Search Results

You are looking at 1 - 7 of 7 items for

  • Author or Editor: Laura Horváth x
Clear All Modify Search

Absztrakt:

A gastrooesophagealis refluxbetegség a felnőtt lakosság több mint 10%-át érinti. A betegek nagy többsége életmódbeli változtatásokkal és hatásos savcsökkentő szerekkel jól kezelhető. Az érintettek körülbelül 10%-a azonban a kezelés dacára panaszos marad, és náluk súlyos szövődmények fejlődhetnek ki. Különös módon a szövődmények egy része védekező jellegűnek tűnik, amivel a beteg panaszai mérséklődhetnek, illetve mintha az állapot súlyosbodásának és további szövődmények kialakulásának megelőzését céloznák. Az egyértelműen refluxszövődménynek tekinthető Barrett-oesophagusban jelentősen mérséklődhetnek az életminőséget rontó panaszok, mert a Barrett-hám sokkal ellenállóbb a gyomorsav maró hatásával szemben, mint a nyelőcsövet normálisan bélelő laphám. A refluxszövődményként kialakuló motilitászavarok (hipertenzív alsó nyelőcsősphincter, achalasia cardiae és cricopharyngealis achalasia) és strukturális elváltozások (Schatzki-gyűrű, nyelőcsőstrictura, subglotticus tracheastenosis) pedig segítenek megelőzni az aspirációt, amely újabb panaszok megjelenésével járhat, és további súlyos szövődmények kialakulásának a lehetőségét hordozza magában. Orv Hetil. 2017; 158(20): 763–769.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Judit Demeter, Anna Poros, Csaba Bödör, Laura Horváth and Tamás Masszi

Absztrakt

A krónikus myeloid leukaemia klonális myeloproliferativ betegség, amelyben a haemopoeticus őssejt malignus transzformációja következik be a 9-es és a 22-es kromoszóma hosszú karjai közötti reciprok transzlokációból származó BCR-ABL1 fúziós gén által eredményezett konstitutívan aktivált tirozinkináz aktivitásának köszönhetően. A korábbi kezelési lehetőségek ellenére a progresszív betegség kezelésében új távlatokat nyitott a BCR-ABL1 fúziós fehérjét gátló tirozinkináz-gátló készítmények felfedezése. A terápiás siker megítélését ennek megfelelően a kezelés mellett elért molekuláris válasz mélysége határozza meg. Jelenleg hazánkban már három tirozinkináz-gátló készítmény elérhető a krónikus myeloid leukaemia kezelésére. Szakmai irányelvünk összefoglalja a krónikus myeloid leukaemia korszerű kezelésének Magyarországon aktuális szempontjait, valamint az azok mellett szükséges terápiás válasz mélységét. Orv. Hetil., 2016, 157(37), 1459–1468.

Open access
Magyar Sebészet
Authors: Laura Bognár, Örs Péter Horváth, Jenő Solt, Gábor Jancsó and András Vereczkei

Absztrakt

Esetismertetés: A szerzők egy 68 éves beteg esetét ismertetik, akinél hálóbeültetéses hiatusplasztikával kiegészített antirefluxműtétet követően négy hónappal dysphagiás panaszok jelentkeztek. Az elvégzett vizsgálatok a háló részleges nyelőcsőbe penetrálását igazolták. Halasztott sürgősséggel végzett műtét során thoracolaparotomiás feltárásból a hálót eltávolították, a nyelőcsövön észlelt hosszanti lyuk és alatta egy rövid szűkület miatt distalis nyelőcső- és proximalis gyomorresectiót végeztek, a tápcsatorna folytonosságát jejunum-interpositum segítségével állították helyre. A három hónapos kontroll során a beteg panaszmentes volt, és az elvégzett radiológiai vizsgálat a műtét utáni normális viszonyokat mutatta. Megbeszélés: Számos tanulmány igazolta, hogy a nagyméretű hiatusherniák direkt varrattal történő zárása magas recidíva aránnyal jár. A sérvkiújulás megelőzése végett széles körben elterjedt a hálóbeültetéssel megerősített hiatusrekonstrukció. Ezzel a sérvkiújulás incidenciája valóban csökkent, ellenben a műtét morbiditása – alapvetően a hálóra visszavezethető okok miatt – nőtt. A hálók a speciális anatómiai helyzet miatt állandó mozgásnak vannak kitéve és ezzel a nyelőcső erózióját, perforációját, valamint fibrosist és következményes stenosist okozhatnak. Az ilyen típusú szövődmények súlyos, nemritkán életveszélyes állapotot jelentenek és gyakran csak bonyolult műtéttel korrigálhatók. A szerzők saját esetük tapasztalata és a szakirodalom áttekintése alapján a hálóbeültetéses hiatusrekonstrukciók egyik lehetséges, súlyos szövődményére szeretnék felhívni a figyelmet.

