Search Results
You are looking at 1 - 7 of 7 items for
- Author or Editor: Mariann Simon x
- Refine by Access: All Content x
Structure – Texture – Facture
Anyagszerűség és digitális technika az építészetben. A BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszék 2011. május 12-i konferenciájának előadásai
A nyolcvanas években a technikai fejlődésben csalódva az építészetteoretikusok és az építészek egy köre a tapintást és tapasztalást igénylő hagyományos anyagokban vélte megtalálni azt az egzisztenciális biztonságot, amit az időbe ágyazottság érzése adhat. Ma az építészetben egyszerre van jelen a hagyományos anyagok érzékeny használata és az új megmunkálási technikák nyújtotta formai és felületi kísérletezés. A tanulmány az „új anyagszerűség” egy sajátos jelenségével foglalkozik: az építéstechnika által a hatvanas években felfedezett és néhány épületen alkalmazott, majd elfeledett corten acél visszatérésével, összevetve az anyag alkalmazásának célját és fogadtatását egykor és most. A technikai optimizmus idején az akkor új anyag alkalmazása mellett elsősorban praktikus érvek, az alacsony karbantartási költségek szóltak. Bár a rozsdás felület melegbarna, a természetet idéző színét is többen pozitívan értékelték, az anyag összhatása miatt az ilyen épületeket csak természeti környezetben tudták elfogadni. A városi rozsdás ház egyértelműen a pusztulás kellemetlen érzetét keltette, ami az anyag építészeti alkalmazását lényegében megszüntette. Az időjárásálló acél az ezredfordulón tért vissza. A jelenséget a tanulmány néhány építészetileg kiemelkedő munka alapján elemzi, kimutatva, hogy – a gyártástechnológia tökéletesítése mellett – a rozsdás időjárásálló acél elfogadását, sőt divattá válását a múlthoz, az időhöz és a technikához való megváltozott viszonyunk magyarázza.
A második ötéves tervben a Magyar Szocialista Munkáspárt továbbra is az iparfejlesztést tekintette elsődleges feladatnak. A gyorsabb növekedést és a gazdaságosság javulását a politika a termelés műszaki színvonalának az emelésétől várta, ami az építészet esetében a típustervezés, a tipizálás és az előregyártás követelményét jelentette. A tanulmány a hazai ipari építészet és a típustervezés viszonyát vizsgálja az 1961–1965 közötti időszakban, az Ipari Épülettervező Vállalatot, a hazai ipari építészet kiemelkedő műhelyét állítva a középpontba. A határokat az ötéves terv mellett az időszak két meghatározó, az ipari építészet témájával foglalkozó konferenciája jelöli ki: az 1961-es I. Ipari Építési Konferencia, illetve az UIA 1964-ben hazánkban tartott III. Ipari Építészeti Szemináriuma. A tanulmány bemutatja az ipari épületek tervezésében résztvevő építészek és konstruktőrök véleményét a típustervezés különböző szinteken történő hasznosíthatóságáról, a méretegységesítés, az egységesített szerkezeti elemek, az ipari típuselemek, illetve a tipizált szekciók kidolgozása mellett és ellen szóló érveket, valamint a gyakorlatot, a mintaként állított épületeket. Bár a gyakorlat felszínre hozta az erőltetett üzemi előregyártás ellentmondásait, és így azokat igazolta, akik a fejlesztést a méretegységesítésben és a feladatokhoz igazított részleges előregyártásban, nem pedig az előregyártáshoz igazított tervezésben látták, a párt egyre erősödő nyomásától az ipari épületek tervezői sem térhettek ki teljesen. Igaz, ez sohasem jelentette ugyanazt a kötöttséget, mint a középületek vagy a lakóépületek esetében.
The general impression of Hungarian architecture in the seventies seems rather boring. However some tendencies emerged searching for alternatives and creating a characteristic Hungarian architecture within modernism. The folk architectural tradition was only obvious authentic source of especially Hungarian architecture in the seventies both for experts and laymen. Imre Makovecz and György Csete followed this way. But their analysis of traditional forms and patterns turned into searching for general signs and symbols, authenticity of folk art was proved by its connection to the organic world, to eancestral primitiveî. National patterns became cosmic signs. Some other architects turned to foreign lands for renewing national architecture; they concentrated on England, Finland, Denmark and Japan. Following of northern romantic modernism resulted in buildings made of local materials, adjusted to local scale and landscape. The other current tendency was the architectural structuralism whose representatives were just against loosing in detailing. This design method was based on the interaction of the flexible systems and the involved random things, as a perfect solution for the Hungarian reality, with its low standard building industry and mixed elements. International methods resulted in national solutions. The two opposite movements can be explained with the different interpretation of character: whether its source is in tradition or in place.
