Search Results

You are looking at 1 - 10 of 11 items for

  • Author or Editor: Mariann Kovács x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All Modify Search

Bevezetés: Az orvostanhallgatók jóllétének vizsgálata nagy hangsúlyt kap napjaink egészségtudományának szakirodalmában. A hallgatói kiégés és a tanulmányok iránt mutatott elkötelezettség rizikó- és protektív tényezőinek feltárása, valamint egyetemi teljesítményt befolyásoló értékük kiemelkedő. Célkitűzés: Jelen kutatás célja feltérképezni az orvostanhallgatók kiégésének szintjét, a tanulmányok iránti elköteleződésük mértékét, és megvizsgálni a kiégés, az elkötelezettség és az iskolai teljesítmény között lévő kapcsolatot. Módszerek: Önkéntes, anonim kérdőíves kutatásunkat 2–4. évfolyamos orvostanhallgatók körében végeztük két magyarországi orvosi egyetemen, 2009-ben (N = 230; 59,1% nő; átlagéletkor = 22,3±2,1 év). A kiégés mérésére a Maslach Kiégés Teszt hallgatói változatát (MBI-SS) használtuk, a tanulmányok iránti elköteleződést pedig az Utrechti Munka Iránti Elkötelezettség Skála (UWES-S) hallgatói változatával mértük. Eredmények: A kimerülés magas szintet mutatott (M = 15,8±5,9), a hallgatók 19,7%-a a magas kockázatú csoportba tartozott. A cinizmus nem mutatott magas szintet (M = 3,6±4,1), csupán a hallgatók 1,8%-a veszélyeztetett ebből az aspektusból. A személyes hatékonyságérzetre vonatkozóan (M = 23,5±6,0) mérsékelt a veszély, 4,7%-uk érez jelentős hatékonyságcsökkenést. A tanulmányok iránti elköteleződés igen pozitív képet mutat: az odaadás jellemző a hallgatókra (M = 12,49±3,3), hasonlóan az elmerüléshez (M = 10,57±3,4). A Lelkesedés-alskála kevésbé mutatott magas szintet (M = 9,2±3,3). Az elköteleződés skálái negatívan korreláltak a kiégés skáláival, pozitívan az iskolai teljesítménnyel. A kiégés iskolai teljesítményt bejósló ereje nagyobb, mint az elkötelezettségé. Következtetések: Bár az elköteleződés szintje magasnak bizonyult a hallgatók körében, emellett fontos felismerni a kiégés jeleit, és különösen az érzelmi kimerülést mérsékelni. Eredményeink alátámasztják azt az igényt, hogy az orvostanhallgatók mentálhigiénéjével már az egyetemi évek alatt foglalkozni kell.

Restricted access

Absztrakt:

Az egészségügyi ellátórendszeren belül az ápolói pályán dolgozók fokozottan veszélyeztetettek a kiégési szindróma (érzelmi kimerültség, elszemélytelenedés, a személyes hatékonyság és a teljesítmény csökkenése) kialakulása szempontjából. A kiégés nemcsak az egyénre nézve bír kedvezőtlen egészségi és gazdasági következményekkel, hanem rontja a kezelési együttműködést és az ellátás minőségét, illetve befolyásolja a műhibák és a szövődmények előfordulási gyakoriságát is. Éppen ezért a kiégési szindróma felismerése, megelőzése és kezelése össztársadalmi érdekünk. A tanulmányban bemutatjuk a kiégés előfordulási gyakoriságát a hazánkban dolgozó ápolók körében, valamint a kiégés prevenciójának lehetséges színtereit és módjait, különös tekintettel a pszichológiai tanácsadás szerepére, illetve lehetőségeire. Mindez gyakorlati szempontú hozadékkal járhat a kiégés megelőzéséért folytatott küzdelemben. Orv Hetil. 2019; 160(1): 12–19.

