Search Results

You are looking at 1 - 10 of 15 items for

  • Author or Editor: Sámuel Komoly x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All Modify Search

A különböző kezelési eljárások hatékonyságának, ebből következően az egyes kórállapotok gyógyításában elfoglalt helyének újragondolása időről időre szükségszerű. A módszerek kialakulásának történetei rávilágítanak arra, hogy nem mindig a megoldandó kérdés indítja el a kutatásokat, hanem van úgy, hogy egy egészen más célból megvalósított technikát használnak fel gyógyeljárásként. Az autoimmun megbetegedésekben a plazmaferézis terápia nem újkeletű, mégis a szerteágazó klinikai tüneteket hordozó betegségek kezelésében összegyűjtött tapasztalatok randomizált, kettős vak vizsgálatok elvégzése nélkül, önmagukban a hatékonyság megállapítására nem elegendőek. A minden körülmények között elérendő eredményességre törekvő beavatkozások kerülendőek. Az általánosságban vett eredmények értékelésénél pedig figyelembe kell vennünk az igénybe vett anyagiak arányát is.

Restricted access

A neurológusszakorvos-hiány egyre nyilvánvalóbb problémává válik, nemcsak a kis kórházakban, hanem a súlyponti intézményekben és az egyetemi klinikákon is. A jelenlegi felmérés célja a neurológus szakorvosok jelenlegi számának áttekintése, valamint a következő évtizedben várható szakmai utánpótlás becslése. Működési engedéllyel 2010 elején Magyarországon 1310 neurológus rendelkezik. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár számára neurológiai tevékenységet 2009 során legalább 1 alkalommal 948 szakorvos jelentett. A rutin-betegellátásban ténylegesen elsősorban neurológiai területen dolgozók száma 750 körüli. A neurológusok életkori megoszlására jellemző a fiatal korosztály jelentős hiánya. Az ország 9 megyéjében legfeljebb egy 35 év alatti neurológus dolgozik. A 2000–2009 közötti tízéves időszakban, éves átlagban 22 új szakorvos lépett a rendszerbe. Ez a szám kevés a külföldre távozó és a betegellátásból egyéb okból kilépő neurológus szakorvosok pótlására. A 40–60 év közötti neurológusok száma a jelenlegi kormegoszlás alapján 2020-ra akkor is a jelenlegi érték kétharmada alá csökken, ha teljesen megszűnne a külföldi munkavállalás. Ha a külföldre vándorlás a jelenlegi szinten marad, és az utánpótlás mértéke nem nő, 2020-ra várhatóan 300 szakorvosra marad az ország neurológiai betegellátása. Mivel ez a szám a feladat ellátásához elégtelen, és a tendencia egyértelműen előre látható, az egészségügyi kormányzatnak sürgősen lépnie kell a jövő neurológus szakorvosi ellátásának biztosítása érdekében.

Open access

Absztrakt

Bevezetés: A neurológiai betegségek egyik legnagyobb csoportját a különféle eredetű mozgászavarok alkotják. Ezek közé tartozik a Parkinson-kór, amely a motoros-mozgató rendszert érintő tünetek, panaszok alapján ismerhető fel. A fentiek mellett azonban számos egyéb kísérő jelenséggel is számolni kell, amelyeket úgynevezett nem motoros tüneteknek nevezünk. Ezek közül több meg is előzi az ismert, klasszikus motoros tünetek megjelenését. Célkitűzés: Jelen összefoglaló a Parkinson-kórban megjelenő különböző alvászavarokat, azok felismerési és kezelési lehetőségeit ismerteti. Módszer: A szerzők áttekintették a PubMed-ben található, 2015. januárig megjelent, Parkison-kór és alvászavarok összefüggéseit vizsgáló közleményeket. Eredmények: A nem motoros tünetek egyik kategóriája az alvászavarok, amelyek között megtaláljuk az aluszékonysághoz vezető állapotokat, az insomniát vagy a parasomniák közé sorolt REM-magatartászavar-betegséget. Az alvászavarok kialakulásában a neurodegeneratív folyamat következményeként létrejövő agytörzsi és egyéb területek károsodása mellett (amelyek szerepet játszanak az alvás–ébrenlét ciklus szabályozásában) egyéb, jól befolyásolható faktorok (alvási apnoe betegség, nyugtalan láb szindróma stb.) is szerepet játszanak. Következtetések: A nem motoros panaszok felismerése és megfelelő kezelése a Parkinson-kórban szenvedő betegeknél az életminőséget jelentősen javítja. Orv. Hetil., 2015, 156(27), 1091–1099.

