Search Results

Absztrakt

Háttér: A nyelőcsőszűkületet okozó daganat kiindulási helye általában maga a nyelőcső, de okozhat stenosist a cardia, a tüdő, a mediastinum tumora és ritka esetekben mammatumor metastasisa is. Az ilyen esetek nagy része inoperábilis, általában a betegség előrehaladott stádiuma, illetve a komorbiditás és az életkor miatt. A betegek többsége ezért csak palliatív terápiában részesülhet. A legáltalánosabb és az életminőséget leginkább befolyásoló tünet a dysphagia, melynek megoldására több lehetőség is kínálkozik. Dolgozatunkban az öntáguló fémsztentekkel szerzett tapasztalatainkat foglaljuk össze. Betegek és módszerek: 2003–2008 között tumoros nyelészavar/-képtelenség miatt osztályunkon összesen 64 betegnél (15 nő / 49 férfi) végeztünk 68 endoscopos sztentbehelyezést. Radiológiai kivizsgálást követően a tumor pozíciója alapján distalisan nyitódó antireflux-billentyűvel ellátott vagy a nélküli fedett sztenteket alkalmaztunk, egy esetben proximalisan nyitódó fedett sztent került behelyezésre a tumor magas pozíciója miatt. Célunk a per os táplálhatóság biztosítása, illetve az esetleges fistulák fedése volt. Erdemények: A nyelés minden esetben jelentősen javult. A dysphagia score a sztentbehelyezés előtt átlagosan 3,2 volt, míg a sztent behelyezése után 1,7-re csökkent. Fontos adat, hogy a fistulák zárása minden esetben eredményes volt. A sztentek behelyezése kapcsán technikai problémák alacsony arányban (2/68 – 2,94%) adódtak. A beavatkozásokat követően egy esetben észleltünk 7 napon belül migratiót. Egy betegnél a beavatkozást követően 2 nappal nem fatális myocardialis infarctus alakult ki. Késői szövődményként tumorbenövés, illetve túlnövés öt alkalommal, vérzéses szövődmény összesen négy alkalommal jelentkezett. Fistulaképződést három esetben észleltünk. Hét napon túli sztentmigratio két esetben következett be. Resztentelésre összesen négy esetben, falatelakadás miatt ismételt endoscopos beavatkozásra három esetben került sor. Következtetések: A dysphagia-értékek javulása bizonyítja, hogy a fémsztentek hatékonyan javítják a betegek nyelési funkcióját. Tapasztalataink alapján a sztentfüggő szövődmények összaránya alacsony. Véleményünk szerint az öntáguló fémsztentekkel végzett nyelőcső-intubatio biztonságosan és eredményesen alkalmazható a malignus oesophagus obstructio palliatív terápiájában.

Az endoszkópos vizsgálatok minősége alapvetően befolyásolja azok értékét. A fejlett világban ezért a folyamatos minőségfejlesztés módszerét használják ennek javítására. Hazánkban a gastrointestinalis endoszkópia területén nincs példa még a minőség mérésére sem. Cél: Az endoszkópos laboratóriumban végzett kolonoszkópiák teljességének mérésével a minőség meghatározása és javítása. Betegek és módszer: A projekt indulása előtti negyedév leleteiből (841 kolonoszkópia) a szerzők retrospektíven határozták meg a kiinduló értékeket. A következő két évben (2009-ben 3160, illetve 2010-ben 3167 kolonoszkópia) háromhavonta értékelték a caecum elérésének arányát vizsgáló orvosokra lebontva. Eredmények: A bázisidőszak caecumintubálási rátája 81,6% volt, ám ha nem vették figyelembe az elégtelen előkészítésből és az előre nem tudott szűkületből adódó vizsgálatokat, akkor az érték (illesztett caecumintubálási ráta) 90,9% volt. A következő két év során a caecumintubálási ráta 84,2% és 85,7% (p = 0,0394) volt, míg az illesztett ráta 92,3 és 92,6%-nak (p = 0,381, NS) bizonyult. Tizennégy vizsgáló orvos közül a bázisidőszakban csak hat orvos esetében volt az illesztett caecumintubálási ráta 90% fölött, míg a második évben már 10-nek, és csak egy vizsgáló maradt 87% alatt. Az évi 100-nál több kolonoszkópiát végzők illesztett caecumintubálási ráta eredményei 91,2%-ról 92,7, majd 93,1%-ra javultak, míg az évi 100-nál kevesebbet vizsgálók esetében az értékek 86,7%-ról a következő években 85,5 és 89%-ra változtak. Következtetések: A komplettségi indikátor kiszámításával és nyilvánossá tételével, vélhetően pusztán a nagyobb odafigyelésnek köszönhetően, az endoszkópia minősége a kolonoszkópos komplettségi mutató alapján nőtt a szerzők munkahelyén. Igazolták, hogy a legalább évi 100 kolonoszkópiát végzők minőségi mutatója jobb, mint a beavatkozást ennél kisebb számban végzőké. Orv. Hetil., 2012, 153, 1142–1152.

