Search Results

Absztrakt:

A myeloma multiplexben szenvedő betegek kezelési és túlélési eredményei az utóbbi években jelentősen javultak. A diagnózis felállítása ugyanakkor nem könnyű, hiszen a klinikai tünetek számos egyéb, banális kórképet is utánozhatnak.

Vizsgálatunk során anonim, önkitöltős kérdőív segítségével szereztünk információkat myeloma multiplexben szenvedő betegekről, érintve a demográfiai jellemzőket, a diagnózis megszületésének körülményeit, a kezeléseket, az életkörülmények változását a kórlefolyás során.

A 2017. október – 2018. január közötti időszakban összesen 39 főt (20 nő, 19 férfi, átlagéletkor: 63 év) vontunk be a felmérésbe. A betegek 69%-ánál panaszok miatt indult el kivizsgálás, de 31%-nál a diagnózist tünetmentes állapotban, véletlenszerűen állapították meg. Az esetek csaknem felében kevesebb mint 3 hónap után született meg a myeloma multiplex diagnózisa, ám 21%-ban 1 évnél is hosszabb telt el. A betegek benyomása szerint a diagnózisig eltelt idő alatt az állapotuk inkább rosszabbodott. A betegek többsége háziorvosnál, reumatológusnál, illetve belgyógyásznál jelentkezett először a panaszaival. A diagnózis megismerésekor elsősorban negatív érzelmek uralkodtak el rajtuk. A betegek többsége részletes vagy rövid tájékoztatást kapott a betegséggel kapcsolatos tudnivalókról. A betegségükkel és a kezelési lehetőségekkel kapcsolatos tájékoztatást többnyire megfelelőnek ítélték, ugyanakkor 26% számolt be arról, hogy a kapott tájékoztatást csak részben értette meg. Többségük kombinált kezelésben részesült, mely tablettás és injekciós készítményt is tartalmazott, kétharmaduk esett át őssejt-transzplantáción, 8%-uk pedig alternatív terápiás eljárást is kipróbált. A kezelési eljárás kiválasztásakor döntő szempont volt az élettartam meghosszabbítása és a jó életminőség megóvása. A legfőbb problémát a terápia mellékhatásai és a negatív emóciók (félelem, bizonytalanság, stressz) jelentették.

Eredményeink megerősítik, hogy a myeloma multiplexes betegek gondozása során az effektív diagnosztikai és terápiás eljárások mellett fontos szerepe van a megfelelő tájékoztatásnak és pszichés vezetésnek is.

Absztrakt

Az utóbbi 10 évben robbanásszerű fejlődés következett be a tumorimmunológiai kutatások területén. A T-sejtes antigén-felismerés lépéseinek és az ezeket szabályozó mechanizmusoknak a megismerése vezetett az új immunterápiás szerek megjelenéséhez, amelyeket ma már sikerrel alkalmaznak bizonyos szolid tumorok és hematológiai malignitások kezelésében. A szerzők jelen közleményben az immunmoduláló antitestekre, az „immune checkpoint” gátló terápiára fókuszálnak. Az első ilyen, klinikumban is alkalmazott gyógyszer a citotoxikus T-lymphocyta-antigén-4- (CTLA-4-) inhibitor terápia volt. Az ipilimumabot a klinikai vizsgálatok ígéretes eredményei alapján 2011-ben – először az Egyesült Államokban, nem sokkal később Európában – regisztrálták a kiterjedt melanoma másod- (2011), majd első vonalbeli kezelésére (2013). A CTLA-4-inhibitor molekulát követően további, az immunrendszer működését szabályozó antitestek kipróbálása következett. A programozott sejthalál-1 (PD-1) útvonalon ható, blokkoló antitestek alkalmazása több tumoros indikációban jelentős daganatellenes immunválaszt eredményez. A PD-1 receptorgátló antitestek közül a nivolumab alkalmazásával számos daganattípus esetében sikerült tartós, objektív tumorválaszt elérni, így áttétes melanoma, nem kissejtes tüdőrák kezelésére a nivolumab a terápiás arzenál részét képezi. A kedvező daganatellenes aktivitás mellett számolni kell a fenti kezelések – legtöbb esetben reverzibilis – mellékhatásaival, amelyek az általuk létrehozott nem specifikus immunaktivációval hozhatók összefüggésbe. A jövőben számos, még megválaszolatlan kérdésre adhatnak választ a folyamatban lévő és a tervezett klinikai kutatások. A kezelés hatékonyságának előrejelzésére szolgálhatnak a PD-L1-expresszión túl további új, eddig nem azonosított biomarkerek is. Intenzív kutatás tárgyát képezi az, hogy az immunterápiás kezelésre milyen más daganatfajták adhatnak megfelelő terápiás választ. Az immunmoduláló antitestek egymással vagy más daganatellenes, kemo- vagy célzott terápiával való kombinációja javíthatja a kezelés hatékonyságát, de ezek szélesebb körben való elfogadásához további klinikai vizsgálatok szükségesek. Orv. Hetil., 2016, 157(Szuppl. 2), 9–16.

