Search Results

A coeliakia és a gyulladásos bélbetegségek (IBD) változatos klinikai megjelenését befolyásoló faktorok jelentős része ismeretlen. A haptoglobin (Hp) molekula három fő fenotípusa eltérő antioxidáns, scavenger és immunmoduláns tulajdonsággal rendelkezik. Nagyszámú coeliakiás és IBD-betegben vizsgáltuk a Hp-polimorfizmus megoszlását és a betegség klinikai megjelenésével való lehetséges kapcsolatát. A Hp-fenotípusokat szérumból nátrium-dodecil-szulfát poliakrilamid gélelektroforézis (SDS-PAGE) és immunblottal határoztuk meg, amely egyértelműen azonosítja a genotípust is. Coeliakiában a kontrollpopulációhoz képest a Hp 2-1 fenotípus előfordulása szignifikánsan gyakoribb volt, míg a Hp 2-2 ritkább. A Hp 2-2 esetén azonban a súlyos, malabszorpcióval jelentkező klinikai betegség kockázata magasabb volt, míg a silent betegségé jóval alacsonyabb. Crohn-betegekben (CD) a Hp 2-1 fenotípus esetén a gyulladásos betegségforma előfordulása szignifikánsan gyakoribb volt a másik két Hp-fenotípushoz viszonyítva, míg a stenotizáló formáé ritkább. Primer szklerotizáló cholangitisben a Hp 1-1 fenotípus nem fordult elő. A Hp szerepét az immunreakciókban betöltött modulálóhatásai és eltérő térszerkezete magyarázhatja. A mikrobiális és autoantigének elleni szerológiai válasz segítséget jelenthet az IBD differenciáldiagnosztikájában, és összefüggést mutat a betegség fenotípusával. Nagyszámú IBD-betegben vizsgáltuk az anti- Saccharomyces cerevisiae (ASCA) és külső membránporin elleni antitestek (anti-Omp) enzimmel kapcsolt immunoszorbens assay (ELISA), illetőleg az atípusos perinukleáris antineutrophil citoplazmatikus antitest (P-ANCA) (indirekt immunfluoreszcencia) előfordulási gyakoriságát és a betegség fenotípusával való lehetséges kapcsolatukat. A szerológiai markerek hasznosnak bizonyultak az IBD differenciáldiagnosztikájában. CD-ben az ASCA- és az anti-Omp-pozitivitás a vékonybél-érintettség és a nem gyulladásos betegségforma szempontjából logisztikus regressziós analízisben is független rizikófaktornak bizonyult, míg a műtéti kockázat tekintetében nem. A nem gyulladásos típusú vékonybél-CD és az antimikrobiális antitest pozitivitásainak száma, illetőleg az antitesttiterek között szintén pozitív korrelációt találtunk (szerológiai-dózis hatás). Továbbá ASCA és az anti-Omp-antitestek jelenléte kapcsolatot mutatott a nucleotid oligomerizációs domén (NOD2/CARD15) genotípussal, és előfordulási gyakoriságuk szignifikánsan nőtt a NOD2/CARD15 mutációk számának növekedésével, ami gén-dózis hatásra utal és alátámasztja a mikrobákkal szembeni megváltozott érzékelés szerepét a CD patogenezisében.

