Search Results

Bevezetés: Vizsgálatunkban a minilaparoscopos módon (portok számának és méretének csökkentése révén) végzett laparoscopos cholecystectomiák (LC) eredményeit mutatjuk be. Elemeztük a mini-LC előnyeit és hátrányait a hagyományos LC-vel összehasonlítva. Betegek és módszerek: Mini-LC során összesen 3 portot (11, 5 és 3,5 mm) alkalmaztunk. Tíz esetben végzett mini-LC eredményeit hasonlítottuk össze 10 konvencionális LC eredményeivel. A betegválogatás alapját a nem, az életkor, a BMI és az ASA-beosztás képezte, amely mindkét vizsgált csoportot homogénné tett. Összehasonlítottuk a két eljárás átlagos műtéti időtartamát, a segédport szükségességét, a konverziós arányt, a postoperativ fájdalomcsillapító-igényt, a korai/késői szövődmények előfordulásának gyakoriságát és a kozmetikai eredményeket. Eredmények: A műtéti időtartam, vérveszteség, kórházi tartózkodás, szövődmények vonatkozásában nem észleltünk szignifikáns különbséget a két csoport között. A sebészi metszések összesített mérete mini-LC során 19,5 mm, míg az LC-csoportban 41 mm, a szöveti károsodás mértéke pedig 124,2 mm² és 448,2 mm² volt a két csoportban. Mindezek jelentősen javították a mini-LC kozmetikai eredményét. A hagyományos LC után a betegek szignifikánsan nagyobb arányban igényeltek postoperativ fájdalomcsillapítást. Következtetések: A mini-LC biztonságos, kiváló kozmetikai eredményeket adó eljárás, amely kisebb postoperativ fájdalomcsillapító-igénnyel jár. Válogatott esetekben ez a műtéti típus ajánlott eljárás lehet a konvencionális LC-vel szemben.

Absztrakt

A minimálisan invazív technika – a módszer vitathatatlan előnyei révén – teljesen elfogadottá vált a legtöbb jóindulatú és funkcionális megbetegedés sebészi kezelésében. Napjainkra az is bebizonyosodott, hogy a laparoscopos technika a colorectalis daganatok sebészi kezelésében is biztonsággal alkalmazható. A szerzők saját és a nemzetközi tapasztalatok elemzésével mutatják be a colorectalis daganatok laparoscopos sebészi kezelését. A Szegedi Tudományegyetem ÁOK Sebészeti Klinikáján 2005. január 1. és 2008. december 31. között 74 betegen végeztek laparoscopos/laparoscoposan asszisztált colorectalis bélresectiót. A műtéti indikációt 40 esetben neoplasticus eredetű colorectalis laesio képezte. A betegek átlagos életkora 64 év volt (36–89 év). A betegek közül 4 ASA I, 11 ASA II, 24 ASA III és 1 ASA IV rizikócsoportba tartozott. 26 esetben rectosigmoidealis resectio, 2 esetben rectumexstirpatio, 9 esetben jobb, 1 esetben bal oldali hemicolectomia történt. Sem műtéti, sem posztoperatív szövődmény nem volt. 4 konverzió és egy esetben adhesiós ileus miatt reoperáció történt. A passage megindulása (átlagosan 2,4 nap) és a per os táplálhatóság jelentősen lerövidült. A specimenek hisztológiai feldolgozása minden esetben tumormentes oralis, aboralis és circumferentialis resectiót igazolt. Saját és a nemzetközi eredmények áttekintése alapján megállapítható, hogy colorectalis daganatok miatt végzett laparoscopos műtétek biztonságosak, sebészi és onkológiai szempontból is megfelelőek. Számos előnyt jelentenek a betegek számára elsősorban a korai posztoperatív időszakban (gyorsabb felépülés, rövidebb kórházi tartózkodás) és a hosszú távú túlélési eredmények is megfelelőek.