Restricted access
Magyar Sebészet
Authors: Örs Péter Horváth, Gábor Varga, Zsanett Biró, András Papp, Laura Bognár and András Vereczkei

Absztrakt

A belgyógyászati módszerekkel panasz- és tünetmentessé nem tehető gastrooesophagealis refluxbetegségben szenvedő betegek kezelésére bevált módszer a laparoszkópos antireflux-sebészet. Gyakorlatot szerzett sebészek nagy biztonsággal végzik a műtétet, mégis fellépnek intraoperativ, korai postoperativ és késői szövődmények, amelyek reoperációt tehetnek szükségessé. A Pécsi Tudományegyetem Sebészeti Klinikáján 1998 és 2015 között 407 laparoszkópos antirefluxműtétet végeztünk. A periódust két szakaszra osztottuk. Az elsőben 1998 és 2006 között 241 beteget operáltunk és a vizsgálat prospektív volt; minden diagnosztikus eljárást magunk végeztünk. A második periódusban 166 beteget kezeltünk minimálisan invazív módszerrel és az eredményeket retrospektíve elemeztük. Az összbeteganyagban a férfi/nő arány 161/246 volt. A betegek átlagéletkora 53,1 év volt. A 407 műtétet kiegészítettük 27 esetben ligamentum teres plasztikával, 28 esetben hálóbeültetéssel és négy esetben fascia lata plasztikával, mert a hiatus direkt zárását nem tartottuk megbízhatónak. 16 esetben (4%) végeztünk konverziót, a halálozás 0,5% volt. 39 esetben végeztünk laparoszkópos reoperációt és hat esetben thoracolaparotomiás reoperációt (12%). Ehhez még öt reoperáció járul, amelynél a primer műtét nem klinikánkon történt. A 4%-os konverziós ráta, a 12%-os reoperációs arány, valamint a 0,5%-os halálozás megfelel az irodalomban talált arányoknak. Összességében megállapíthatjuk, hogy a laparoszkópos antirefluxműtét biztonsággal és nagyon jó eredménnyel végezhető beavatkozás. A tartós szövődmények (elsősorban reflux- és sérvkiújulás), illetve a reoperációk szinte kizárólag csak a nagyméretű hiatusherniák sebészi kezelése kapcsán fordultak elő.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Nikolett Wohner, Gergely Varga, Péter Szloboda, Péter Farkas, András Masszi, Laura Horváth, Gergely Szombath, Judit Várkonyi, Szabolcs Benedek and Tamás Masszi

Absztrakt:

