A molaterhesség a terhességi trophoblastbetegségek közé sorolt, rendkívül ritka kórkép. A kórkép patogenezise egyedülálló, hiszen az anyai daganat eredete maga a terhességi szövet. Előfordulását tekintve főleg a reproduktív korú nőket érinti. Esetbemutatásunkban egy 53 éves nőbeteg postmenopausalis vérzési rendellenességet okozó panaszainak hátterében igazolódott molaterhesség. A molaterhesség fokozott kockázattal járó veszélyállapot, mely esetén a mihamarabbi befejezés alapját a megfelelő diagnosztika adja. Kezdeti tünetei megtévesztőek lehetnek, ectopiás terhességet vagy inkomplett abortuszt, anovulációs vérzési rendellenességet utánozhatnak. Esetismertetésünk célja, hogy felhívja a figyelmet a molaterhesség atipikus megjelenésére; postmenopausalis nőbetegünk kapcsán áttekintjük a molaterhesség kezelésének alapelveit, és bemutatjuk egy sikeresen kezelt eset diagnosztikus és terápiás lépéseit. Orv Hetil. 2023; 164(7): 273–277.

Absztrakt

Az emlőrák diagnózisakor betöltött életkor alapján a két szélsőséges, egymástól várhatóan legjobban különböző csoportot a 35 évnél fiatalabb és a 70 évnél idősebb betegek csoportja képezi. A jelen vizsgálat célja e két csoport összehasonlításán keresztül annak alátámasztása, hogy az életkor prognosztikai faktornak tekinthető a vizsgált betegek esetében. A Semmelweis Egyetem Radiológiai és Onkoterápiás Klinikáján 1995. október és 2009. március között kezelt 131 nőbeteg (80 idős és 51 fiatal) adatai kerültek feldolgozásra a diagnózis idején vizsgált prediktív és prognosztikus faktorok felhasználásával. Emellett vizsgáltuk a betegek teljes- (OS) és betegségmentes túlélését (DFS) is, valamint az ezeket befolyásoló faktorokat. Statisztikailag szignifikáns eltérés adódott a két csoport között a menarche időpontja, a reproduktív faktorok, a tumor hisztológiai jellemzői és immunfenotípusa tekintetében. A tumorméret, a nyirokcsomóstátusz és a Nottingham Prognosztikai Index (NPI) értékek tekintetében nem mutatkozott szignifikáns eltérés a két csoport között. Annak ellenére, hogy a fiatal betegek között több volt a vizsgálat végéig kialakult áttétes betegség, a betegségmentes túlélés tekintetében nem tapasztaltunk szignifikáns különbséget. A teljes túlélés azonban szignifikánsan hosszabbnak bizonyult az idős páciensek csoportjában. A fenti eredmények az irodalmi adatokkal egybehangzóan arra utalnak, hogy a fiatal nőknél a betegség rosszabb prognózisú, agresszívebb és rapidabb a klinikai lefolyás. Mivel egyik csoport sem tartozik a hazánkban szervezetten szűrt populációba, igen nagy jelentősége lenne az önvizsgálat (már iskolás korban történő) oktatásának, a tömegkommunikáció adta lehetőségek szélesebb körű kihasználásának, a pozitív familiáris anamnézissel bíró nők (különös tekintettel a fiatalok) esetében az egyéni követés megoldásának.

A neoadjuváns kemoterápiára adott patológiai választ kívántuk elemezni az emlőtumorok immunhisztokémiai fenotípusai, valamint az alkalmazott kemoterápiás protokollok tükrében. 1998 és 2009 között 92 neoadjuváns kezelésen átesett emlőtumoros nőbeteg klinikai adatait, biopsziás és műtéti anyagát valamint túlélési mutatóit vizsgáltuk. A biopsziás- és műtéti anyagokon hormonreceptor (ER, PgR), Ki-67, p53, HER2 státusz meghatározás történt immunhisztokémiai módszerrel. A patológiai válasz megítélésére a Chevallier-osztályozást használtuk. 88 esetben elemeztük a betegségmentes- és a teljes túlélést a patológiai válasz függvényében. Patológiai komplett remisszió (pCR = Chevallier I és II) volt kimutatható 13/92 esetben (14,1%). A preoperatív daganatjellemzők alapján a patológiai komplett remissziót mutató daganatok a tripla negatív (9/13) valamint az ER-/HER2+ (1/13) és az ER+/HER2+ (3/13) csoportokból kerültek ki. 24 beteg részesült taxán-, 30 antraciklin-, 33 taxán+antraciklin alapú terápiában, 2 CMF típusú neoadjuváns kezelésben, 3 esetben nem állt rendelkezésünkre ez az adat. A taxánnal kezelt betegek 29,1%-ában, az antraciklin-származékkal kezelt betegek 6,6%-ában, a kombinált kezelésben részesült betegek 12,1%-ában volt kimutatható pCR. A pCR-t mutató csoportban kevesebb volt a recidíva és a távoli áttét kialakulása, de nem tudtunk szignifikáns különbséget igazolni. A kezelésre reagáló (Chevallier III) és a nem reagáló (Chevallier IV) csoport között ebben a tekintetben szignifikáns különbséget találtunk (p=0,006). A betegségspecifikus halálozás szignifikánsan alacsonyabb volt a pCR betegcsoportban (p=0,050). Eredményeink alapján a patológiai komplett remissziót mutató esetek a tripla negatív és a HER2-pozitív csoportból kerültek ki. A neoadjuváns kezelés az ER+/HER2- tumorcsoportban volt a legkevésbé hatékony.