Absztrakt:

A proliferativ glomerulonephritis monoklonális immunglobulin-G (IgG)-depozitumokkal entitást immunfluoreszcens vizsgálattal szemcsés mintázatú monoklonális IgG (többnyire IgG3-kappa), elektronmikroszkóppal elektrondenz depozitumok, fénymikroszkóppal jobbára membranoproliferativ vagy endocapillaris proliferativ laesio jellemzi; előfordulhatnak félholdak. A glomerulonephritist plazmasejt/B-sejt klón által szekretált immunglobulinmolekula lerakódása okozza; a biopszia időpontjában csupán a betegek harmadánál mutatható ki paraproteinaemia. A proteinuriához gyakran társul haematuria és valamilyen szintű veseelégtelenség, a betegek negyedénél alakul ki végstádiumú veseelégtelenség. Egy 62 éves nőbeteg gyors vesefunkció-romlásának hátterében a klinikai kép, a laboratóriumi és a képalkotó vizsgálatok nem támogattak praerenalis és postrenalis okot, illetve intrinsic vascularis vagy tubulointerstitialis eredetet. A proteinuria és a glomerularis microhaematuria alapján gyorsan progrediáló glomerulonephritist valószínűsítettünk. Az ez irányú kivizsgálás antineutrofil citoplazma-antitest, antiglomerularis bazálmembrán, sejtmagellenes ellenanyagok, illetve cryoglobulin tekintetében negatívnak bizonyult, a szérum-C3- és -C4-szint a normális tartományban volt. Vesebiopsziát végeztünk. Immunfluoreszcens vizsgálattal a mesangiumban IgG3-kappa-, C3- és C1q-pozitív szemcsés depozitumok látszottak, melyek ultrastrukturálisan elektrondenz depozitumoknak bizonyultak. Fénymikroszkóppal 2 heges és 29 nyitott glomerulust vizsgáltunk, az utóbbiakban csupán enyhe mesangialis sejtproliferatio mutatkozott. A glomerularis elváltozásokat enyhe arteriola hyalinosis, interstitialis fibrosis és tubulus atrophia kísérte. Proliferativ glomerulonephritis monoklonális IgG-depozitumokkal betegséget kórisméztünk (gyakorisága felnőtt natív vesebiopsziás anyagunkban 0,18%). A beteg hematológiai kivizsgálása paraproteint, myeloma multiplexet nem igazolt. Az enyhe morfológiai eltérések ellenére a veseelégtelenség előrehaladt, és a diagnózis felállítása után két héttel hemodialíziskezelést kellett kezdenünk. Szteroid, ciklofoszfamid, majd rituximab adása a vesefunkciót nem befolyásolta; a beteg krónikus hemodialízisprogramba került. Az esetismertetés tudomásunk szerint az első hazai közlés; nefrológiai érdekessége a gyorsan progrediáló glomerulonephritis szindróma és a szövettanilag látott enyhe elváltozások közötti szembetűnő eltérés. Orv Hetil. 2018; 159(38): 1567–1572.

Absztrakt

Bevezetés/Célkitűzés: A hagyományos műtéti eljárásokat a minimálisan invazív sebészeti módszerek fokozatosan felváltják a lép sebészetében is. A SZTE Sebészeti Klinikán a laparoscopos splenectomia bevezetését követő tíz évben szerzett tapasztalatainkat összegezzük, összehasonlítva a nyitott és a minimálisan invazív technikát. Betegek és módszerek: 2002. január 1. és 2011. december 1. között klinikánkon 141 splenectomiát végeztünk, melyek közül 17 acut műtét volt. A 124 elektív műtétből 54 laparoscopos, 70 nyitott műtétet végeztünk. A nyitott műtétek közül 40 esetben multivisceralis műtét során távolítottuk el a lépet, mely eseteket a későbbi analízisből kizártunk. A vizsgálat során a laparoscopos, illetve az elektív nyitott műtéten átesett betegek csoportjait hasonlítottuk össze retrospektív módon. Eredmények: A laparoscopos műtétek átlagos hossza kissé meghaladta a nyitott műtétekét (133 vs. 122 perc, p = 0,074). A tanulási periódust követően a laparoscopos műtétek hossza csökkent (az első öt évben 147 vs. a második öt évben 118 perc, p = 0,003), nagyobb lépeket (220 vs. 450 gramm, p = 0,063) távolítottunk el, valamint kevesebb konverziót végeztünk. A laparoscopos csoportban kevesebb reoperáció (1,5% vs. 6%, p = 0,718), korábbi passage-megindulás (2 vs. 3 nap, p = 0,002) és rövidebb hospitalizáció (5 vs. 8 nap, p ≤ 0,001) volt jellemző a nyitott csoporthoz képest. Következtetések: Vizsgálatunk alátámasztja, hogy a laparoscopos lépeltávolítás biztonságos, és számos előnnyel jár. Eredményeink korrelálnak a nemzetközi irodalmi adatokkal.