Absztrakt

Bevezetés: A hepatocellularis carcinoma gyakori, nehezen kezelhető daganat. Célkitűzés: A szerzők áttekintették a májsejtrákkal kapcsolatos ismereteket és értékelték a kezelési eredményeket az északkelet-magyarországi régióban. Módszer: A szerzők intézményében 5 év alatt májsejtrák diagnózissal kezelt betegek adatait retrospektív módon elemezték. Eredmények: Ismert májcirrhosisa 187 beteg közül 71-nek (38%) volt, 52 betegnél (28%) a májcirrhosisra a daganat felismerésekor derült fény. Nem volt májzsugora 15 betegnek (8%), míg erre vonatkozóan 49 betegnél (26%) nem találtak adatot. Etiológiai faktorok az alkoholfogyasztás (52%), a vírushepatitis (41%) és a metabolikus szindróma (valószínűleg nem alkoholos zsírmáj) (44%) voltak. Cirrhosis nélkül kialakult májsejtrák hátterében leggyakrabban nem alkoholos zsírmáj állt. A daganat felismerése 83%-ban előrehaladott stádiumban történt. A túlélést a Barcelona stádium (A vs. B/C vs. D stádium: 829 vs. 387 vs. 137 nap, p<0,001) jelentősen befolyásolta, az etiológia nem (vírus 282, metabolikus szindróma 335 és alkohol 423 nap, p = 0,65). Következtetések: A hepatocellularis carcinoma rossz kimenetelének oka a késői felismerés. A májzsugoros betegek szűrése mellett a májcirrhosis korábbi felismerése szükséges. A metabolikus szindrómások ultrahangos szűrése megfontolandó. A krónikus májbetegség terápiája a túlélést lényegesen befolyásolja. Orv. Hetil., 2016, 157(45), 1793–1801.

A gyulladásos bélbetegségekkel (IBD) kapcsolatos szerológiai markerek panelje rohamosan bővül. Leggyakrabban a Saccharomyces cerevisiae elleni antitesteket (ASCA) és az atípusos perinukleáris antineutrophil citoplazmatikus antitestet (atípusos P-ANCA) vizsgálták, de egyre több adat áll rendelkezésre az újabban felfedezett, különféle mikrobiális antigének ellen termelődő antitestekről is. Ilyenek például a külső membrán porin C-ellenes antitest (anti OmpC), Pseudomonas fluorescens ellenes antitest (anti-I2), valamint a glikánellenes antitestek (anti-laminaribioside carbohydrate antitest [ALCA]), anti-chitobioside carbohydrate antitest [ACCA]), anti-mannobioside carbohydrate antitest [AMCA]). Az anti-CBir1 (flagellin elleni antitest) az első olyan bakteriális antigén, mely állatmodellben colitist indukál, és IBD-betegekben is kóros immunválasz mutatható ki vele szemben. Az IBD jelenlegi diagnosztikus algoritmusában a különféle antitestek meghatározása mérsékelt szenzitivitásuk miatt kevés jelentőséggel bír. Újabban a szerológiai markereknek a betegség fenotípusával és lefolyásával való kapcsolata került az érdeklődés középpontjába. Egyre több adat támasztja alá, hogy Crohn-betegségben az egyes mikrobiális antigénekkel szemben termelődő antitestek számának, illetőleg azok titerének növekedése egyértelműen összefügg a szövődményes, agresszívebb betegséglefolyással. Felmerül annak a lehetősége is, hogy amennyiben a szerológiai válasz alapján sikerül homogén alcsoportok létrehozása, a terápia is tervezhetőbb lesz, illetőleg az IBD patomechanizmusának megértéséhez is közelebb kerülünk. További prospektív klinikai tanulmányok szükségesek azonban a szerológiai vizsgálatok valódi klinikai jelentőségének meghatározásához.