A diffúz nagy B-sejtes lymphoma (DLBCL) a leggyakoribb malignus lymphomatípus, amely a non-Hodgkin-lymphomák (NHL) 31%-át teszi ki. A standard kemoterápiás protokollok jelentős toxicitásuk miatt nem vagy nehezen alkalmazhatóak az idősebb betegpopulációban, különösen a relabált esetekben, ahol kuratív lehetőséget leginkább a nagy dózisú kezelés és a vér-őssejtátültetés jelenthetne. Egyre több adat lát napvilágot a thalidomid és az újabb IMiD-ek (lenalidomid, pomalidomid) kedvező hatásairól az NHL kezelésében, amelyek részei a standard kezelésnek myeloma multiplexben és myelodysplasiás szindrómában. Az IMiD-ek kiterjedt anti-angiogenetikus, immunmoduláns és gyulladásellenes hatásuknak köszönhetik az egyre széleskörűbb alkalmazást. 2010-ben azonosították az E3-ubiquitin-ligáz-komplex egyik komponensét, a cereblont, amely a thalidomid molekuláris támadási pontja. Az irodalomban közölt eredmények alapján thalidomidkezelést indítottunk három relabált, idős DLBCL-es betegünknél. Két esetben központi idegrendszeri, egy esetben abdominalis érintettség volt jelen. A betegek napi 100 mg thalidomidterápiában részesültek kortikoszteroidkezeléssel kiegészítve. Két beteg kiválóan reagált a kezelésre, tartós remisszióba került, amit képalkotó vizsgálattal is igazoltunk, és ezek a betegek 12, illetve 20 hónappal a kezelés elindítása után is remisszióban vannak. Egy beteg KIR-érintettséggel a kezelés ellenére progrediált és elhunyt. Az irodalmi adatoknak megfelelően a thalidomid és analógjai szignifikáns aktivitást mutatnak relabált DLBCL-ben. Esettanulmányunk egy olyan betegpopulációban elért ígéretes eredményeket mutat be, amelyben a túlélési esély igen alacsony. Emiatt, valamint költséghatékonysága és alacsony toxicitása miatt a thalidomidkezelést érdemes idős betegeknél terápiarefrakter és relabált malignus DLBCL esetében megfontolni. Orv Hetil. 2017; 158(41): 1642–1648.

Open access
Hematológia–Transzfuziológia
Authors: András Dávid Tóth, Gergely Varga, Nikolett Wohner, Péter Farkas, Laura Horváth, Gergely Szombath, Andrea Ceglédi, András Kozma, Péter Reményi, Tamás Masszi and Gábor Mikala

Absztrakt:

A bortezomib-thalidomid-dexametazon- (VTD-) alapú rezsim az egyik leggyakrabban alkalmazott kemoterápiás protokoll a myeloma multiplex első vonalbeli kezelésében Magyarországon. A válaszarány jelentős, de előfordulnak refrakter esetek is. Sokszor ekkor is hatásosak lehetnek az új, de jelentős költségű másodvonalbeli szerek, ezért a VTD-refrakteritás mihamarabbi felismerése fontos feladat. Nem ismert, hogy mely esetekben számíthatunk VTD-terápiára elégtelen válaszra. Ennek vizsgálatára 16, a Dél-pesti Centrum Kórházban és a Semmelweis Egyetem III. sz. Belgyógyászati Klinikáján 2009 és 2019 között kezelt VTD-refrakter beteg adatait elemeztük retrospektíven. Meglepő módon a refrakter betegek többsége nem rendelkezett az ismert kedvezőtlen prognosztikai faktorokkal. A szérum β2-mikroglobulin-, albumin-, LDH-szintekben a kiugró eltérések nem voltak jellemzőek, továbbá csak két esetben találtunk magas kockázattal járó citogenetikai (del(17p), illetve t(4;14)) elváltozást. A másodvonalbeli kezelésig medián 89 nap telt el, és amennyiben lehetséges volt, a terápia során törekedtünk autológ őssejt-transzplantáció végzésére. A másodvonalbeli kezelésre a betegek többsége már jól reagált, 16-ból 10 esetben nagyon jó részleges válasz vagy komplett remisszió lépett fel. A VTD-refrakter betegek medián túlélése 47 hónap volt, ami összevethető a nem VTD-refrakterek túlélési adataival.

