Search Results

You are looking at 1 - 3 of 3 items for

  • Author or Editor: Léna Szabó x
  • All content x
Clear All Modify Search
Orvosi Hetilap
Authors: László Zubek, Balázs Tőkey, Léna Szabó, and Gábor Élő

A korábbi paternalista orvos–beteg viszony a XX. században jelentősen megváltozott, és átadta a helyét egy mellérendelt, jogi elemekkel jelentősen átszőtt kapcsolatnak. Ennek a folyamatnak szükségszerű velejárója volt a beteg orvosi döntésekbe történő bevonása, melynek előfeltétele a tájékozott beleegyezés. A tájékoztatás és beleegyezés hiánya ezért a „műhibák” mellett fokozatosan az orvosi felelősség másik fontos elemévé vált. Bár hazánk széleskörűen biztosítja a betegek tájékozott beleegyezéséhez szükséges jogszabályi feltételeket, azok gyakorlati alkalmazása jelentős kívánnivalót hagy maga után; ennek egyik bizonyítéka, hogy a jelenlegi kártérítési perek jelentős része a hibás tájékozott beleegyezésen alapul. Célkitűzés: A kutatás célja az aneszteziológiai írásos beleegyező nyilatkozatok tanulmányozásán keresztül a tájékozott beleegyezés első hazai felmérése volt. Módszer: 36 budapesti kórház és klinika aneszteziológiai beleegyező nyilatkozatainak részletes formai és tartalmi elemzése történt. A formai elemek között első helyen szerepelt a külön beleegyező nyilatkozat meglétének vizsgálata, valamint az írásbeliség és az aláírások megléte. A tartalmi elemzésben a tájékozott beleegyezés hagyományos elemeinek vizsgálata történt (az információközlés terjedelme, kockázatok, szövődmények, eljárás kiterjesztése, transzfúzió engedélyezése, tájékoztatásról történő lemondás lehetősége). Eredmények: Mindössze a kórházak 61%-ában (22) létezett külön aneszteziológiai beleegyező nyilatkozat. A többi kórházban a műtéti és az aneszteziológiai beleegyezés valamilyen formában együttesen szerepelt. A nyilatkozatokat minden esetben aláírja a beteg, és két esettől eltekintve (5%) az orvos is. Az egészségügyi beavatkozást és annak alternatíváit mindössze a nyomtatványok 39%-a ismerteti (14), ezek előnyeire, illetve hátrányaira pedig csak 25%-ban (9) térnek ki. Konkrét kockázatokat a nyilatkozatok 28%-a (10) említ meg, ezek valószínűségére azonban csak 19% (7) utal. A beavatkozás kiterjesztésének esetleges szükségességére 24 (67%) nyilatkozatban tesznek utalást. A szükség esetén alkalmazott vértranszfúzió engedélyezéséről 25 intézményben (69%) kell a betegeknek nyilatkozni. Két-két kórházban hívják fel a figyelmet az engedély visszavonhatóságára, illetve a tájékoztatásról való lemondás lehetőségére. Következtetés: Bár minden intézményben létezik a törvényi szabályoknak megfelelő írásos beleegyezés, azok formai és tartalmi szempontból jelentősen elmaradnak a kívánatostól. Különösen szembetűnő, hogy a kockázatokat a nyilatkozatok alig több mint egynegyede nevesíti, így azok ismertetése teljes egészében a szóbeli ismertetésre marad, ami a későbbiekben számos vita forrásává válhat. Ajánlott lenne, hogy a szakmai kollégiumok minden invazív beavatkozáshoz megfelelő tájékoztatási és beleegyezési nyilatkozatmintát dolgozzanak ki, melyeket a kórházak egyéni feladataikra szabva alkalmazhatnának egészségügyi tevékenységük során.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: László Zubek, Léna Szabó, János Gál, Ádám Öllős, and Gábor Élő