A bakteriális infekciók a májcirrhosis jól ismert szövődményei, jelentősen emelik a mortalitást. A májelégtelenség súlyossága és a gastrointestinalis vérzés fontos hajlamosító tényezők. A leggyakoribb fertőzések a spontán bakteriális peritonitis, a húgyúti és légúti fertőzések, valamint a sepsis. A kórokozók között azonos arányban fordulnak elő Gram-negatív és -pozitív baktériumok. Gastrointestinalis vérzés esetén (varix vagy nem varix eredetű) az ascites meglététől vagy hiányától függetlenül rövidtávú profilaktikus antibiotikus kezelés (per os norfloxacin vagy ciprofloxacin) javasolt (primer prevenció) . A kórházi kezelés ideje alatt gastrointestinalis vérzés hiányában is megfontolandó a norfloxacin adása alacsony ascites proteintartalom esetén. A spontán bakteriális peritonitis empirikus kezelésében iv. III. generációs cephalosporin adása javasolt, mely a tenyésztési lelet alapján célzott antibiotikus kezelésre váltható. A kezelés időtartama 5–8 nap. Jó alternatíva lehet az amoxicillin/klavulánsav kombináció, valamint korábban spontán bakteriális peritonitis profilaxisban nem részesülő betegek esetén valamely kinolonszármazék is. Az iv. megkezdett antibiotikus kezelés megfelelő klinikai javulás mellett 2 nap múlva per os kezelésre váltható. Veseelégtelenség társulása esetén kiegészítő albuminkezelés szükséges. Hosszú távú antibiotikum-profilaxis a spontán bakteriális peritonitis epizód lezajlását követően a gyakori kiújulás veszélye miatt minden betegnél indokolt (szekunder prevenció) . A „szelektív intestinalis dekontaminációra” leginkább a per os adott, elsősorban rosszul felszívódó fluorokinolonszármazék, a norfloxacin javasolt. A per os adott ciprofloxacin vagy méginkább a levofloxacin, ez utóbbi Gram-pozitívak ellen is hatékony, megfelelő alternatíva lehet. Trimetoprim/sulfamethoxazole adása csak abban az esetben jön szóba, ha a beteg nem kaphat kinolonszármazékot. A kezelést az ascites eltűnéséig; az ascites perzisztálása esetén a beteg élete végéig vagy a májtranszplantációig kell folytatni. A rezisztens törzsek kialakulásának veszélye miatt hosszútávú profilaxis spontán bakteriális peritonitisen még át nem esett asciteses cirrhosisos betegekben nem javasolt, akkor sem, ha az ascites terápia refrakter, vagy pedig fehérjetartalma alacsony.

Összefoglaló. A vastagbél-diverticulosis előfordulási gyakorisága világszerte növekszik, aminek hátterében elsősorban diétás és életmódbeli változások állnak. Az esetek jelentős hányadában a vastagbél-diverticulosis semmiféle panaszt nem okoz, véletlenül fedezik fel, így kezelést sem igényel. Tünetek az esetek mintegy 25%-ában jelentkeznek: ez az ún. diverticularis betegség, melynek különböző súlyosságú és lefolyású formái ismertek. A 2000-es évek elejétől a diverticulosis kialakulásában szerepet játszó patofiziológiai folyamatok – úgymint a genetikai háttér, az alacsony fokú krónikus gyulladás és a béldysbiosis jelenléte – jobb megértése elősegítette a megelőzés, a diagnosztika és a kezelés eszközeinek fejlődését. Főbb megállapítások: A tüneteket okozó szövődménymentes diverticulosis elkülönítése az irritábilisbél-szindrómától egyértelműen kihívást jelent. Az akut diverticulitis előfordulási gyakorisága alacsonyabb, mint korábban feltételezték. A képalkotóknak, különösen a hasi komputertomográfiának a szerepe előtérbe került a gyors és megfelelő diagnózis felállításában és a betegség súlyosságának meghatározásában. A magas rosttartalmú étrend az egészséges táplálkozás fontos része, ugyanakkor nincs bizonyíték arra, hogy gyorsítaná az akut diverticulitis során a felgyógyulást, vagy megelőzné annak kiújulását. Újabban vitatják azt a hagyományos álláspontot, miszerint a szövődménymentes akut diverticulitist mindenképpen antibiotikummal kell kezelni, és kórházi felvételt igényel. Akut diverticulitis esetén nem ajánlott kolonoszkópia végzése a perforációveszély miatt. Elektív kolonoszkópia 6 héttel később javasolt, colorectalis carcinoma kizárására, amennyiben 3 éven belül nem került rá sor. Bizonyos esetekben a rutinkolonoszkópia azonban el is hagyható. A szövődményes akut diverticulitis kezelése során nem mindig szükséges sürgős sebészeti beavatkozás. A műtétre szoruló, hemodinamikailag stabil, immunkompetens betegekben diverticulumperforáció és diffúz peritonitis esetén pedig a reszekció és a primer anasztomóziskészítés egyre inkább teret nyer a Hartmann-műtéttel szemben. A szerzők a jelen összefoglalóval a diverticulosis korszerű, egyénre szabott ellátását kívánják elősegíteni a mindennapi klinikai gyakorlatban. Orv Hetil. 2022; 163(16): 614–623.