Absztrakt

A myeloma multiplex kezelése az elmúlt évtizedben óriásit változott. Mind a kemoterápiás protokollok, mind a szupportív kezelés nagy fejlődésen ment át, amióta a legutóbbi magyar ajánlás megjelent. A betegek egyre nagyobb része ér el tartós választ, és mind többük számára van talán esély a gyógyulásra is. Az összefoglaló célja, hogy az utóbbi évek eredményeit is beépítve, az érvényes nemzetközi ajánlásokat a magyar viszonyok sajátosságaihoz adaptálva segítse a betegek leghatékonyabb kezelését. Orv. Hetil., 2016, 157(4), 123–137.

Absztrakt:

Bevezetés: A myeloma multiplex (MM) jelenleg is meggyógyíthatatlan kórkép, de az új terápiás eljárások, köztük az immunmoduláns szerek (Imid) alkalmazása jelentősen javította a betegség prognózisát. Jelen tanulmányunk során azt vizsgáltuk, hogy a cereblon gén variánsa, valamint a béta-katenin és a glutathion-S-transzferáz gyógyszermetabolizáló enzim genetikai polimorfizmusai befolyásolták-e érdemben a MM miatt gondozott betegeink klinikumát, terápiára adott válaszát és túlélési eredményeit.

Betegek és módszerek: A tanulmányba 97 beteget vontunk be, akik 2012. január és 2016. december között immunmoduláns szer vagy alkiláló ágenst tartalmazó kemoterápiában részesültek. A betegek átlagéletkora 62,47 év volt, a férfi:nő arány pedig 43:54 volt. A cereblon (rs121918368 C>T), β-katenin (CTNNB1, rs4135385 A>G, rs4533622 A>C) és a glutathion-S-transzferáz (GSTP1 105, GSTP1 114) polimorfizmusokat Light SNiP assay-k segítségével vizsgáltuk.

Eredmények: CTNNB1 (rs4135385) gén megoszlása a következőképpen alakult: AA 48,4%, AG 47,4% és GG 4,1%. Az AA genotípusú betegek esetén idősebb életkorban diagnosztizáltuk a myeloma multiplexet a G allélt hordozókhoz képest (64,5 vs. 61,0 év, p = 0,05). Az Imid alapú kezelés hatékonysága és a progressziómentes túlélés is szignifikánsan kedvezőbben alakult az AA homozigóta csoportban (p < 0,05 és p = 0,032). A CTNNB1 (rs4533622) polimorfizmusa nem befolyásolta számottevően az előző paramétereket, habár a MM fiatalabb korban került felismerésre a CC genotípusú betegek esetén az AG/AA genotípusúakhoz viszonyítva (59,1 vs. 65,7 év, p = 0,015). A GSTP1 105 és 114 polimorfizmusok esetén nem találtunk szignifikáns összefüggést a terápiás válasz és túlélés vonatkozásában.

Eredményeink azt mutatják, hogy a β-katenin gén polimorfizmusa egy független prognosztikai tényező lehet myeloma multiplexben, s így befolyásolhatja az Imid alapú kezelésekre adott választ és a túlélési eredményeket.