Absztrakt

Háttér: A laparoscopos splenectomia (LS) során extrém lépméret esetén gyakori technikai probléma a specimen hasüregből való eltávolítása. Általában a specimen EndoBagbe helyezése és morcellatiót követő eltávolítása terjedt el. Masszív splenomegalia, 1000–2000 grammos lépek esetén ez a módszer olykor nem kivitelezhető, mivel a lép mérete meghaladja a legnagyobb EndoBag űrtartalmát. Ebben az esetben, irodalmi adatok szerint, vagy a hasüregen belüli morcellatiót végezhetünk (splenosis veszélye), vagy laparotomiából távolíthatjuk el a speciment. Munkacsoportunk a problémára megoldásként 2009 óta Pfannenstiel-metszést alkalmaz a specimen eltávolítására. Módszer: A 2002. január 1. és 2014. szeptember 30. között klinikánkon végzett 74 LS eredményeit elemeztük. A speciment 56 esetben a szokásos módon a lateralis port helyén morcellatióval, míg nagyméretű lépek esetén 12 esetben 10–12 cm-es Pfannenstiel-metszésből távolítottuk el. Eredmények: A műtétek átlagos hossza 121 (50–220) perc volt. Pfannenstiel-metszésből történő specimeneltávolítás esetén szignifikánsan rövidebb műtéti időt tapasztaltunk (108 vs. 125 perc; p = 0,05) és nagyobb méretű lépeket tudtunk eltávolítani (1032 vs. 338 gramm; p = 0,0001), mint a hagyományos morcellatiós technikával. A módszer a kórházi benntartózkodás hosszát nem nyújtotta meg (4,7 vs. 5,2 nap; p = 0,178). Következtetések: Vizsgálatunk alátámasztja, hogy a laparoscopos lépeltávolítás biztonságos és számos előnnyel jár masszív splenomegalia esetében is. A specimen Pfannenstiel-metszésből történő eltávolítását biztonságos és kozmetikailag is elfogadható alternatívának tartjuk.

Absztrakt

Bevezetés/Célkitűzés: A klinikai gyakorlatban az epeúti obstructio gyakran társul a mortalitás/morbiditás fokozódásával járó septicus szövődményekkel, melyek során a májban szisztémás gyulladásos válaszreakciók mellett jelentős mikrocirculatiós változások is létrejönnek. Ebben a folyamatban kiemelkedő kóroki szerepet töltenek be a máj Kupffer-sejtjei (KS). Kísérleteinkben a KS-ek és az epeútlekötés hatásait vizsgáltuk endotoxaemiában.  Anyag és módszerek: Kísérletünk első részében hím Wistar-patkányok túlélését vizsgáltuk 48 órás endotoxaemiában, epeútlekötés mellett vagy anélkül. Monitorizáltuk a pro-inflammatorikus TNF-α és IL-6 szérumszintek időbeni változását. Vizsgálataink második részében fluoreszcens intravitális mikroszkóp segítségével a máj mikrokeringési paramétereit vizsgáltuk, a kapilláris perfusiót, a leukocyta-endothelsejt interakciókat és a KS-aktivitás változásait. A KS-ek gátlását gadolínium-klorid- (GdCl₃) előkezeléssel idéztük elő. Eredmények: A korai endotoxaemia jelentősen emelte az IL-6 és a TNF-α szérumszintjét. Ha az endotoxaemiát epeúti obstructióval kombináltuk, romlott a túlélés, emelkedett a TNF-α és az IL-6 szérumszintje, károsodott a máj perfusiója, fokozódott a KS-aktivitás és a leukocytakitapadások száma is. A KS-gátlás kedvezően befolyásolta a túlélést, mérsékelte a TNF-α és az IL-6 termelődést és a leukocyta-aktivitás fokozódását, a perfusio befolyásolása nélkül. Következtetések: Az epeútlekötés mellett az endotoxin által kiváltott gyulladásos és mikrokeringési válaszreakciók fokozódnak. A KS-gátlás gyulladásos reakciókat mérséklő hatása felveti a Kupffer-sejtek kiemelkedő kóroki szerepét a fenti mechanizmusokban.