Open access

Elméleti háttér: Súlyos betegeket kísérve az egészségügyi szakemberek komoly érzelmi megterhelésnek vannak kitéve. A betegekkel a bizalmi kapcsolatot a személyközi kommunikáción keresztül építik ki a dolgozók, amelynek része a saját és a mások érzelmeinek menedzselése, az érzelmi munka is. Célkitűzés: Különböző egészségügyi területeken dolgozók (N = 199) körében feltérképezni a kiégés, az érzelmi munka, a megküzdés és a társas támogatás mértékét, valamint három foglalkozási csoportban (onkológiai, pszichiátriai-pszichoterápiás és egyéb területek) megvizsgálni a változók közti különbséget és feltárni, hogy az érzelmi munka milyen mértékben magyarázhatja a kiégés mértékét. Módszer: Feltáró, keresztmetszeti, önkitöltő-kérdőíves vizsgálatunkban 48 onkológiai, 62 pszichiátriai-pszichoterápiás és 89 egyéb területen dolgozó egészségügyi dolgozó vett részt. A kiégés mérésére a Maslach Kiégés Leltár egészségügyi dolgozókra kidolgozott változatát (MBI-HSS), az érzelmi munka mérésére a Frankfurti Érzelmi Munka Skálát, a megküzdés mérésre a rövidített Konfliktusmegoldó Kérdőívet, a társas támogatás feltérképezésére pedig a Caldwell-féle Társas Támogatás Skálát használtuk. Eredmények: A kiégést vizsgálva nem találtunk különbséget a különböző területeken dolgozók között, ugyanakkor lényeges különbségeket találtunk az érzelmi munka, a megküzdés és a társas támogatás tekintetében. Az érzelmi disszonancia – az érzelemszabályozás zavara – jelentős stressztényező, gyakrabban fordult elő az onkológiai területen dolgozók csoportjában: úgy érezték, hogy munkájuk során ritkábban szükséges a negatív érzéseiket kifejezni, ugyanakkor gyakrabban kell ráhangolódniuk a betegekre, gyakrabban kell megértést, együttérzést kifejezniük. Következtetések: Az érzelmi munkakövetelmények kommunikálására érdemes nagyobb hangsúlyt fektetni, különösen az onkológia területén dolgozók esetében. Az egészségügyi dolgozók megküzdési készségeinek fejlesztésekor a negatív érzelmek keltette feszültségeken is kell dolgozni – adaptív érzelemközpontú stratégiákkal.

Restricted access

Tanulmányunkban azt az utat szeretnénk bemutatni, ahogyan kutatásaink során eljutottunk a kiégés és az érzelmek összefüggésének vizsgálatához. Röviden ismertetjük a kutatási előzményeket – a 2005-ben, egészségügyi dolgozók körében végzett vizsgálat legfontosabb eredményeit –, majd részletesen bemutatjuk az érzelmi munka vizsgálatára használt mérőeszköz hazai adaptálásának folyamatát. Módszer: a Frankfurti Érzelmi Munka Skála érvényességének és megbízhatóságának vizsgálatát 327 fős, autóbuszvezetőkből és pedagógusokból álló mintán végeztük el. A fogalmi érvényesség feltáráshoz a Rövidített Beck Depresszió Kérdőívet és a Maslach-féle Kiégés Kérdőívet használtuk. Eredmények: a faktoranalízis az eredeti kérdőív legtöbb skálájának érvényességét igazolta, ám a kérdőív magyar változatán két skála, az Érzékenységgel kapcsolatos követelmények és az Érzelmi Disszonancia megbízhatósági mutatói nem kielégítők. Következtetések: a kérdőív használható hazai viszonylatban, bár érdemes tovább vizsgálni, hogy kulturális különbségek vagy egyéb okok állnak-e az eltérő eredmények hátterében.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Gábor Somlyai, Miklós Molnár, Gábor Laskay, Mariann Szabó, Tamás Berkényi, Imre Guller, and András Kovács