Restricted access

Az összefoglaló közleményben a szerzők áttekintést nyújtanak a neuromyelitis optica (NMO) epidemiológiájáról, klinikai jellegzetességeiről. A közelmúltban leírt anti-aquaporin-4 (AQP-4) antitest a betegséget az ellenanyag-mediált csatornabetegségek közé sorolja, és kimutatása a diagnosztika fontos elemét képezi. A szerzők hangsúlyozzák a betegség multidiszciplináris jellegét: az NMO spektrumbetegségként definiált relapszáló látóideg-gyulladás (RION) az NMO-hoz hasonló terápiát igényelhet és szemészeti diagnózisa alapvető, míg a szisztémás autoimmun kórképekhez társuló myelitisek és az NMO-val gyakran asszociálódó szisztémás autoimmun betegségek a klinikai immunológusok és reumatológusok figyelmét igénylik. Alapvető a sclerosis multiplextől való elkülönítés az eltérő terápiás protokollok miatt. A kritériumrendszer változása, az NMO-spektrum-betegségek definiálása, az NMO-specifikus IgG (anti-AQP-4) azonosítása, valamint megbízható diagnosztikus tesztek a betegség korai diagnózisát és így adekvát terápiát eredményezhetnek, amely létfontosságú a tartós remisszió és az életminőség fenntartásában. A szerzők esetek ismertetésével szemléltetik a diagnosztikai gondolkozást.

Restricted access

Absztrakt:

Bevezetés: Alfred Blalock 80 éve közölt első műtéte óta a thymectomia a myasthenia gravis kezelésének fontos részévé vált. A külföldön már elfogadott többféle műtéti eljárás ellenére itthon 2006-ig a szegycsonti feltárás szinte kizárólagos módszer volt a csecsemőmirigy eltávolításában. Közleményünkben ennek a módszernek a közvetlen sebészi következményeit, szövődményeit elemezzük. Módszerek: A Budai MÁV Kórház Sebészeti Osztályán 34 év alatt 1002 transsternalis thymectomia történt myasthenia gravis (MG) diagnózisú betegeken. A műtéteket neurológiai javallatra végeztük el, alapos kivizsgálás és ideggyógyászati-belgyógyászati előkészítés után. A thymomával társult betegségben a thymus és a tumor eltávolítása kettős indikációjú volt. A 34 év alatt egyaránt jelentősen módosult a neurológiai javallat és az előkészítés, a perioperatív kezelés és a műtéti technika is. Az eredményeket a legjellemzőbb műtéti technika (egyszerű és kiterjesztett thymectomia) alapján két korszakra tagolva, a thymomás és a reoperáción átesett betegek adatait pedig elkülönítve jelenítjük meg, elsősorban a légzéssel összefüggő szövődményekre koncentrálva. Eredmények: A betegek életkora 8 és 73 év között volt, átlagosan 32 év. Nő/férfi arány: 3,5:1. Az MG thymomával társult a betegek 12,7%-ában. Tizenegy betegnél rethymectomia, további két betegnél pedig szívműtét után resternotomia történt. Az első, 19 éves periódus először operált, csak myastheniás 525 betegéből 21,3%-ban következett be légzési elégtelenség a műtét után, sürgős reintubáció 12,8%-ban, tracheostomia 11,2%-ban történt. A második, 15 éves periódus 338 betegénél 12,7%-ban volt posztoperatív légzési elégtelenség, 7,1%-ban sürgős reintubációval, mindössze 1,2%‑ban légcsőmetszéssel kiegészítve. A 126 thymomás betegnél 19,1%-ban következett be légzési elégtelenség, 12,8%-os reintubációval és 20,6%-os tracheostomia aránnyal. A 13 reoperált betegnél 46,1%-ban lépett fel légzési elégtelenség, 15,4%-os reintubációval és 46,1%-os tracheostomia aránnyal. Súlyos sebészi szövődmény a teljes anyagban is kevés volt: 2 szegycsonti vérzés reoperációt igényelve, 1 további reoperáció drénbeszakadás miatt, 4 mediastinitis az első periódusban, két szívsérülés és egy szegycsont szétválás a második időszakban. A teljes műtéti halálozás 1,4% volt: első periódus (1,3%), második periódus (0,3%), thymomás csoport (4%) és a reoperációk után (7,7%). Következtetések: Történeti áttekintésben jelentősen csökkent a transsternalis thymectomia súlyos légzési és légúti szövődményeinek, valamint halálozásának aránya, de a műtétet követő légzési elégtelenség és a szegycsontátvágás sebészi kockázata továbbra is reális veszélynek tekinthető.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Andrea Mike, Valéria Gaál, Adrienne Németh, Ferenc Kövér, Sámuel Komoly, and Zsolt Illés

