Search Results

You are looking at 1 - 5 of 5 items for

  • Author or Editor: Nelli Nepp x
  • All content x
Clear All Modify Search
Orvosi Hetilap
Authors: Imre Gerlinger, Krisztián Molnár, Nelli Nepp, István Tóth, Tamás Tóth, István Szanyi, Péter Bakó, and István Pap

Absztrakt:

Bevezetés: A subtotalis petrosectomia (STP) évtizedek óta ismert, de túlzott radikalitása és a hallásra gyakorolt kedvezőtlen hatása miatt a közelmúltig szinte feledésbe merült műtét a fülsebészet és az agyalapi sebészet határán. Az elmúlt évtizedben ez a beavatkozás számos előnye, valamint az új hallásrehabilitációs módszerekkel való kombinálhatósága miatt újra előtérbe került, hiszen számos problémás, a középfület érintő megbetegedésre nyújt végleges megoldást. Célkitűzés: Retrospektív klinikai tanulmányunkban a STP eredményességére kívántuk felhívni a figyelmet, hazai beteganyagon első alkalommal elemezve a műtét eredményességét, közreadva eddigi tapasztalainkat. Módszer: 44 betegünkön elvégzett 45 műtét adatait dolgoztuk fel. A sokrétű műtéti indikáció bemutatása mellett áttekintjük a műtét egyes lépéseit, elemezzük az audiológiai eredményeket – kitérve a különféle hallásrehabilitációs módszerekre is –, s elemezzük az előfordult komplikációkat is. Eredményeinket a nemzetközi szakirodalom tükrében is górcső alá vesszük. Eredmények: 44 betegünk közül 23 volt nő, 21 férfi. A betegek átlagéletkora 44,6 ± 20,5 év volt, átlagos követési idejük pedig 23 ± 16 hónap. Betegeink közül 25 (57%) korábban legalább két sikertelen fülműtéten esett át, 6 beteg (14%) a műtétet megelőzően már siket volt. A leggyakoribb indikáció a krónikus cholesteatomás otitis media volt. 13 betegen 14 cochlearis implantációt (23%) végeztünk, ezenfelül 6 alkalommal csontvezetéses implantátumot (BAHA) (14%) helyeztünk be; 2 betegnél (5%) kerekablak-VSB (Vibrant Soundbridge)-implantációra került sor. Komplikáció 11 betegünknél jelentkezett, ezek közül a leggyakrabban a liquorfistula (5 eset, 1%) és a sebszétválás (3 eset, 7%) fordult elő. Az audiológiai eredmények feldolgozására 3 betegünk adatai álltak rendelkezésre. Következtetés: A STP rendkívül hasznos műtéti megoldás számos, korábban jelentős problémát okozó fülészeti kórképben. Egyre növekvő népszerűségének hátterében az áll, hogy kombinálható számos modern, új hallásrehabilitációs módszerrel. Orv Hetil. 2020; 161(14): 544–553.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés: A koponyaalapot is érintő rosszindulatú sinonasalis daganatok legtöbb típusa sebészi ellátást tesz szükségessé. Az esetek nagy részében ma már lehetőség nyílik minimálisan invazív, craniofacialis külső feltárás nélküli, endoszkópos műtétet végezni. Célkitűzés: Közleményünkben a koponyaalapot destruáló rosszindulatú daganatok sebészi megoldása céljából alkalmazott endoszkópos transcribriform feltárással szerzett tapasztalatainkról számolunk be. Módszer: 2015. február és 2017. július között négy férfi és 1 nőbetegen hajtottunk végre műtétet. Az átlagéletkor 64,6 év volt (59–70, medián: 66). Minden műtét az orrüregen keresztül, minimálisan invazív behatolással, endoszkópos vizualizáció mellett történt, a koponyaalap transcribriform feltárásával és reszekciójával. A műtét indikációját 2 esetben Kadish szerinti C-stádiumú esthesioneuroblastoma, 1 esetben T3N0 sinonasalis nem differenciált carcinoma, 1 esetben T1N0 intestinalis típusú adenocarcinoma, illetve további 1 esetben T4N0-laphámcarcinoma képezte. Eredmények: A betegek követési ideje 14 és 46 hónap között alakult, átlagosan 22,8 hónap volt. A műtétek során intraoperatív szövődmény nem lépett fel. A posztoperatív időszakban egy beteg esetében liquorrhoea, illetve emellett pneumocephalus alakult ki, melyek lumbalis drenázs alkalmazása és konzervatív kezelés mellett rendeződtek. Az utánkövetés során egyik beteg esetében sem észleltünk recidívát. Következtetés: Az elülső koponyaalap rosszindulatú daganatainak sebészi megoldásaként az endoszkópos, transnasalis, transcribriform feltárással végzett reszekció kiváló alternatívája a külső feltárásból végzett műtéteknek a biztonságos kivitelezhetőség és a megfelelő onkológiai eredmény elérésének szempontjából is. Orv Hetil. 2019; 160(40): 1584–1590.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Zalán Piski, Imre Gerlinger, Eszter Tóth, István Háromi, Nelli Nepp, and László Lujber