Bevezetés: A Hodgkin-lymphoma diagnosztikájában, kezelésében az elmúlt évtizedben jelentős változások következtek be. Cél: Ennek tükrében a szerzők célul tűzték ki az 1995–2004 között a DEOEC III. sz. Belgyógyászati Klinikán elsődlegesen kezelt Hodgkin-lymphomás betegek adatainak áttekintését 2006 januárjában, átlagosan 69 (12–132) hónap követés után. Módszerek: a kórtörténetek adatait SPSS statisztikai programmal értékelték. Eredmények: A 163 beteg átlagéletkora a diagnóziskor 36 (14–75) év volt, bimodális koreloszlással. A leggyakoribb (48,5%) a kevert sejtes altípus volt. A betegek 41,1%-a volt korai stádiumú, legkedvezőtlenebb prognózissal 15,7%-uk bírt, bulky tumort 28,2%-ban észleltek. 7 betegnél radioterápiát, 63-nál kemoterápiát és 92-nél tervezett kombinált kezelést alkalmaztak. A sugárkezelések 61,6%-a érintett mezős volt, 61 beteg cyclophosphamid, vincristin, procarbazin, prednisolon, adriamycin, bleomycin, vinblastin; 87 beteg adriamycin, bleomycin, vinblastin, 7 pedig egyéb kemoterápiát kapott. Az elsődleges kezelésre 146 komplett, 10 parciális remisszió jött létre, 6 beteg nem reagált. 10 részleges remisszióban lévő és 5 nem reagáló beteget tovább kezeltek. 27 komplett remisszióban lévő betegnél alakult ki relapszus, közülük 15-nél történt nagy dózisú kezelés autológ perifériás haemopoeticus őssejt-transzplantációval. A követési idő alatt 18 beteg halt meg, 11 a lymphoma progressziója vagy a kezelés szövődménye, 6 második tumor, 1 egyéb ok miatt. Betegeik 10 éves prognosztizált teljes túlélése 83% (részletesen: korai, majd előrehaladott kedvező vs kedvezőtlen: 100% vs 87,8%, 88,9% vs. 41,6%), az eseménymentes 70% (82,6% vs 70,8%, 64,5% vs 0%) volt. Konklúzió: Hodgkin-lymphomás betegeik kezelési eredményei javultak, azonban arra is rámutatnak, hogy a korai, kedvező prognózisú betegeknél a kezelési toxicitás csökkentendő, míg az előrehaladott, rossz prognózisú betegek (az összes beteg kb. 10%-a) agresszívebb primer kezelését akár a súlyosabb mellékhatások, szövődmények ismeretében is vállalni kell.

Bevezetés: A rituximabkezelés hatására elhúzódó B-sejt-depléció alakulhat ki, amely fokozott fertőzési kockázattal járhat. Célkitűzés: A fehérvérsejtszám, a CD19⁺ B- és a CD4⁺ T-lymphocyták számának, valamint az immunglobulin G-, A-, M-szintek változásának vizsgálata rituximabtartalmú kemoterápiában részesülő betegeknél, valamint a fertőzéses szövődmények felmérése és a vonatkozó irodalom áttekintése. Betegek és módszerek: Összesen 35 diffúz nagy B-sejtes lymphomás beteget vizsgáltak rituximab-cyclophosphamid-vincristin-doxorubicin-prednisolon (R-CHOP) terápia mellett. A perifériás vérben a B- és T-sejt-populációkat áramlási citometriával, az immunglobulin-szinteket szérum nefelometriával mérték. Eredmények: A kezelés hatására a CD19⁺ B-lymphocyták nem voltak kimutathatók a perifériás vérből, számuk a kezelést követő 12. hónaptól növekedett. Infekció a vizsgált betegcsoportban nem fordult elő. Következtetések: A rituximab hatására kialakuló B-sejt-depléció ebben a betegcsoportban is igazolható volt, súlyos vagy nem várt fertőzést nem tapasztaltak. Fokozott fertőzési kockázattal elsősorban (hosszabb) fenntartó rituximabkezelés mellett kell számolni. Orv. Hetil., 2012, 153, 1658–1666.