A felszíni vizekben a deutérium (D) koncentrációja több mint 16 mmol/l (150 ppm), az élő szervezetekben 10 mmol/l fölötti. A csökkentett deutériumtartalmú (30±5 ppm) vízzel folyó kutatások során korábban azt tapasztalták, hogy a deutériummegvonás gátolta a sejtosztódást in vitro különböző tumoros sejtvonalakban (PC-3, humán prosztatatumor; MDA, humán emlőtumor; HT-29, humán vastagbéltumor; M14, humán melanoma). A csökkentett deutériumtartalmú víz tumorregressziót idézett elő humán eredetű tumorral xenotranszplantált, immunszuppresszált egerekben (MDA és MCF-7 humán emlőtumor, PC-3 prosztatatumor), és apoptózist indukált in vitro és in vivo . A csökkentett deutériumtartalmú víz (25±5 ppm) részleges vagy teljes tumorregressziót idézett elő spontán tumoros kutyákban és macskákban. A készítményt 1999-ben daganatellenes állatgyógyszerként törzskönyvezték (Vetera-DDW-25 A.U.V., 13/99 FVM). Injekciós változatát klinikai vizsgálatban sikeresen tesztelték. Az Országos Gyógyszerészeti Intézet 5621/40/95 számú engedélye alapján, a GCP-elvek betartásával lefolytatott randomizált, kettős vak elrendezésű humán fázis II klinikai vizsgálat szignifikáns különbséget igazolt a kontroll- és a kezelt csoport között a vizsgált paraméterek vonatkozásában. Egyéves utánkövetés során a csökkentett deutériumtartalmú víz szignifikánsan csökkentette a prosztatatumoros betegek halálozási arányát, miközben a túlélés hosszát szignifikánsan növelte. Az eredmények azt igazolják, hogy a sejtek képesek szabályozni a deutérium/hidrogén (D/H) arányát és ennek változtatásával elindítani bizonyos molekuláris folyamatokat, amelyeknek kulcsszerepük van a sejtciklus szabályozásában. Feltételezzük, hogy nem az intracelluláris pH változása, hanem az azt kísérő D/H arány változása adja meg a sejteknek a jelet az S-fázisba lépéshez. A D-koncentráció csökkenése beavatkozik a szignáltranszdukciós folyamatokba, így idézve elő a tumor regresszióját. A D szerepének felismerése a sejtosztódás szabályozásában új lehetőségeket nyit meg a daganatterápia és a megelőzés területén, hozzájárulva ezzel a jelenlegi daganatellenes terápiák hatékonyságának növeléséhez.

Open access

Az artériás érfali merevség és a rendszeres testmozgás kapcsolata

Relationship between arterial stiffness and regular physical activity

Orvosi Hetilap
Authors: Ágnes Diószegi, Beáta Kovács, Szabolcs Lengyel, Sándor Szántó, Erika Kocsis, Dénes Páll, and Mariann Harangi

Összefoglaló. A cardiovascularis megbetegedések kialakulását és progresszióját jelentősen befolyásolja az életmód, ezen belül a fizikai aktivitás. A rendszeres testmozgás csökkenti a szív- és érrendszeri kórképek kockázatát, többek között a magas vérnyomásra, a zsíranyagcsere-eltérésekre és az elhízásra gyakorolt kedvező hatásán keresztül, továbbá független tényező a cardiovascularis halálozás szempontjából is. Az artériás érfali merevség az elasztikus artériák falát alkotó extracelluláris mátrix degeneratív eltéréseinek következtében alakul ki a különböző kockázati tényezők hatására. Korábban, különböző populációkon már igazolták az érfali merevség prediktív értékét a cardiovascularis események kialakulásának tekintetében. A pulzushullám-terjedési sebesség mérése a leggyakrabban alkalmazott módszer az érfali merevség meghatározására. A pulzushullám-terjedési sebesség mérésének hasznát a cardiovascularis kimenetel és élettartam becslésében számos populációs szintű követéses vizsgálat igazolja. Jelen munkánkban áttekintjük a rendszeres fizikai aktivitás, az érfali merevség, az érelmeszesedés és a cardiovascularis események közötti összefüggéseket. Összefoglaljuk az edzésnek és az érfali merevség paramétereinek kapcsolatát egészséges populáción vizsgáló legfontosabb tanulmányok eredményeit. Megállapítjuk, hogy az érfali merevség figyelemre méltó, érdekes biomarker a cardiovascularis kockázat becslése során a rendszeresen sportoló személyek esetén is. Mindezek alapján, tekintve annak prognosztikai hasznát, felmerül a pulzushullám-terjedési sebesség mérésének beillesztése a klinikai döntéshozatali folyamatba mind amatőr, mind professzionális sportolók esetében. Orv Hetil. 2021; 162(16): 615–622.