Absztrakt:

A laparoszkópos adrenalectomia fejlődésével a benignus, kisméretű elváltozásokra korlátozódó indikációs kör mára nagyobb malignus mellékvesetumorok eltávolítására is kiterjed. Három esetben vizsgáltuk óriás (>10 cm) mellékvese-daganatok laparoszkópos eltávolításának eredményeit. Módszer: Három betegnél (két nő, egy férfi; átlagéletkor 49,33 év, BMI 31) végeztünk óriás méretű (>10 cm) mellékvese-elváltozás miatt laparoszkópos transperitonealis adrenalectomiát, kisméretű kiegészítő Pfannenstiel-metszésből. Az átlagos műtéti idő 126,66 perc volt, 150 ml átlagos intraoperatív vérveszteséggel. A végleges szövettani vizsgálat két esetben adrenocorticalis carcinomát, egy esetben neurofibromát igazolt. Az átlagos kórházi tartózkodás négy nap volt, perioperatív szövődmény nélkül. Mindhárom esetben R0 reszekció történt. Az átlagos 24 hónapos utánkövetés során sem lokális recidívát, sem távoli metasztázisképződést nem észleltünk. Megfelelő feltételek esetén, nagyméretű malignus mellékvesetumorok laparoszkópos transperitonealis technikával történő eltávolítása biztonságos és az onkológiai irányelveket maradéktalanul kielégítő eljárás. Orv Hetil. 2017; 158(45): 1802–1807.

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: Vizsgálatunkban a Zenker-diverticulum nyitott (transcervicalis diverticulectomia, cricomyotomia) és transoralis (transoralis stapler diverticulostomia) műtéti kezelésével szerzett tapasztalatainkat mutatjuk be. Módszer: 2006. január 1. és 2016. december 31. között 29 beteget kezeltünk panaszokat okozó Zenker-diverticulummal. Összesen 29 műtét történt, 13 esetben transcervicalis, 16 alkalommal transoralis műtétet végeztünk. Összehasonlítottuk az eltérő megközelítésű sebészi kezelések perioperatív és hosszú távú eredményeit. Eredmények: A betegek átlagosan 31 hónapos panaszos időszakot követően kerültek műtétre. A vezető tünet mindkét csoportban a súlyos dysphagia és a súlyos regurgitatio volt. Intraoperatív szövődményt nem észleltünk. Egy beteg vérzés miatt reoperációra került a transoralis csoportban, míg egy esetben igazoltunk pneumoniát a transcervicalis csoportban. Az átlagos műtéti idő (42,5 versus [vs.] 98 perc, p<0,001), a per os táplálásig eltelt idő (2,9 vs. 4,6 nap, p<0,001) és az ápolási napok száma (7,3 vs. 9,7 nap, p<0,001) is szignifikánsan rövidebb volt a transoralis csoportban, mint a transcervicalis csoportban. A kontrollvizsgálatok során 15 beteg teljesen panaszmentes volt. Transcervicalis eljárást követően két esetben maradtak vissza panaszok (mérsékelt dysphagia, illetve tartós rekedtség). Transoralis műtét után 6 betegnél recidív tünetek jelentkeztek, 4 betegnél súlyos regurgitatio miatt transcervicalis műtétet végeztünk. Következtetés: A transoralis stapler diverticulostomia gyors, rövid kórházi ápolást biztosító beavatkozás, mely elsősorban idős, komorbid betegeknél és közepes diverticulumméret esetében választandó. Hosszú távon a tartós regurgitatio miatt a betegek egy részénél ismételt beavatkozásra lehet szükség. A transcervicalis feltárás magasabb perioperatív morbiditással járó műtéti beavatkozás, melyet elsősorban a 3 cm alatti és nagy diverticulumméret fennállásakor javasolt végezni. Orv Hetil. 2019; 160(16): 629–635.