Következtetésként elmondható, hogy az eddig használt prognosztikai faktorok nem alkalmasak a VTD-refrakteritás előrejelzésére myeloma multiplexben. Az adatok felhívják a figyelmet új markerek szükségességére, melyek segítségével korábban juthatna ez a betegpopuláció hatékony terápiához, valamint a kezelés során végzett szoros kontroll fontosságára, hogy mielőbb felismerjük a terápiaváltás szükségességét.

Open access
Hematológia–Transzfuziológia
Authors: Szilvia Krizsán, Zsófia Dénes, Ambrus Gángó, Bence Gerecs, Judit Demeter, Zsolt Nagy, Ilona Tárkányi, Tamás Masszi, Péter Farkas, András Masszi, Gergely Szombath, Szabolcs Benedek, Judit Várkonyi, Laura Horváth, Zsolt Nagy, Gáspár Radványi, István Takács, Aryan Hamed, Zsolt Lázár, Erzsébet Süveges, Ágnes Kárpáti, Márk Plander, Tamás Szendrei, Katalin Pál, Mihály Gurzó, János Jakucs, Miklós Egyed and Csaba Bödör

Absztrakt:

Az akut myeloid leukémia (AML) osztályozásának és rizikóbecslésének alapjául a citogenetikai eltérések szolgálnak, azonban az elmúlt években az új generációs szekvenálásnak (NGS) köszönhetően nagy előrelépések történtek az AML genomszintű feltérképezésében. Az újonnan megismert genetikai eltérések diagnosztikus és prognosztikus jelentőséggel bírnak, így mára a nemzetközi ajánlásokba is felvételre kerültek. Az AML kezelése terén az elmúlt évtizedekben nem következett be jelentős változás, azonban a visszatérő génmutációk azonosítása révén több célzott terápiás gyógyszer került kifejlesztésre.

Jelen tanulmányunk célja a hazai AML-es betegpopulációban előforduló citogenetikai és molekuláris genetikai eltérések gyakoriságának meghatározása, különös tekintettel azokra a mutációkra, melyekkel szemben már léteznek célzott terápiák.

329 AML-es beteg esetében végeztük el az IDH1, IDH2 és FLT3-TKD mutációanalízist hagyományos Sanger-szekvenálással, míg az FLT3-ITD, NPM1 és CEBPA mutációs státusz, valamint a citogenetikai vizsgálatok eredményei rendelkezésünkre álltak, mivel a diagnosztikus rutin részét képezik.

Az általunk vizsgált betegpopuláció 51,4%-ában mutattunk ki kromoszómaeltérést, melyek közül leggyakrabban a –5/del(5q) (10,6%), 8-as triszómia (7,9%), a t(15;17) (7,9%) valamint a –7/del(7q) (7,5%) fordult elő, míg a betegek fennmaradó 48,6%-a normál kariotípussal rendelkezett. A mutációanalízis eredményeképpen a betegek 7,0%-ában volt kimutatható az IDH1-, 13,4%-ában az IDH2-, 5,8%-ában az FLT3-TKD-, 22,4%-ában FLT3-ITD-, 27,3%-ában NPM1-, valamint 7,1%-ában CEBPA-mutáció. A genetikai eltéréseken alapuló Európai LeukémiaNet (ELN) 2017-es ajánlása szerint elvégzett rizikóbesorolás során szignifikáns különbség volt kimutatható a rizikócsoportok túlélése között: a medián teljes túlélési idő a kedvező rizikócsoportban 34,7 hónap, az intermedier rizikócsoportban 10,0 hónap, míg a kedvezőtlen rizikócsoportban 3,7 hónap volt (p < 0,0001).

Eredményeink azt mutatják, hogy az AML-es betegek közel fele hordoz olyan génmutációt, mellyel szemben már rendelkezünk célzott terápiával. Reményeink szerint a jövőben további támadáspontok is azonosításra kerülnek, és ezáltal az AML-es betegek kezelésében is megvalósulhat a mutációs státuszon alapuló személyre szabott célzott kezelés, ami megnövelheti a betegek várható élettartamát.

Open access