A Susac-szindróma ritka, többszörös szervi érintettséggel járó kórkép, melyet encephalopathiából, a retinát ellátó artéria ágainak okklúziójából és halláscsökkenésből álló triász jellemez. Ritka előfordulása, fluktuáló lefolyása és a hosszabb-rövidebb ideig inkomplett klinikai kép miatt sokszor nem ismerik fel, pedig az időben megkezdett kezelés a prognózist kedvezően befolyásolja. Módszer: Közleményünkben egy beteg esetét ismertetjük, és összefoglaljuk a kórkép legfontosabb ismérveit, diagnosztikai és terápiás lehetőségeit. Eredmények: A 30 éves nőbeteg ismeretlen eredetű encephalopathia, napok alatt kialakuló személyiségváltozás, meglassult gondolkodás, indítékhiány miatt került a pszichiátriai, majd a neurológiai klinikánkra. A koponya MR-vizsgálata multiplex fehérállományi laesiókat, liquorvizsgálata emelkedett összfehérjét mutatott. Az anamnézisben szereplő ismétlődő kétoldali látászavar, halláscsökkenés és migrénes fejfájás az encephalopathiával együtt a fiatal nőbeteg esetében Susac-szindróma lehetőségét vetette fel. Az immunszerológiai vizsgálatok szisztémás kötőszöveti betegséget nem jeleztek, a thrombophilia irányában végzett vizsgálatok negatívak voltak. A fundoszkópia és a fluoreszcens angiográfia a retinaerek többszörös okklúzióját, az audiogram kétoldali típusos halláscsökkenést mutatott. A liquor vizsgálata a szindrómára jellemző összfehérje-emelkedést jelezte. A krónikus szteroidterápia a tünetek regresszióját eredményezte. Következtetések: Egy magyar eset ismertetésével célunk ráirányítani a figyelmet egy olyan ritka kórképre, melynél az interdiszciplináris gondolkodás a klinikai diagnózis alapvető része.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: László Szapáry, Beáta Horváth, Zsolt Márton, Gergely Fehér, Kálmán Tóth, and Sámuel Komoly

Cerebrovascularis betegekben gyakoriak a haemorrheologiai és haemostaseologiai paraméterek kóros eltérései. A statinok az ischaemiás stroke prevenciójában hatékonyan alkalmazható szerek, kedvező hatásuk hátterében a lipidszint csökkentése mellett egyéb tényezők is igazolhatók. Célok: Tanulmányukban a szerzők áttekintik az atorvastatin stroke-prevencióval, haemorrheologiai és haemostaseologiai hatásaival kapcsolatos irodalmi adatokat, hivatkozva egy korábbi vizsgálatuk eredményeire, mely kis dózisú atorvastatinkezelés rövid távú haemorrheologiai, valamint endothel-diszfunkcióra és a thrombocytaaggregációra gyakorolt effektusait vizsgálta. Módszerek: 27 krónikus, hyperlipidaemiás agyérbetegnél (átlagéletkor: 61 ± 8 év) meghatározták a szérumlipidszinteket, a haemorrheologiai paramétereket (haematocrit, plazmafibrinogén-koncentráció, plazma- és teljesvér-viszkozitás, vörösvértest-aggregáció és -deformabilitás), a thrombocytaaggregációt kiinduláskor, majd 1 és 3 hónappal napi 10 mg atorvastatinkezelést követően. Az endothel-diszfunkciót jelző von Willebrand-faktor aktivitását a kezelés előtt, majd 1 hónap múlva mérték meg. Eredmények: A plazmakoleszterin-szint átlagos csökkenése 1, illetve 3 hónap múlva egyaránt 28% volt ( p < 0,001), az LDL-koleszterin-szint 40%-kal, illetve 38%-kal ( p < 0,001) csökkent a kiindulási értékhez képest. Az atorvastatinkezelés a teljesvér-viszkozitást a 3. hónap végére, míg a vvt-deformabilitást már az első hónap végére szignifikánsan csökkentette ( p < 0,05). A kollagén indukálta thrombocytaaggregáció a kiindulási értékhez képest szignifikánsan csökkent ( p < 0,001) változatlan antiaggregációs kezelés mellett. Szintén szignifikánsan javult a von Willebrand-faktor-aktivitás már 1 hónapos kezelést követően ( p < 0,05). Következtetések: Mind az irodalmi, mind a szerzők saját eredményei az atorvastatin komplex, kedvező hatására utalnak. A lipidcsökkentő effektus mellett a kis dózisban és rövid ideig alkalmazott atorvastatin javítja a haemorrheologiai paramétereket, a thrombocytaaggregációt és az endothel-diszfunkciót.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Gergely Fehér, Zsolt Nemeskéri, Gabriella Pusch, Iván Zádori, Gyula Bank, Zsuzsanna Gurdán, János Mészáros, Kornél Mák, Antal Tibold, and Sámuel Komoly

Absztrakt:

Az orofacialis fájdalom egy gyűjtőszó, mely sokféle kórképet takarhat a gyulladásos kórképektől kezdve a neuropathiás fájdalomig. Maga a kórkép nem ritka, akár a populáció 7%-át érintheti. Sokszor maguk a betegek sem tudják, hogy panaszokkal fogászhoz vagy más szakemberhez forduljanak. A régió sok szakma határterületét képezi (fogászat, fülészet, szemészet, neurológia stb.), így nem meglepő, hogy egy-egy beteg akár 6–7 specialistánál megfordul. Összefoglaló közleményünk célja, hogy áttekintést adjunk a krónikus orofacialis fájdalommal járó kórképek diagnózisáról, az esetleges differenciáldiagnosztikai lehetőségekről és kezelési módokról. Orv Hetil. 2019; 160(27): 1047–1056.