Summary. The prevalence of colonic diverticulosis is growing worldwide due to dietary and lifestyle changes. Colonic diverticulosis does not cause any complaints in a significant proportion of individuals; therefore, it is usually diagnosed by accident and does not require any treatment. Diverticular disease, which constitutes about 25% of the cases, is associated with presenting symptoms, and has various forms based on the course and severity of the disease. From the early 2000s, the better understanding of the pathophysiologic pathways which play a role in the development of the diverticular disease (genetic background, low-grade chronic inflammation and intestinal dysbiosis) promoted prevention, diagnostics and finding treatment options. The main conclusions: It is a challenge to distinguish uncomplicated but symptomatic diverticular disease from irritable bowel syndrome. The prevalence of acute diverticulitis is lower than it was previously assumed. The role of diagnostic imaging, mainly abdominal computer tomography, has become more important to aid the rapid and correct diagnosis of acute diverticulitis and to determine its severity. Although a high-fiber diet may be recommended for general health purposes, there is little evidence that it benefits recovery during acute diverticulitis episodes or prevents recurrent episodes. Traditional antibiotic therapy as the mainstay of treatment of acute uncomplicated diverticulitis such as routine hospital admission has been challenged recently. In an acute episode of diverticulitis, performing colonoscopy should be avoided as it is associated with an increased risk of colonic perforation. If there was no screening colonoscopy within 3 years, it is strongly recommended at least 6 weeks after the acute episode to exclude colorectal carcinoma. Routine colonoscopy may be omitted in certain cases. Complicated acute diverticulitis should not necessarily be treated by emergency surgery. In the case of hemodynamically stable and immunocompetent patients, resection with primary anastomosis may be preferred over a Hartmann’s procedure for the treatment of perforated diverticulitis and diffuse peritonitis. With this review, the authors intend to facilitate providing up-to-date and customized treatment of diverticular disease in the daily practice. Orv Hetil. 2022; 163(16): 614–623.

Bevezetés: A granulomák kulcsszerepet töltenek be a gyulladásos bélbetegségek diagnosztikájában. Nem tisztázott azonban jelentőségük a Crohn-betegség patogenezisében és klinikai megjelenésében. Célkitűzés: A szerzők célul tűzték ki a granulomák gyakoriságának és jelentőségének meghatározását a Magyar Gyermekkori Gyulladásos Bélbetegség Regiszter alapján. Módszer: 2007. január 1. és 2010. december 31. között 368 Crohn-beteg adatait elemezték. Eredmények: A granulomák gyakorisága a diagnóziskor 31,4% (111/353) volt. A granulomák izolált megjelenése a felső gastrointestinalis rendszerben 2,5%, a terminalis ileumban 5% volt. A granulomás és a nem granulomás csoport között nem volt eltérés a fenotípusban és aktivitási indexben. Az immunmoduláns és a biológiai kezelés gyakorisága hasonló volt a két csoportban. Következtetések: A granulomák gyakorisága hazánkban megegyezik a nemzetközi tapasztalatokkal. Kiemelendő, hogy a terminalis ileumban vagy a felső gastrointestinalis rendszerben izoláltan talált granulomák 13 Crohn-beteg gyermekből egynél járultak hozzá a diagnózis felállításához. Ezek az adatok felhívják a figyelmet arra, hogy a béltraktus minden szegmenséből vett többszörös biopsziás mintavétel a diagnózis felállításához nélkülözhetetlen. Orv. Hetil., 2013, 154, 1702–1708.