Summary. The development and progression of cardiovascular disorders is importantly dependent on lifestyle factors, including physical activity. Regular physical activity decreases cardiovascular morbidity by ameliorating risk factors such as hypertension, dyslipidemia and obesity, moreover, also independently affects cardiovascular mortality. Arterial stiffness results from a degenerative process affecting mainly the extracellular matrix of elastic arteries under the effect of risk factors. Previously, the independent predictive value of arterial stiffness for cardiovascular events has been demonstrated in various populations. Pulse wave velocity is the most commonly used method for the assessment of arterial stiffness. The value of measuring pulse wave velocity to predict cardiovascular health outcomes and longevity has been established in several population-based longitudinal studies. In this review, we summarize the main associations between regular physical exercise, arterial stiffness, atherosclerotic burden and incident cardiovascular events. We cite findings from the major studies focusing on the effect of training on arterial stiffness parameters in healthy subjects. We conclude that arterial stiffness is emerging as an interesting biomarker for cardiovascular risk stratification in subjects doing regular physical activity. Therefore, the incorporation of pulse wave velocity measurement into clinical decision-making could be indicated in the case of both amateur and professional athletes, given the prognostic information it provides. Orv Hetil. 2021; 162(16): 615–622.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Gábor Bajzik, Anett Tóth, Tamás Donkó, Péter Kovács, Dávid Sipos, Attila András Pandur, Mariann Moizs, Janaki Hadjiev, Imre Repa, and Árpád Kovács

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: Az ionizáló sugárzást használó keresztmetszeti képalkotó modalitások alkalmazása során kiemelt szerepe van a pácienseket érő sugárdózis mennyiségének. A betegeket érő sugárterhelés csökkentésére fókuszálva fontos felmérni a különböző dóziscsökkentő technikák adta lehetőségeket a sugárvédelem optimális megvalósítása céljából a képminőség minél magasabb szinten tartása mellett. Módszer: Kutatásunk során az intézetünkben használt iteratív képrekonstrukciót (SAFIRE) és a szűrt visszavetítéses rekonstrukciót (FBP) alkalmazó CT-berendezések sugárterhelését és képminőségét hasonlítottuk össze. Vizsgálatunkban prospektív módon 2017. február–április intervallumban 105 beteg képanyagával dolgoztunk. A CT-vizsgálatok során a beteget érő effektív dózis került meghatározásra a dózis-hossz szorzat (DLP) és a dóziskonverziós együttható szorzataként. A képminőség értékeléséhez manuális terület kijelölés (ROI-) alapú adatfelvételt követően jel-zaj arányt (SNR) számoltunk. A statisztikai elemzést egymintás t-próbával és Wilcoxon-teszttel végeztük el. Eredmények: Az effektív dózis iteratív rekonstrukciót alkalmazva szignifikánsan alacsonyabb (p<0,001) volt natív és kontrasztanyagos hasi, illetve kontrasztanyagos mellkasi CT-vizsgálat esetén, továbbá a betegeket ért összes effektív dózis tekintetében is. A felvételek zajtartalma natív és kontrasztanyagos hasi CT-vizsgálat során szignifikánsan alacsonyabb (p<0,001) értékeket mutatott az iteratív rekonstrukcióval készült képek esetén. A kontrasztanyagos mellkasi CT-vizsgálatok során szignifikáns eltérés nem mutatkozott a kétféle eljárással készült képek zajtartalma között (p>0,05). Következtetés: Az ismételt CT-vizsgálaton átesett betegek körében szignifikáns dóziscsökkentés vált lehetővé az iteratív képrekonstrukció alkalmazásával, a képminőség megtartása mellett. A képek zajtartalma egy régió vizsgálatánál sem volt szignifikánsan magasabb az iteratív rekonstrukció alkalmazásakor a szűrt visszavetítéses rekonstrukcióhoz képest, így felmerül a további dóziscsökkentés lehetősége optimális képminőség megőrzése mellett. Orv Hetil. 2019; 160(35): 1387–1394.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Viktória Evelin Varga, Mónika Katkó, János Harangi, István Balogh, István Kapás, László Madar, Ildikó Seres, Mária Judit Molnár, György Paragh, G. Gábor Kovács, and Mariann Harangi