Absztrakt:

Bevezetés: Az endoszkópos melléküregműtétek során alkalmazott orrtamponáló módszerek hatékonysága máig ellentmondásos témakör az irodalomban. Célkitűzés: Egy új típusú, kitozánt tartalmazó orrtamponnak a gyógyulási folyamatra gyakorolt hatását vizsgáltuk állatkísérletes modellen. Módszer: Vizsgálatunkban 10 nyúlon standard nyálkahártya-sérülést okoztunk, kétoldali endoszkópos orrüregi beavatkozás során. Az egyik orrfélbe kitozán orrtampont helyeztünk, míg a másik orrfél tamponálás nélkül maradt. Az eredmények értékelése a posztoperatív 12. héten történt orrendoszkópos vizsgálatokkal, illetve szövetmintavétellel. A szövetmintákat pásztázó elektronmikroszkóppal is vizsgáltuk, ennek során a csillókkal nem rendelkező vagy elhalt hámsejteknek az épen maradt hámsejtekhez viszonyított arányát százalékban határoztuk meg. Orrendoszkópiával a nyálkahártya ödémáját, pörkösödését és az orrváladék jellegét, valamint az adhaesioképződés mértékét vizsgáltuk. A tünetek súlyosságától függően 0-tól 3-ig terjedő pontszámokat osztottunk ki Berlucchi és mtsai pontozási rendszerének módosításával. A magasabb pontszámok jelezték a kedvezőtlenebb állapotot. Eredmények: Az adhaesiót vizsgálva a nem tamponált orrfeleknél mindössze 1 pont adódott (átlag: 0,1; standard deviáció [SD]: 0,32), míg a tamponált oldalon egyáltalán nem jelentkezett ez a tünet. A nem tamponált orrfelek pörkösödése 1 ponttal bizonyult kevesebbnek (9, átlag: 0,90; SD: 0,74), mint a tamponált orrfélnél (10, átlag 1,00; SD: 0,82). Orrváladék és nyálkahártya-ödéma nem volt észlelhető. Az elektronmikroszkópos vizsgálat alapján a százalékos értékek átlaga a tamponált oldalon 22,06% (SD: 0,25), míg a nem tamponált oldalon 36,11% (SD: 0,48) volt. A különbségek nem érték el a szignifikancia szintjét (p = 0,806). Következtetés: A kitozántampon vizsgálata során egyik állatban sem tapasztaltunk műtéti szövődményt. A tamponált és a tampon nélküli orrfelek nyálkahártyájának gyógyulása között nincs szignifikáns különbség ezen állatkísérletes modell alapján. Orv Hetil. 2018; 159(47): 1981–1987.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Kinga Harmat, Gergely Thurén, László Simon, Nelli Nepp, Adrienn Németh, Imre Gerlinger, and Péter Bakó

