Search Results

You are looking at 1 - 6 of 6 items for

  • Author or Editor: Mogyoródi Emese x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All Modify Search

Sókratés modern kori értelmezéseinek legelterjedtebb közhelyét Leo Strauss egy megjegyzése világíthatná meg a legjobban, aki „a lelkiismeret legnagyobb szentjeként” aposztrofálja. Hegeltől Nietzschén át Hannah Arendtig és tovább Sókratést a modernitás úgy fogja fel, mint aki erkölcsi és vallási meggyőződéseivel erőteljesen szembehelyezkedett a hagyományos görög valláserkölcsökkel, olyannyira, hogy a görögök „kompetitív” erényfelfogása felől tekintve valójában joggal ítélték el azzal, hogy „nem hisz a város isteneiben”, azaz a görög vallás pantheonjában, és olyan értékeket propagál, amelyek aláássák a hagyományos valláserkölcsöt. Ez a tanulmány arra vállalkozik, hogy felvázolja, mennyiben és pontosan milyen értelemben tekinthető Sókratés az erkölcsi lelkiismeret szószólójának, s hogy erkölcsisége mennyiben tér el valójában az őt megelőző valláserkölcsöktől. A szerző a tanulmány első részében részletesen megvizsgálja azokat a szövegeket, amelyekre azt az értelmezést alapozzák a modern szerzők, hogy Sókratés daimonionja a lelkiismeret előképe vagy szimbóluma, megvizsgálja az értelmezés mögötti előfeltevéseket, majd amellett érvel, hogy a daimóni jelzés vagy hang nem a lelkiismereté, sokkal inkább az isteni gondviselés felől érkező figyelmeztetés vagy óvás. A tanulmány második részében megvizsgálja, hogy ehelyett hol érhető tetten a lelkiismeret működése Sókratés történetében, és amellett érvel, hogy ez nem más, mint a platóni Védőbeszédben szereplő delphoi jóslat. Sókratés aporetikus helyzete a delphoi jóslat hallatán abból ered, hogy feltétlen imperatívuszként viszonyul az „ismerd meg tenmagad” delphoi diktumához, és éppen ez az egzisztenciális és episztemikus alázat az, ami a modern lelkiismeret fogalmával analógiában áll. Ennek az alázatnak, az isten és az ember közötti szakadék tudatának a hiánya άμαθία-t eredményez, olyan episztemikus és erkölcsi hiányosságot, melytől Sókratés, mintegy Athén élő lelkiismereteként, „vizsgálódó” tevékenységével megszabadítani kívánja szeretett városállamát.

Restricted access

A Sókratés-kérdés kutatóinak egy része újabban erőteljes kihívással szembesíti azokat, akik úgy vélik, a történeti Sókratésről – néhány alapvető tényen kívül – bármi érdemlegeset is tudhatunk. A mai szkeptikusok álkérdésnek tartják a Sókratés-kérdést, mert alapvetően mind Platón, mind Xenophón tudósításait úgynevezett „sókratikus beszédként” (sókratikos logos) értelmezik, mely műfaj nem tartott számot történeti hitelességre. Ez a tanulmány arra vállalkozik, hogy új módszertani szempontokkal hozzájáruljon e radikálisan szkeptikus következtetés elkerüléséhez. Az első meggondolás, hogy elsősorban Sókratés peréből kell kiindulnunk, és annak platóni, illetve xenophóni bemutatását kell összehasonlítanunk, mégpedig eltérő szerzői szándékaik, Sókratésről alkotott benyomásaik, valamint a korra vonatkozó ismereteink összefüggésében. Az összehasonlítás első része Xenophón szerzői szándékait vizsgálja meg, és amellett érvel, hogy a Sókratés korára, a per körülményeire és a rá vonatkozó alapvető információink fényében Xenophón tudósítása nem tekinthető történetileg hitelesnek, majd hiányosságai alapján felvázolja azokat az elméleti kritériumokat, amelyeknek egy ilyen beszámolónak meg kell felelnie. Előrevetíti, hogy Platón Védőbeszéde megfelel ezeknek a kritériumoknak, azonban történeti hitelességét további vizsgálódások tárgyának tekinti.

Restricted access

Az alábbi tanulmány összeveti a görögök két ikonikus alakja, Oidipus és Sókratés történetét, és megvizsgálja delphoi jóslatukra adott reakciójukat. Amellett érvel, hogy Oidipus vétke és hybrise nem másban áll, mint a „kettős tudatlanságban”, melytől a sókratési elenchos (’vizsgálat’, ’cáfolat’) megtisztítani szándékozik polgártársait. Sókratés – Oidipusszal ellentétben – elkerüli a tragédiát, mivel megszívleli a delphoi intést, az „ismerd meg tenmagad!” felszólítását. A sókratési filozófia egy olyan katartikus eljárás, melynek célja a tragikus katarzis elkerülése. A sophoklési tragédia és a sókratési-platóni filozófia ugyanarra az örök emberi tényezőre, a „kettős tudatlanság” hybrisére reflektál, s intésük is hasonló. Látszat és valóság, vélekedés és tudás között hányódva – miként az V. századi görögség – választásunk ma is ugyanaz: a tragikus és a filozófiai megtisztulás közötti.

This paper is a comparative study on the iconic Greek heroes, Oedipus and Socrates. In particular, it contrasts their responses to the Delphic oracle and argues that Oedipus’ hamartia, his hubris consists in “double ignorance”, a state of which the Socratic elenchos is meant to purge citizens of Athens. In contrast with Oedipus, Socrates evades tragedy, for he takes the Delphic admonition (“Know thyself!”) to heart. Socratic philosophy is a cathartic procedure meant to preclude tragic catharsis. Sophoclean tragedy and the Socratic-Platonic philosophy respond to the same, perennial human hubris of “double ignorance”, and their lesson is similar. Wavering between appearance and reality, opinion and knowledge – as 5th century Greeks were – our choice is the same today: that between tragic and philosophical catharsis.

Open access