Open access

Status epilepticus 2020

Status epilepticus 2020

Orvosi Hetilap
Authors: József Janszky, Beáta Bóné, Réka Horváth, Zsófia Sütő, László Szapáry, Vera Juhos, Sámuel Komoly, and Norbert Kovács

Abstract:

Status epilepticus is the second most common neurological emergency with 15–25% mortality rate. The principle of “time is brain” is also true for the treatment of status epilepticus: the earlier we start an adequate treatment, the more likely we are to stop progression. With treatment protocols based on high-level evidence, the progression of status epilepticus can be prevented in 75–90% of cases: we can avoid the induced coma or death. At the beginning of status epilepticus, parenteral benzodiazepine should be given immediately: intramuscular midazolam (0.2 mg/kg, max. 10 mg). In the case of easy veinous access, benzodiazepines can also be given intravenously. If the first benzodiazepine bolus does not stop the status epilepticus, we speak about established (benzodiazepine refractory) status epilepticus. In this case, a fast-acting non-benzodiazepine antiepileptic drug should be given: intravenous valproate (40 mg/kg, max. 3000 mg, within 10 minutes) or levetiracetam (60 mg/kg, max. 4500 mg, within 10 minutes). Refractory status epilepticus that persists for more than 1 hour and does not respond to either benzodiazepines or antiepileptics should be treated with general anesthesia (full narcosis). Induced coma can be achieved with fast-acting anesthetics, a combination of propofol with midazolam is the most frequently used one. Orv Hetil. 2020; 161(42): 1779–1786.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Gergely Fehér, Edit Bagoly, Ferenc Kövér, Katalin Koltai, Katalin Hantó, Éva Pozsgai, Sámuel Komoly, Tamás Dóczi, Kálmán Tóth, and László Szapáry

A carotisstent beültetése a szignifikáns carotis stenosis kezelésének egyik lehetséges módszere. A beavatkozás során észlelhető kóros rheologiai viszonyok, fokozódó thrombocytaaggregáció és szabadgyök-képződés a stenttrombózis és a korai restenosis rizikóját növelhetik. Célkitűzés: Jelen tanulmányunk célja az volt, hogy megvizsgáljuk, hogyan változnak a haemorheologiai viszonyok, a thrombocytaaggregáció és az oxidatív stressz carotis stenosis endovascularis kezelése során és az azt követő napokban. Módszer: 18 (12 férfi, 6 nő, 66 ± 9 év) szignifikáns carotis stenosis miatt endovascularis úton kezelt beteg vizsgálatát végeztük el. Értékeltük a haemorheologiai paraméterek, valamint a thrombocytaaggregáció alakulását. Az oxidatív stressz jellemzésére a katalázaktivitást mértük. A méréseket közvetlenül a beavatkozás előtt, illetve után, majd 1, 2, 5 nappal és 1 hónappal később végeztük el. A beavatkozás előtt betegeink telítő dózisú (300 mg) clopidogrelkezelésben részesültek. Eredmények: A hematokrit, a plazmafibrinogén-koncentráció (Pfc), a teljesvér- (Tvv) és plazmaviszkozitás (Pv) a stentelést követően azonnal szignifikánsan csökkent ( p < 0,001). A beavatkozás 5. napjára a Tvv, a Pfc, a Pv, a vörösvértest és a thrombocytaaggregáció szignifikánsan ( p < 0,0001) fokozódott a stentelés után mért értékekhez képest. Az 1 hónapos kontrollnál ugyanezen paraméterek, kivéve a Tvv, szignifikáns csökkenést mutattak az 5. napi értékekhez képest. A katalázaktivitás beavatkozás utáni napon mért értéke az 1 hónapos kontrollra szignifikánsan emelkedett. Konklúzió: A haemorheologiai paraméterek és a thrombocytaaggregáció a carotisstent-beültetés kapcsán specifikus változást mutatnak. A vér áramlási viszonyainak kóros megváltozása és a thrombocyták fokozódó aktivációja a beavatkozás első hetében a legkifejezettebbek, a stent thromboticus elzáródását indukálhatják. A beavatkozás kapcsán indukálódó oxidatív stressz mértéke 1 hónap után csökken szignifikánsan.

Restricted access