Search Results

You are looking at 1 - 3 of 3 items for

  • Author or Editor: Sándor Huszár x
  • All content x
Clear All Modify Search
Orvosi Hetilap
Authors: Viktória Ferencz, Csaba Horváth, Sándor Huszár, and Katalin Bors

Bevezetés: Az osteoporosis fő következménye a csonttörés. A csonttörés esélyét a csont mennyiségén kívül számos tényező befolyásolja. A kockázati tényezők egy csoportja egyszerű kérdőívekkel vizsgálható. Célkitűzés: A jelen vizsgálat (Score-HU) célja volt, hogy felmérje az osteoporosisban szenvedő, oszteológiai szakrendelésre irányított postmenopausás nőknél (n = 11 221) az ismert kockázati tényezők előfordulási gyakoriságát. Módszer: A kockázati tényezőket minden beteg esetében egyszerű kérdőív segítségével rögzítették. Eredmények: A csonttörés legfontosabb kockázati tényezői gyakorisági sorrendben a következők voltak: korábbi csonttörés (79,4%), nem antiporotikus gyógyszerek szedése (vérnyomáscsökkentők 67,9%, altatók 36%, antidepresszánsok 26,5%, kortikoszteroidok 13,5%), mozgásképesség csökkenése (44,6%), korai menopausa (31,9%), dohányzás (31,2%), gyakori elesés (29,1%), rossz egészségi állapot (legalább 3 krónikus betegség előfordulása 24,1%). Következtetések: Az említett kockázati tényezők egyszerű klinikai felmérése alapján az osteoporoticus betegek csonttörési kockázatát pontosabban adhatjuk meg, mint ha csupán az oszteodenzitometriás mérési eredményre hagyatkozunk a törési kockázatbecslés során. Orv. Hetil., 2015, 156(4), 146–153.

Open access

Míg a múltban az autológ csontpótlást a maxillofacialis sebészetben szinte csak a mandibuladefektusok helyreállítására és a hasadékos betegek oszteoplasztikájához alkalmazták, addig ma már inkább implantológiai célokra használják fel a saját csont (spongiosa vagy corticalis, vagy mindkettő) szabad transzplantációját. A csontpótlás arany standardját még mindig az autológ csont jelenti. Ez annak ellenére így van, hogy a csontpótlók széles választéka áll rendelkezésre, és velük egyes esetekben a saját csonttal egyenértékű új csontot lehet képezni. Autológ csontot gyakran intraoralis forrásokból nyernek, de ha nagyobb mennyiségű spongiosára van szükség, ezek a helyek (mentum, alsó állcsont retromolaris területe, processus muscularis stb.) nem megfelelőek. Az extraoralis donorhelyek közül a leggyakrabban használt terület a crista ilei, de a tibia proximalis epiphysise is megfelelő erre a célra. Tekintettel arra, hogy intézetünkben az utóbbi időben mindkét helyről aránylag nagyobb számú betegen végeztünk csonttranszplantációt, a két donorhely morbiditási adatait kívántuk összehasonlítani. 2007. március és 2007. november között (tehát kilenc hónap alatt) 14 beteg esetében végeztünk tibiából vett csonttal sinuselevációt. Harmincnyolc beteg esetében vetünk crista ileiből csontot hasadék-oszteoplasztika miatt. Az összehasonlítás alapjául a posztoperatív klinikai vizsgálatok, a betegek panaszai és a donorhely morbiditásának objektív vizsgálata szolgált. Klinikailag a betegek mindkét műtétet jól tolerálták. A beavatkozás napján a mobilizálás megtörtént, lényeges posztoperatív szövődmény nem volt. Mindkét típusú műtét után 1-1 esetben kisebb haematoma jelentkezett. A betegek posztoperatív panaszai között lényeges különbség volt: a crista ileiből történő csontvétel után a járás még 10-14 napig – bár egyre kisebb mértékben, de – nehezített volt. A tibia esetében két nap múlva a betegeknek járáskor nem voltak fájdalmai. A donorhely morbiditása tekintetében a csípőműtét után elhúzódó (1-2 hét) ödéma, egy esetben a n. cutaneus femoris lateralis beidegzési területének paresztéziája jelentkezett, míg a tibia esetében csupán egy esetben észleltünk kisebb seromát. Klinikai tapasztalataink alapján megállapíthatjuk, hogy amennyiben augmentáció céljából 10-15 cm³ spongiosát szeretnénk nyerni, és nincs szükség corticalisra, a beteg számára kevésbé megterhelő a csontot a tibia proximalis epiphysiséből nyerni.

Open access
Magyar Sebészet
Authors: Orsolya Huszár, József Baracs, Mariann Tóth, László Damjanovich, Róbert Kotán, György Lázár, Eszter Mán, Gellért Baradnai, Attila Oláh, Zoltán Benedek-Tóth, Sándor Bogdán-Rajcs, Péter Zemanek, Tibor Oláh, Krisztián Somodi, Mihály Svébis, Tamás Molnár, and Örs Péter Horváth

Absztrakt

Bevezetés: A sebészeti sebgyógyulási zavar (Surgical Site Infection, SSI) a harmadik leggyakoribb nosocomialis fertőzés, az összes infekciót tekintve megközelíti a 14–16%-ot. A jelentős költségvonzattal is járó magas infekciós ráta javítása, valamint a triclosannal bevont varrófonalakról szóló pozitív nemzetközi tanulmányok arra ösztönöztek, hogy randomizált vizsgálat keretében győződjünk meg a triclosan hatásosságáról – a magas infekciós rátájú – colorectalis műtétek kapcsán. Módszer: Hét sebészeti osztály bevonásával indítottuk prospektív, randomizált, multicentrikus vizs-gálatunkat, mely során triclosannal bevont (PDS plus®), valamint azonos anyagból készült, nem bevont varróanyag (PDS II®) hasfali varratként való összehasonlítását végeztük a sebfertőzés gyakoriságát illetően elektív colorectalis műtéteket követően. A vizsgálat alapvető célja a posztoperatív sebinfekció jelenlétének, az azt kiváltó kórokozók törzseinek, valamint az SSI okozta többletköltségeknek a meghatározása volt. Eredmények: 485 beteget randomizáltunk, ebből 47 (12,5%) esetben fordult elő SSI, 23 (12,23%) beteg a triclosanos csoportból (n = 188), 24 (12,18%) beteg pedig a nem bevont csoportból (n = 197) került ki (p = 0,982). 13 (27,66%) betegnél alakult ki késői sebgyógyulási zavar, ebből 4 (8,51%) esetben a triclosanos fonalat és 9 (19,15%) esetben a nem bevont fonalat (p = 0,041) alkalmaztuk. Nem találtunk különbséget a colon- és a rectumműtéteket követő SSI aránya között. Következtetések: A triclosan Gram-pozitív baktériumok elleni, korábbi tanulmányokban bizonyított hatását – a kis esetszám miatt – nem tudtuk bizonyítani. Szintén nem tudtunk igazolni a triclosan hatékonyságát a Gram-negatív colonflóra esetében sem. A retrospektív vizs-gálatunkhoz viszonyítva sebinfekciós eredményeink 50%-os javulást mutattak, függetlenül attól, hogy a PDS loop be volt-e vonva triclosannal, vagy sem. Az SSI előfordulásának szempontjából az operatív faktorok lényegesebbnek bizonyultak, mint a beteg rizikófaktorai/kísérőbetegségei. Tanulmányunk igazolta, hogy az SSI megnyújtja a hospitalizációt, és jelentősen növeli a kezelési költségeket.

Restricted access