARS-CoV-2-fertőzést követő súlyos fáradékonysággal küzdő betegek a panaszaikat szindrómaszerűen írták le, melyre jellemző volt a palpitáció, a fáradékonyság, a terhelésre jelentkező légszomj, az alvászavar, a laza széklet és a posturalis panaszok. Ezek átlagosan 19 hét alatt múltak el. Megbeszélés: A poszt-COVID–19-tünetek kialakulása enyhe lefolyás mellett is gyakori, a lefolyás súlyossága sok esetben nincs arányban a poszt-COVID–19-fáradékonyság súlyosságával. A posztakut-COVID–19-fáradékony betegek kórházi kezelést nem igénylő csoportja számos tényező alapján elkülöníthető a posztakut-COVID–19-fáradékony betegek hospitalizált csoportjától. Következtetés: Az enyhe COVID–19-fertőzést is követheti elhúzódó fáradékonyság poszt-COVID–19-tünetként, mely spontán regrediál. SARS-CoV-2-fertőzést követően hosszú távon fennmaradhat szaglászavar, illetve a középsúlyos és súlyos COVID–19-eseteket követően fáradékonyság. Orv Hetil. 2022; 163(9): 335–342.

Summary. Introduction: Extended symptoms may develop after a SARS-CoV-2 infection. We refer to these as post-COVID–19 symptoms and they are grouped according to time duration. Objective: The aim of the study was to follow all COVID–19 infected patients in a family practise, to observe all post-COVID–19 symptoms, symptom development rates and to document how long they last. Method: 282 SARS-CoV-2 patients were followed mainly through telephone interviews between 01. 09. 2020 and 01. 09. 2021. Post-COVID–19 symptoms were monitored for 15–42 weeks every 4 weeks (30–50 weeks in cases of delayed hypsomia). Results: Symptoms lasting longer than a month developed in 67% of all patients (170 cases). The most frequent symptoms were fatigue (79 cases, 29%) and hyposmia (74 cases, 27%). The latter mainly developed in non-smokers, affecting 2,5% of all COVID–19 patients beyond 43 weeks. Fatigue affected 46% of all post-COVID–19 patients. Sick leave was significantly longer among these patients (19.7 vs. 12.3 days in patients with no fatigue). Severe post-COVID–19 fatigue in non-hospitalized patients presented in a sydrome-like appearance displaying palpitations, fatigue, dyspnoea, sleep disturbances, loose stools and postural complaints. These regrediated after 19 weeks. Discussion: Post-COVID–19 symptoms often develop after a mild COVID–19 infection. Severity of COVID–19 infection and severity of post-COVID–19 symptoms often do not correlate. Groups of hospitalized and non-hospitalized post-acute COVID patients with fatigue can be distinguished by many attributes. Conclusion: Mild COVID–19 infections may also be followed up by severe fatigue, but it spontenaously regrediates. Long-term effects of COVID–19 are permanent hyposmia and fatigue (the latter affect some hospitalized COVID–19 patients). Orv Hetil. 2022; 163(9): 335–342.

Absztrakt:

A szerzők az elhízás mozgásszervi vonatkozásait új megközelítésben, elsősorban annak metabolikus hatásait kiemelve ismertetik. Az elhízással és különösen a metabolikus szindrómával járó biokémiai változások megváltoztatják a csont, az ízületi struktúrák és az izomzat működését. Ezek alapján szemléletváltozás szükséges bizonyos kórképekben az eddig kialakult nézetekben. A gyulladásos reumatológiai betegségek lefolyásának súlyosságában és az alkalmazott kezelések megválasztásában is figyelembe kell venni az elhízással járó anyagcsere-változásokat. A társuló komorbiditások miatt a személyre szabott kezelés fontossága kiemelt jelentőségű. Orv Hetil. 2019; 160(44): 1727–1734.

Az elmúlt másfél évtizedben a biológiai válaszmódosító szerek, különösképpen a TNF-α-gátlók jelentős áttörést hoztak számos immunmediált reumatológiai, gasztroenterológiai és bőrgyógyászati betegség kezelésében. Egyre szélesebb körű alkalmazásuk során mellékhatásaikat is mind jobban megismerjük. Cél: Jelen munkánk célja az volt, hogy biológiai terápiában részesülő reumatológiai és bőrgyógyászati betegeink kezelése során, 3 éves nyomon követési periódus tapasztalatait összefoglalva elemezzük az előforduló mellékhatásokat, különös tekintettel a bőrgyógyászati szövődményekre. Módszer: A vizsgált 3 éves időszak alatt 324 beteget kezeltünk biológiai válaszmódosítókkal (adalimumab: 92, etanercept: 107, infliximab: 125 beteg). A kezelés alapjául szolgáló diagnózis rheumatoid arthritis volt 174 esetben, spondylarthritis ankylopoetica 60 betegnél, míg arthritis psoriatica 11 és psoriasis vulgaris 79 esetben. Eredmények: Hiperszenzitivitást 11 betegnél tapasztaltunk (3,4%), közülük 5 volt súlyos, a kezelés elhagyását igénylő eset. A mellékhatások legnagyobb részét az infekciók tették ki, közülük 10 (3,1%) érintette a bőrt, míg 9 (2,8%) a légzőtraktusra lokalizálódott. A fertőzések többsége enyhe vagy középsúlyos lefolyású volt. Malignus bőrtumor kialakulását csupán 1 esetben (0,3%) észleltük. Ritka mellékhatásként néhány betegnél gyógyszer indukálta gyulladásos reakciót figyeltünk meg: egy betegnél psoriasis jelentkezett a kezelés alatt, háromnál a már meglévő pikkelysömör jelent meg új, palmoplantaris lokalizációban. Egy esetben lichenoid exanthema kialakulását észleltük (n = 5; 1,5%). Megállapítások: A TNF-α-blokkolók alkalmazása során relatíve gyakoriak a bőrgyógyászati jellegű mellékhatások. Tapasztalataink alapján a túlérzékenységi reakciók mellett ezek döntő többsége bőrinfekció vagy gyulladásos dermatosis, mint például gyógyszer indukálta psoriasis. Jelen anyagunkban csak elenyészően kis számban tapasztaltuk malignus bőrtumor keletkezését. Orv. Hetil., 2011, 152, 212–220.

Absztrakt:

Az onkoreumatológia a daganatképződés és a reumatológiai kórképek kapcsolatát jelenti. Számos összefüggés van a két orvosi szakterület között. Ezek egy része a reumatológiai kórképben szenvedő betegben jelentkező daganatokat, a másik fele pedig a daganatos betegen fellépő mozgásszervi jelenségeket foglalja magában. Az előbbi csoport keretében a reumatológiai betegségekben jelentkező szekunder tumorokat, a tumorasszociált antigének reumatológiai szerepét, a mozgásszervi betegségek kezelésére használt hagyományos és célzott terápiák esetleges onkogenitását és a korábban vagy jelenleg daganatos, mozgásszervi betegek fizioterápiáját tárgyaljuk. A másik nagy csoport magában foglalja a paraneoplasiás szindrómákat, az onkológiai kezelések (kemoterápia és immunterápia) lehetséges autoimmun-reumatológiai mellékhatásait, a hormondeprivatiós kezelés csonthatásait és a mozgásszervrendszer primer és szekunder daganatait. Orv Hetil. 2020; 161(28): 1151–1165.