Absztrakt:

Bevezetés: A herediter spherocytosis egy öröklött heterogén tünetcsoport, melyre jellemző a kis átmérőjű, gömb alakú vörösvértestek jelenléte a perifériás kenetben haemolysissel társulva. Célkitűzés: Röviden és áttekinthetően összefoglalni a herediter spherocytosis klinikai laboratóriumi jellemzőit, összefüggéseket keresni a saját beteganyagunk adataiból, majd megfigyeléseinket összehasonlítani a szakirodalom eredményeivel. Módszer: Tanulmányunkban retrospektív módon a Marosvásárhelyi 1. és 2. Sz. Gyermekgyógyászati Klinika Hemato-onkológia Osztályának hatéves beteganyagát (2012 és 2017 között) néztük át a klinikai tünetek, a laboratóriumi vizsgálatok és a szövődmények szempontjából. Eredmények: Betegeink között 27 lány és 20 fiú volt. Az anamnézisből kiderült, hogy a 47 gyerekből 20 gyereknek volt pozitív családi kórelőzménye. A perifériás kenetben a sphaerocyták %-os aránya 5–20% között volt a leggyakoribb. A máj megnagyobbodását 31 betegnél, splenomegalia jelenlétét 44 betegnél mutattuk ki. A leggyakrabban előforduló komplikáció a haemolyticus krízis volt (23 eset), mely 8 esetben társult aplasztikus krízissel, illetve 5 esetben epehólyag-gyulladással is. 7 betegünknél epekőbetegség alakult ki, négy páciensnél végeztek epehólyag-eltávolítást. Következtetés: A haemolyticus anaemiák patológiájának leggyakoribb képviselője a herediter spherocytosis. A diagnózis felállításának fő elemei az anamnézis, a klinikai tünetek és a laboratóriumi eredmények, illetve a családi kórelőzmények elemzése. Orv Hetil. 2019; 160(45): 1798–1803.

The aim of the present study was to identify gene expression changes in the rapid cardiac pacing-induced delayed antiarrhythmic protection in the canine, using cDNA microarrays and quantitative real-time PCR (QRT -PCR) techniques. In all dogs under light pentobarbitone anaesthesia, a pacing electrode was introduced into the right ventricle, and then the animals were divided into three groups: (1) sham-operated and sham-paced group (SP, n = 3) (2) ischaemic control group (IC; n = 3); these were without cardiac pacing and subjected only to a 25 min occlusion of the left anterior descending coronary artery (LAD), and (3) paced group (PC, n = 3); these animals were paced at a rate of 220–240 beats min⁻¹ 24 h prior to ischaemia. With cDNA chip 23 genes were found with altered expression in response to rapid cardiac pacing and 10 genes in the IC group when compared to SP dogs. These genes encode transcription factors (MEF2); members of signaling pathways (TGFβ2, PDE4D9), hormone related proteins (e.g. vasopressin V1 and V2 receptors). RT-QPCR was used either to confirm the results of the microarray analysis and also to study 46 genes which are already known to have a role in the late phase of PC. By this method 17 genes were up-regulated and 6 genes down-regulated in the IC group; their expression ratios changed either to the opposite or showed no alteration after cardiac pacing. This study would add some new information about those transcriptional changes that are involved in the delayed phase of cardiac protection.

We studied the potential role of seed bank in the dynamics of the understorey in a turkey oak-sessile oak forest (Querceteum petraeae-cerris) in Hungary. We used long-term records of the herb layer (1973–2006) and the seed bank composition of 2006 to assess the role of seed bank in the regeneration of herb layer. The total cover of herb layer decreased from 22% (1973) to 6% (1988), and remained low (<10%) till 2006; coinciding with the increasing cover of secondary canopy dominated by Acer campestre. We found a low density seed bank (ca. 1300 seeds/m²). Altogether 33 species were germinated from the soil samples. A few generalist weed species composed the majority of seed bank. It was possible to assign a seed bank type for 19 species; 14 species out of 19 was long-term persistent. We found that the characteristic perennial forest herbs and grasses had only sparse seed bank. The Jaccard similarity between vegetation and seed bank was low (<30%). Our results suggest that the continuous establishment of forest herbs are not based on local persistent seed bank; it should be based on vegetative spreading and/or seed rain.