Az autoimmun haemolyticus anaemia viszonylag ritka betegség, amely sokszor nehezen kezelhető és akár fatális következményekkel járhat. Az esetek fele valamilyen alapbetegséghez társuló szekunder forma, a fennmaradó rész pedig idiopathiás vagy más néven primer autoimmun haemolyticus anaemia. A vörösvértestek idő előtti lebomlásáért felelős antitestek viselkedése alapján meleg, illetve hideg típust különböztethetünk meg. A diagnózis alapja a haemolysis klinikai és laboratóriumi jeleinek fennállása és az autoantitestek jelenléte. A betegség kezelése a mai napig sem teljes mértékben megoldott. Még ma is veszítünk el betegeket az uralhatatlan vagy csak nagy dózisú immunszuppresszív szerek alkalmazásával kezelhető anaemia és a következményes infekció miatt. Az elsőként választandó szer a kortikoszteroid, ennek hatástalansága esetén szóba jön cyclophosphamid, azathioprin, cyclosporin, valamint az off-label anti-CD20 rituximab adása, a splenectomia viszont egyre hátrébb szorul a terápiás algoritmusban. A kezelés során gyakran felmerülő problémákra négy eset kapcsán világítanak rá a szerzők. Orv. Hetil., 2015, 156(11), 449–456.

A Hodgkin-lymphoma jól ismerten jelentős földrajzi eltéréseket mutathat, de az utóbbi időben többen beszámoltak jellemzőinek időbeli változásairól is. Betegek és módszerek: A szerzők retrospektív módon vizsgálták 1980–2008 között elsődlegesen kezelt, összesen 439 Hodgkin-lymphomás beteg klinikopatológiai és kezelési jellemzőit évtizedenkénti bontásban. Eredmények: A fenti időszakokban 177, 147, illetve 115 beteget ismertek fel. A korábbi férfi túlsúly helyett ma kiegyenlítődött a különbség a nemek között. Korgörbéjük a klasszikus bimodális képet mutatja 2000 és 2008 között. A két csúcs 20–29 és 50–59 év között alakult ki, a korábbi évtizedek egycsúcsú korgörbéje helyett. A szövettani altípusok között a kevert sejtes szövettannal rendelkező betegek aránya fokozatosan csökken, a nodularis sclerosis növekvő tendenciát mutat. A legutóbbi vizsgált évtizedben a korai stádiumban (59,12%) felfedezett betegek száma meghaladja az előrehaladott stádiumét (40%). A 10 éves teljes túlélés 44,1%, 70,6% és 90,5% (prognosztizált túlélés az utolsó időszakban). Következtetések: A bekövetkezett változások hátterében a betegség megváltozott természetrajza, a változó szocioökonómiai viszonyok, a javuló diagnosztikai és terápiás módszerek állhatnak. Orv. Hetil., 2010, 49, 2011–2018.

Napjainkban a legtöbb Hodgkin-lymphomás beteg meggyógyítható a korszerű kezelési módszerekkel, sajnos a betegek néhány százaléka refrakter, és közel harmaduk relabál az elsődleges kezelést követően. Célkitűzés és módszer: a DEOEC III. sz. Belgyógyászati Klinikán 1996 és 2006 között kezelt Hodgkin-lymphomás beteg között vizsgáltuk retrospektív módszerrel a refrakter esetek és a relapszusok előfordulását. Eredmények: 76 nő és 71 férfi esetében diagnosztizáltunk Hodgkin-lymphomát ezen idő alatt. A betegek 95,9%-a került remisszióba az elsődleges kezelésre. 6 nőbeteg volt primeren refrakter, 4 betegnél autológ hemopoetikus őssejttranszplantáció is történt, de a többszörös kezelések ellenére is mindannyian exitáltak. 31 betegnél alakult ki relapszus (1 éven belül 16 esetben). 14 betegnél történt autológ hemopoetikus őssejttranszplantáció, 11 beteg csak kemoterápiában, 3 csak irradiációban és 3 beteg kombinált kezelésben részesült. A relabált betegek közül öten alapbetegségük progressziója, egy beteg szekunder myelodysplasia miatt exitált. Következtetések: a relabált betegek prognózisa a további kezelések mellett jó lehet, de a refrakter betegek hosszú távú esélyei rendkívül rosszak még autológ-, és akár allogén hemopoetikus őssejttranszplantáció mellett is, így rendkívül fontos az újabb kezelési módszerek keresése.