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: Az otosclerosisban szenvedők vezetéses halláscsökkenésének hátterében legnagyobbrészt a kengyel (stapes) talpának a környezetéhez való fixációja áll. Az elváltozás terápiája általában műtéti, amelynek során a stapest részlegesen (stapedotomia) vagy teljesen (stapedectomia) eltávolítjuk. Stapedotomia során a stapes talpán lézer és mikrofúró segítségével egy 0,8 mm átmérőjű nyílást készítünk, stapedectomia során viszont a teljes talpat távolítjuk el, majd hallócsont-láncolati rekonstrukciót végzünk. A korai posztoperatív időszakban gyakran jelentkezik átmenetileg szédülés, amely a lábadozást nagyban befolyásolja. Módszer: A Pécsi Tudományegyetem, Klinikai Központ, Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Klinikán 2010. február 1. és 2012. március 15. között műtéti megoldásként stapedotomiát, valamint stapedectomiát is alkalmaztunk. Vizsgálatunk a két különböző módszerrel operált betegek posztoperatív szédülésének összehasonlítására irányult. Feltételezésünk az volt, hogy a stapedotomia kapcsán készített kisebb nyílás kisebb traumát okoz a belső fülben, így enyhébb fokú és rövidebb időtartamú szédülés jelentkezik a posztoperatív időszakban. A betegek szubjektív szédülésérzetét retrospektív kérdőíves módszerrel mértük fel, emellett statikus poszturográfiás vizsgálatot is végeztünk. Eredmények: A kérdőíves felmérés alapján az első posztoperatív napon a stapedotomiával operált betegek közül szignifikánsan kevesebben és enyhébb mértékben éltek meg szédülést. A későbbi posztoperatív időszakra vonatkozóan azonban már nem találtunk szignifikáns különbséget a két műtéttípus között az adott válaszok alapján. Az objektív poszturográfiás vizsgálatok alapján nem találtunk szignifikáns különbséget a betegek stabilitásában a két műtéti csoport között. A kérdőíven adott válaszok, valamint a poszturográfiás vizsgálat eredményei nem mutattak összefüggést, a szédülés megélésének mértékét a poszturográfiás vizsgálatok eredményei nem támasztották alá. Következtetés: A stapesműtétek kapcsán jelentkező posztoperatív szédülés kialakulásában feltehetőleg számos faktor játszik szerepet, amelyet a műtéti típus lényegesen nem befolyásol. Orv Hetil. 2017; 158(38): 1503–1511.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Imre Gerlinger, Ildikó Végh, Nelli Nepp, István Pap, Péter Révész, Péter Bakó, István Szanyi, Tamás Rostás, and István Tóth

Absztrakt:

A pars petrosa cholesteatoma egy lassan növekvő, a temporalis csontot roncsoló, elhúzódóan tünetmentes kórkép. A diagnózis felállítása gyakran késlekedik, hiszen ritka volta miatt még a tapasztalt klinikusok sem gondolnak rá időben. A végső diagnózist jellemzően számos eredménytelen középfülsebészeti beavatkozás előzi meg. A modern radiológiai módszerek nemcsak a diagnózist, hanem a betegek hosszú távú követését is lehetővé teszik. Retrospektív klinikai tanulmányunkban a pars petrosa cholesteatomák sikeres műtéti kezelésére kívánjuk felhívni a figyelmet, hazai beteganyagon első alkalommal elemezve a műtéti megoldások eredményességét. Kezdeti tapasztalatainkat a nemzetközi irodalomból nyerhető adatokkal hasonlítottuk össze. 2015 januárja és 2020 januárja között 6 beteget (4 férfi, 2 nő) kezeltünk különböző lokalizációjú pars petrosa cholesteatomával. Valamennyi beteg a cholesteatoma lokalizációjának megfelelő agyalapi sebészeti beavatkozáson esett át. A betegek átlagos követési ideje 2,7 év volt. A betegek átlagéletkora 47 év volt. A leggyakoribb panaszok a halláscsökkenés, gennyes fülfolyás, szédülés, fülzúgás voltak. Egy beteg már a felvételekor a komplett facialis paralysis tüneteit mutatta. A Sanna-féle osztályozás szerint 2-2 betegünk szenvedett supralabyrinthaer, illetve apicalis, 1-1 beteg pedig masszív, illetve infralabyrinthaer pars petrosa cholesteatomában. Komplikáció sem a peri-, sem a posztoperatív időszakban nem fordult elő. Egy betegnél észleltük a residualis betegség radiológiai jeleit. A pars petrosa cholesteatoma diagnózisa és terápiája komoly nehézséget jelent még a tapasztalt klinikusok számára is. A korai diagnózist a nem jellegzetes tünettan ismerete és a modern képalkotó modalitások teszik lehetővé. A sziklacsontot roncsoló patológiás folyamat eltávolítására korszerű agyalapi sebészeti módszerek állnak rendelkezésre. Ezek a műtétek napjainkban kombinálhatók a modern hallásrehabilitációs módszerekkel. Orv Hetil. 2020; 161(43): 1840–1848.

Open access