Az életvégi döntések az intenzív osztályokon kezelt betegek többségét érintik, ezért fontos ezen döntések hazai és külföldi gyakorlatának megismerése, valamint harmonizációja az etikai irányelvekkel és a jogi szabályozással. Célkitűzés: A hazai intenzív terapeuták életvégi döntésekkel (kezelés meg nem kezdése, kezeléskorlátozás, haldoklási folyamat megrövidítése) kapcsolatos szokásainak felmérése és összehasonlítása nemzetközi adatokkal. Kutatásuk távlati célja, hogy az intenzív terapeuták munkájukat eredményesen, jogszerűen és a betegekkel, illetve hozzátartozóikkal egyetértésben végezhessék. Módszer: Magyarországon 2007–2008-ban felmérést végeztek egy kérdőív segítségével az intenzív terapeuták körében. A kérdőíveket elektronikus formában juttatták el a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság 743 regisztrált tagjának, és visszaérkezésük után feldolgozták őket a teljes anonimitás megőrzése mellett. A 103 választ statisztikailag elemezték, és összehasonlították más európai országok adataival. Eredmények: A válaszokból kiderült, hogy a hazai intenzíves orvosok gyakorlata nagyon paternalisztikus. Az intenzíves orvosok döntéseiket általában egyedül hozzák meg (3,75/5 pont), kevésbé veszik figyelembe a cselekvőképes betegek (2,57/5 pont) vagy közeli hozzátartozóik (2,14/5 pont) illetve az ápolószemélyzet véleményét (2,37/5 pont). A terápia meg nem kezdését preferálják a kezelés visszavonásával szemben. Ez a gyakorlat a tévedés jelentős veszélyét hordozza magában, és emberéletekbe kerülhet a gyors döntéshozatal során. A válaszadók becslései alapján az életvégi döntések gyakorisága 3,7–9,1%, ami kisebb, mint más európai országokban. Következtetések: Az első magyarországi felmérés alapján a betegjogok kiterjesztése szükséges hazánkban. Teret kell adni az önrendelkezés jobb érvényesülésének az életvégi döntésekben, valamint javítani kell az orvosi gyakorlat jogszerűségét. Orv. Hetil., 2010, 38, 1530–1536.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: László Zubek, Léna Szabó, János Gál, Péter László Lakatos, János Papp, and Gábor Élő

A kettős ballonos enteroszkópia elvégzéséhez megfelelő mélységű anesztézia szükséges a vizsgálat hossza és kellemetlensége miatt. A szakirodalom alapján a vizsgálatoknál leggyakrabban éber szedációt alkalmaznak világszerte. Célkitűzés: A szerzők vizsgálták, hogy a beavatkozás biztonságosan elvégezhető-e intubációs narkózisban, illetve bizonyítani kívánták, hogy az általános érzéstelenítés választható szedálási módszer kettősballon-enteroszkópiákhoz a páciens fizikális állapotától függetlenül. Módszer: Retrospektív vizsgálatot végeztek a Semmelweis Egyetem I. Belgyógyászati Klinikáján intubációs narkózisban kettősballon-enteroszkópián átesett betegek körében. A betegeket csoportosították nem, kor és fizikális státus alapján. Az altatási jegyzőkönyvben rögzítették az altatás hosszát, a felhasznált gyógyszerek mennyiségét és az előforduló aneszteziológiai szövődményeket. Eredmények: Száznyolc intubációs narkózis adatait összesítették. Maradandó aneszteziológiai szövődmény nem történt, a leggyakoribb altatási mellékhatások a hipotenzió (30,55%), a deszaturáció (21,29%) és az apnoe (17,59%) voltak. Ezek a szövődmények szignifikánsan gyakoribbak voltak a több társbetegséggel rendelkező csoportban, viszont gyakoriságuk nem nőtt a gyógyszerek mennyiségének növekedésével vagy a vizsgálat hosszával. Következtetések: Vizsgálatuk megerősíti, hogy az intubációs narkózis legfontosabb előnye más altatási módszerekhez képest a stabil légút biztosítása, a gyakori szövődménynek számító deszaturáció és apnoe könnyű elháríthatósága, illetve az aspiráció megakadályozása. A több társbetegséggel rendelkező betegcsoportban az észlelt altatási szövődmények száma ugyan meredeken növekedett, de ezek intubációs narkózisban könnyen elháríthatóak voltak, ezért ebben a csoportban fokozottan ajánlott ez az altatási mód. A jó egészségi állapotú betegcsoportokban a betegek választása alapján az éber szedáció mellett alternatíva lehet az intubációs narkózis. Orv. Hetil., 2010, 48, 1976–1982.

Open access