A cerebrotendinosus xanthomatosis egy ritka, ataxiával, spasticitassal, korai mentális hanyatlással és pszichiátriai tünetekkel járó neurodegeneratív betegség, amelyet a koleszterin és a kolesztanol agyban és az inakban történő felszaporodása jellemez az epesavszintézisben részt vevő szterol-27-hidroxiláz (CYP27A1) génjének mutációja miatt. A diagnózis gyakran hibás vagy megkésett a változatos klinikai megjelenés miatt. A laboratóriumi diagnosztika rutinszerűen az emelkedett kolesztanolszint kimutatását végzi gázkromatográf-tömegspektrométer alkalmazásával, majd a diagnózist a molekuláris genetikai vizsgálat igazolja. A korai felismerés és a kenodezoxikólsav-, valamint a hidroximetil-glutaril-koenzim-A-reduktáz-gátló kezelés megkezdése alapvető jelentőségű az irreverzíbilis neurológiai károsodások és a tartós munkaképtelenség kialakulásának megelőzésében. A szerzők összefoglalják a cerebrotendinosus xanthomatosis patomechanizmusával, laboratóriumi diagnosztikájával és kezelési lehetőségeivel kapcsolatos tudnivalókat. Orv. Hetil., 2014, 155(21), 811–816.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Tamás Szendrei, Tamás Magyarlaki, Gábor Kovács, Ágnes Nagy, Árpád Szomor, Lenke Molnár, Mariann Dávid, Margit Tőkés-Füzesi, Orsolya Rideg, László Pótó, László Pajor, Béla Kajtár, and Hajna Losonczy

Az utóbbi években krónikus lymphoid leukaemiában új prognosztikai faktorok vizsgálata került a figyelem középpontjába. A citogenetikai eltérések, az immunglobulin-nehézlánc génmutációs státusza, a CD38- és ZAP70-expresszió mind a közelmúltban megismert prognosztikus faktorok, de kevés az adat a multidrog-rezisztencia jelentőségéről. Célok: A tanulmány célja genetikai, expressziós és funkcionális szinten jellemezni 82 krónikus lymphoid leukaemiában szenvedő beteg multidrog-rezisztenciájának sajátosságait, és vizsgálni azok összefüggését a betegek túlélésével és a kezelésre adott válasszal. Módszerek: a szerzők 66 betegnél vizsgálták az MDR-1 gén ben – Light Cycler Real Time PCR segítségével meghatározott – „Single Nucleotid Polymorphism” sajátosságot, amely irodalmi adatok szerint a P-glikoprotein expresszióját befolyásolja. Összesen 82 betegnél áramlási citometria során anti-P-glikoprotein monoklonális antitest segítségével a P-glikoprotein- expresszió t, az ún. calcein-verapamil teszttel pedig a multidrog-rezisztencia funkcióját vizsgálták. A kezelésre adott választ 35 betegnél vizsgálták, a statisztikai elemzésnél Fischer-tesztet alkalmazva. A túlélési analízist a teljes beteganyagon elvégezték ( n = 82, Log-rank-teszt). Eredmények: Az irodalmi adatokkal ellentétben a szerzők nem találtak korrelációt a vizsgált három multidrogrezisztencia-teszt között. A kezelésre adott választ vizsgálva 35 kezelt betegből 13 nonrespondernek, 22 pedig respondernek bizonyult. A P-glikoprotein-pozitív fenotípusú esetek ( n = 9) 89%-ban klinikailag nonrespondernek bizonyultak (9 P-glikoprotein-pozitív krónikus lymphoid leukaemiás beteg közül 8 nonresponder volt), a P-glikoprotein-negatív esetek ( n = 26) pedig 80%-ban jó terápiás választ mutattak (26 P-glikoprotein-negatív beteg közül 21 responder) ( p < 0,001). Az átlagos várható túlélésben is jelentős, bár nem szignifikáns ( p = 0,106) különbséget észleltek (84 vs 203 hónap). Következtetések: A vizsgált három laboratóriumi paraméter közül a P-glikoprotein sejtfelszíni jelenléte a leginkább releváns adat krónikus lymphoid leukaemiában a kemorezisztencia előjelzésére és a túléléssel kapcsolatban is prognosztikai faktorként értékelhető.

Restricted access