A regionalizmus kifejezés a kilencvenes évek fordulóján, a rendszerváltás idején jelent meg a hazai építészeti szóhasználatban. A nemzetközi szakirodalomban ekkor már jó ideje ismert és használt fogalom a nemzeti alapú organikus építészettel szemben alternatív választ kínált a kérdésre: Hogyan őrizzük meg identitásunkat, miközben Európához integrálódunk? A fogalmat bevezető teoretikusok kezdetben nemzetközi példákat és friss hazai épületeket választottak illusztrációként, de később fokozatosan felmutatták e szemléletmód huszadik századi hazai előzményeit: a harmincas-negyvenes évek „másik modernjét”, az ötvenes évek skandináv vonulatát és a hatvanas évek visszafogott modernjét. Az ezredfordulóra összeállt a mesterek és tanítványok történeti folytonossága, de ezt az új identitást sosem nevezték „a” magyar regionalizmusnak, még kevésbé az egyetlen autentikus iránynak. Közben a regionalizmus kifejezés elterjedt a hazai építészeti sajtóban is, többnyire a jól megragadható külső jegyek alapján a kő- és téglaépületekre alkalmazva. A regionalizmusnak ez az értelmezése végül oda vezetett, hogy azt a kortárs magyar építészet releváns kifejezéseként deklarálták. Az arculatteremtés kényszere által félreértelmeződött és elhasználódott egy fogalom, amely eredetileg éppen az ország és nemzet adta határokból kitörve kereste az identitást egy terület és annak kultúrája határain belül.
A revolutionary concept or phantasmagoria?
Zalotay Elemér szalagházának történeti háttere és recepciója
Zalotay Elemér 1958-ban mutatta be az Építésügyi Minisztériumban azt a koncepcióját, melyre ugyan nem kapott hivatalos megbízást, de amelyet a tervező a lakásépítéssel kapcsolatos gondok átfogó megoldási lehetőségének tekintett. Az ekkor pályakezdő építész úgy gondolta, hogy a rutinmegoldásoktól eltérő ötlet számot tarthat az építésügyi szervek figyelmére. A terv olyan monumentális „techno-utópia” volt, amely hosszú időre zavarba ejtette az építész szakma és a szakpolitika széles köreit.Bár Zalotay terve számos megastruktúra-vízióra emlékeztető módon egy innovatív szerkezet gigantikus méretűre nagyított verzióját igyekezett lakhatóvá tenni és az élet teljességét felölelő egyetemes rendszerre alkalmazni, nem jutott el olyan komplexitáshoz, amely koncepcióját igazi megastruktúrává tenné. Ugyanakkor a radikális elgondolás — nem kis mértékben Zalotay aktivitásának a következményeként — egyre szélesebb körben keltette fel a szakmán kívüli társadalom figyelmét. A szalagházról szóló írások, de különösen az 1965-ös, az Új Írásban folytatott vita azt mutatja, hogy Zalotay egy olyan lakáseszményt képviselt rendkívüli állhatatossággal, mellyel szemben a Kádár-korszak átalakuló társadalmában senki sem maradhatott közömbös. Az évtized közepére a szalagház legendává nőtt, Zalotay pedig a szocializmus nehéz emberének a szimbólumává vált.Az elmúlt évtizedben Zalotay Elemér és a szalagház témája ismét bekerült a hazai építészeti nyilvánosságba, de ma a személy, a karakter vált sokkal fontosabbá. Immár az építész lett legenda: a magányos hős, a vízióval megáldott géniusz, aki az emberekért küzd, de nem talál megértésre. Zalotay szalagház-koncepciója egyetlen gondolatra épül, így se ambícióját, se kritikai tartalmát tekintve nem hasonlítható a hatvanas évek nagy kísérletező építészeihez. Ez az átlagtól különböző figura mégis említésre érdemes, mint a nem múló kísérletezés és a makacs kitartás példája.