Az utóbbi évek tanulmányai a komplementer és alternatív gyógymódok (CAM) egyre gyakoribb alkalmazásáról tudósítanak gyulladásos bélbetegségben (IBD). Ugyanakkor az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a betegek jelentős hányada nem tartja be az orvos előírásait. A tanulmány célja a terápiás nonadherencia és a CAM-alkalmazás gyakoriságának felmérése volt hazai IBD-betegekben. Módszer: multicentrikus vizsgálatban 655 IBD-beteg [Crohn-beteg (CD): 344, átlagos életkor: 38,2 (SD 12,9) év; colitis ulcerosa (UC): 311, átlagos életkor: 44,9 (SD 15,3) év] töltött ki a szokásos szakorvosi vizit során a demográfiai adatokra, gyógyszer-adherenciára és CAM-ra vonatkozó kérdőívet. A klinikai adatokat a kezelőorvos egészítette ki a betegdokumentáció alapján. Amennyiben a beteg az előírt gyógyszerek több mint 80%-át bevette, adherensnek tekintettük. Eredmények: a betegek által önként jelzett nonadherencia (CD: 20,9%, UC: 20,6%) és CAM (CD: 31,7%, UC: 30,9%) használata CD-ben és UC-ben nem tért el. A nonadherencia leggyakoribb okai: feledékenység (47,8%), túl sok/feleslegesnek gondolt gyógyszer (39,7%), mellékhatásoktól való félelem (27,9%), túl gyakori adagolás. A CAM leggyakoribb formája a gyógytea (47,3%), a homeopátia (14,6%), a speciális diéta (12,2%) és az akupunktúra (5,8%) volt. CD-ben a betegségtartam, az utolsó vizittől eltelt idő, az alacsonyabb iskolázottsági szint és a megelőző műtétek voltak a nonadherenciára hajlamosító tényezők. Az alternatív módszerek használata fiatalabb életkorban, magasabb iskolázottsági szint és immunszuppresszív szer szedése esetén volt jellemző. UC-ben ezenfelül a CAM igénybevétele gyakoribb volt nők és pszichiátriai/pszichológiai kezelés alatt állók körében. Következtetés: a nonadherencia és az alternatív gyógymódok igénybevétele gyakori IBD-ben. Az ellenőrző vizitek során különös figyelmet kell fordítani a hajlamosító tényezők feltárására, a betegek együttműködésének és az orvos–beteg kapcsolatnak a javítására.

Az adalimumab a tumornekrózis-faktor-alfát célzó, teljesen humán monoklonális antitest, amely randomizált klinikai vizsgálatokban hatékonynak bizonyult a Crohn-betegség kezelésében. A jelen tanulmányban a szerzők célja a középtávú klinikai hatásosság és a nyálkahártya-gyógyulás prediktorainak meghatározása volt a magyarországi speciális gasztroenterológiai centrumokban adalimumabkezelésben részesülő Crohn-betegekben. Módszer: A tanulmányba 201 Crohn-beteget vontak be. A klinikai adatok prospektíven kerültek rögzítésre, majd később feldogozásra (férfi/nő arány: 112/89; median életkor: 24 év; időtartam: nyolc év). Korábbi infliximabterápiában 97 (48,3%) beteg részesült, párhuzamosan kortikoszteroidot kapott a betegek 41,3%-a és azathioprint a betegek 69,2%-a (mindkettőt: 26,4%). Eredmények: A klinikai javulás és remisszió aránya a 24. héten 78% és 52%, illetve az 52. héten 69,4% és 44,4% volt. Az endoszkópos kép javulása, illetve a nyálkahártya-gyógyulás a betegek 43,1 és 23,6%-ában volt kimutatható. Logisztikus regressziós modellben a 12 hónapos klinikai kimenetel független prediktorai a klinikai válasz és normális C-reaktív fehérje a kezelés 12. hetében, a kombinált immunszuppresszió szükségessége az indukciós kezelés során, a rövidebb betegségtartam és a dohányzás voltak. A kezelés 12. hetében mért normális C-reaktív fehérje, a 24. héten tapasztalt klinikai remisszió, a korábbi relapsusok gyakorisága és a dohányzás állt összefüggésben a nyálkahártya-gyógyulás mértékével. A dózis emelésére a betegek 16,4%-ának volt szüksége. A párhuzamos azathioprinkezelés és a 12. héten tapasztalt klinikai remisszió csökkentette a dózisemelés esélyét. Következtetés: Az adalimumabkezelés során a középtávú klinikai hatékonyság és a nyálkahártya-gyógyulás előrejelzésében meghatározó tényezők a 12. héten tapasztalt klinikai hatékonyság és normális C-reaktív fehérje, a kombinált immunszuppresszió szükségessége, a luminalis betegség és a dohányzás voltak. A párhuzamos azathioprinkezelés csökkentheti a dózisemelés valószínűségét. Orv. Hetil., 2011, 152, 1433–1442.

Absztrakt:

Az onkoreumatológia a daganatképződés és a reumatológiai kórképek kapcsolatát jelenti. Számos összefüggés van a két orvosi szakterület között. Ezek egy része a reumatológiai kórképben szenvedő betegben jelentkező daganatokat, a másik fele pedig a daganatos betegen fellépő mozgásszervi jelenségeket foglalja magában. Az előbbi csoport keretében a reumatológiai betegségekben jelentkező szekunder tumorokat, a tumorasszociált antigének reumatológiai szerepét, a mozgásszervi betegségek kezelésére használt hagyományos és célzott terápiák esetleges onkogenitását és a korábban vagy jelenleg daganatos, mozgásszervi betegek fizioterápiáját tárgyaljuk. A másik nagy csoport magában foglalja a paraneoplasiás szindrómákat, az onkológiai kezelések (kemoterápia és immunterápia) lehetséges autoimmun-reumatológiai mellékhatásait, a hormondeprivatiós kezelés csonthatásait és a mozgásszervrendszer primer és szekunder daganatait. Orv Hetil. 2020; 161(28): 1151–1165.