Összefoglaló. Bevezetés: A COVID–19-járvány az egész világon elterjedt. A járvány Európában való első megjelenése során megfigyelhető volt, hogy a terjedés mértéke kisebb azokban az országokban, ahol a tuberkulózis elleni védekezésül kiterjedt BCG-vakcinációt végeznek. Célkitűzés: A jelen munkában olyan összefüggéseket igyekeztünk feltárni, amelyek befolyásolták a járványterjedés paramétereit, különös figyelemmel a BCG-vakcinációs gyakorlatra. Módszerek: A világ összes olyan országára vonatkozóan, ahol megfelelő minőségű statisztikai adatok álltak rendelkezésünkre, vizsgáltuk a járvány terjedésének első hullámát. A mozgóátlagolt járványgörbéken elemeztük a járvány időtartamát, a tetőzés mértékét, a fertőzöttek és a halálesetek egymillió lakosra vetített számát. Figyelembe vettük az országok gazdasági mutatóit (GDP, légi forgalom, a tengeri hajózás mértéke). Statisztikai analízis: A vizsgált paraméterek nem mutattak normális eloszlást, így nemparaméteres próbákkal (rangkorreláció, Kruskal–Wallis ANOVA) statisztikai kapcsolatot kerestünk a járványterjedés mértéke, a BCG-vakcináció és más paraméterek között. Eredmények: A járvány gyorsan elterjedt a világon, de mégis, február első három hetében a terjedésben egy szünet volt megfigyelhető. A járványhullám Európában nagyjából egyszerre ért véget. A járvány által leginkább azok az országok érintettek, ahol nem alkalmaztak rendszeres BCG-vakcinációt, bár a képet bonyolítja, hogy ezek az országok gazdaságilag többnyire fejlettek. A halálozási rátában nem mutatkozott ilyen különbség. Következtetés: Statisztikailag igazolható tény, hogy a vakcinációt végző országokból az első hullám alatt kevesebb fertőzöttet jelentettek; az ok-okozati összefüggés bizonytalan, hiszen az országok múltja, szokásai, társadalmi berendezkedése, gazdasági fejlettsége nem azonos. Eredményeink alátámasztják az összehasonlító kontaktkutatás fontosságát annak tisztázására, hogy a BCG-oltás hogyan befolyásolja az emberek vírussal szembeni érzékenységét, valamint a vírus terjesztésének, továbbadásának képességét. Orv Hetil. 2021; 162(4): 123–134.

Summary. Introduction: The new type of coronavirus (SARS-CoV-2) epidemic is widespread throughout the world. During the outbreak of the pandemic in Europe it was revealed that the rate of spread was lower in countries where extensive BCG vaccination is used to protect against tuberculosis. Objective: In the present work, we sought to explore relationships that influenced epidemic spreading parameters, with particular reference to BCG vaccination practice. Methods: We examined the first wave of the spread of the epidemic for all countries in the world where adequate quality statistics were available. We analyzed the duration of the epidemic, the extent of the peak, the number of infected people, and the number of deaths per million inhabitants with the moving average of epidemic curves. We took into account the economic indicators of the countries (GDP, air traffic and extent of maritime shipping). Statistical analysis: The examined parameters did not show a normal distribution, so we looked for a statistical relationship with non-parametric tests (rank correlation, Kruskal–Wallis ANOVA) between the extents of epidemic spread, BCG vaccination and other parameters. Results: The epidemic spread rapidly around the world, but still, in the first three weeks of February, there was a pause in the spread. The first wave of epidemics ended roughly at the same time in Europe. Those countries are the most affected by the epidemic where regular BCG vaccination has not been used, although the picture is complicated by the fact that these countries are mostly economically developed. There was no such difference observable in the mortality rate. Conclusion: Although this work clearly demonstrates that during the first wave of the pandemic, fewer infections were reported worldwide in countries where BCG vaccination is obligatory, however, the causal relationship is uncertain, as the countries’ past, customs, social organization and economic development are different. Our results support the necessity of comparative contact tracing to clarify how BCG vaccination affects people’s susceptibility to this new type of coronavirus as well as their ability to spread and transmit the virus. Orv Hetil. 2021; 162(4): 123–134.