Search Results

You are looking at 1 - 7 of 7 items for

  • Author or Editor: Tibor Major x
Clear All Modify Search

Az elmúlt négy évtizedben az emlőmegtartó műtét és a teljes maradék emlő sugárkezelése általánosan elfogadottá vált a korai (0–I–II. stádiumú) emlőrák kezelésére. A mammográfiás szűrések bevezetésével jelentősen nőtt a jobb prognózisú emlődaganatok aránya. Ez a változás az újonnan felfedezett emlőrákok prognosztikai jellemzőiben új lehetőségeket nyitott a klinikai kutatás számára az egyénre szabott sugárterápiás protokollok keresésére. Számos kutatócsoport vizsgálta az akcelerált (részleges vagy teljes) emlőbesugárzás hatékonyságát, ami a korai emlőrák sugárkezelésének új kezelési paradigmájává vált. Mások a betegek olyan alcsoportjait próbálták meghatározni, akiknél a radioterápia emlőmegtartó műtét után is biztonsággal elhagyható. Az utóbbi időben a molekuláris génexpressziós vizsgálatok segítségével lehetőség nyílt a lokoregionális recidívák prognosztikai és prediktív markereinek feltérképezésére. A szerzők ezeknek a vizsgálatoknak az eredményeit foglalják össze a korai emlőrák szervmegtartó műtétje utáni sugárkezelés egyéni kockázatra szabott lehetőségeinek kiemelésével. Orv. Hetil., 2012, 153, 45–55.

Restricted access
Magyar Onkológia
Authors: László Gyarmathy, Géza Varjas, Tibor Major, János Fodor and Miklós Kásler

Absztrakt

Hazánkban ötven évvel ezelőtt, 1958-ban az Országos Onkológiai Intézetben egy Gravicert típusú készülékkel kezeltük az első beteget telekobalt-besugárzással. Az évforduló alkalmából áttekintjük a hazai kobalt-teleterápia első 50 évének a történetét és tárgyaljuk annak mai szerepét. Az első hazai kobaltágyú (Gravicert) Bozóky László tervei alapján készült, hét évvel a világon elsőként Kanadában üzembe helyezett kobaltágyú után. A Co-60-sugárforrás megavoltos (átlagenergia: 1,25 MeV) gammasugárzása lehetővé tette a mélyebben fekvő daganatok eredményesebb kezelését a röntgenterápiához képest. A következő két-három évtizedben, a nagyenergiájú lineáris gyorsítók elterjedéséig, a Co-60-teleterápia jelentette a korszerű sugárkezelést az egész világon. A besugárzási technika minőségi javulása szükségessé tette a daganatok pontosabb lokalizálását és a besugárzástervezési módszerek továbbfejlesztését is. Kezdetben a lokalizálás röntgenkészülékkel, a dóziseloszlás-számolás manuális módszerrel történt. 1965-ben egy Rotacert típusú kobaltágyút telepítettek intézetünkben, mely már többirányú és forgó besugárzásra is alkalmas volt. Hazánkban, több lépésben a többi sugárterápiás központban is telepítettek kobaltágyúkat, kezdetben Gravicerteket, majd később már külföldi készülékeket. A kezelések minőségét lényegesen javította a számítógépes besugárzástervezés bevezetése, melynek fontos eleme volt az 1978-ban a NAÜ támogatásával létrejött Országos Besugárzástervezési Hálózat. A következő jelentős fejlődést a CT-képekre alapozott dózistervezés bevezetése jelentette 1981-ben. A korszerű lineáris gyorsítók elterjedésével a kobaltágyúk szerepe ma már jelentősen csökkent, de napjainkban még közel 2500 kobaltágyú működik világszerte. Technikai fejlesztésekkel a használatukat azonban még tovább lehetne növelni. Jelenleg hazánkban még nyolc sugárterápiás központban végeznek sugárkezelést kobaltágyúval.

Restricted access

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: Lipiodollal jelölt tumorágy alapján végzett képvezérelt sugárkezelés, illetve szimultán integrált boost technika bevezetése izominvazív hólyagdaganatok radiokemoterápiájában. Módszer: Izominvazív tranziciocelluláris hólyagcarcinoma miatt 2016. április óta három férfi betegünknél végeztünk radiokemoterápiát. A radiokemoterápia megkezdése előtt mindegyiküknél tumorágy-reszekciót végeztünk, amely során a daganatágyba submucosalisan 10 ml lipiodolos oldatot fecskendeztünk be, így jelölve a tumor helyét az emelt dózisú besugárzáshoz. A radiokemoterápia során 30 frakcióban a kismedencére 51 Gy-t (napi 1,7 Gy), a teljes hólyagra 57 Gy-t (napi 1,9 Gy), a lipiodollal megjelölt tumorágyra 63 Gy-t (napi 2,1 Gy) adtunk szimultán integrált boost formájában, forgóíves, intenzitásmodulált technikával. A besugárzás pontosságát napi kilovoltos CT-vel biztosítottuk. A radiokemoterápia alatt jelentkező korai radiogén urogenitalis és gastrointestinalis mellékhatásokat a Radiation Therapy Oncology Group beosztása szerint osztályoztuk. Eredmények: A lipiodol beadása során és azt követően érdemi perioperatív mellékhatást, toxicitást nem észleltünk. Betegeinknél az előírt dózist leadtuk. A sugárkezelés időtartama hat hét volt (heti öt frakció). A SIB-kezeléshez kialakított dózis–térfogati megszorításokat minden betegünknél teljesítettük. A kilovoltos CT-ellenőrzések során a lipiodollal megjelölt tumorágy jól látható volt. A kezelés alatt egy betegnél grade II cystitist és grade II proctitist, egy betegnél grade I cystitist észleltünk, amelyek tüneti, gyógyszeres kezeléssel javultak. A harmadik betegnél akut radiogén mellékhatás nem alakult ki. Következtetések: A lipiodol hólyagfali injektálása biztonságos volt, perioperatív toxicitást nem okozott. A tumorágy lipiodolos jelöléssel jól látható volt a sugárkezelés előtt végzett kilovoltos CT-n. A teljes kezelési idő négy nappal megrövidült, a tumorágyra leadott biológiai összdózis emelése mellett. A korai radiogén mellékhatások mérsékeltek voltak. Orv Hetil. 2017; 158(51): 2041–2047.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Viktor Smanykó, Norbert Mészáros, Mihály Újhelyi, Georgina Fröhlich, Gábor Stelczer, Tibor Major, Zoltán Mátrai and Csaba Polgár

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: Második emlőmegtartó műtét és nagy dózisteljesítményű szövetközi sugárkezelés eredményeinek bemutatása azonos oldali emlődaganat kiújulása miatt kezelt betegeknél. Módszer: Korai invazív emlőrák előzetes emlőmegtartó kezelése után jelentkező helyi daganatkiújulás miatt 1999 és 2015 között 33 betegnél végeztünk második emlőmegtartó műtétet perioperatív szövetközi sugárkezeléssel. A második emlőmegtartó műtét során a tumorágyba átlagosan 8 (tartomány: 4–24) darab flexibilis katétert ültettünk be. A perioperatív időszakban a tumorágy és annak 1–2 cm-es biztonsági zónájának területére adott összdózis 22 Gy volt (5 × 4,4 Gy, 3 nap alatt). Adjuváns szisztémás kezelésként 24 beteg (73%) egyedüli endokrin kezelésben, 6 beteg (18%) pedig kemoterápiában részesült. A túlélési eredményeket a Kaplan–Meier-módszerrel elemeztük. A késői mellékhatásokat és a kozmetikai eredményeket feljegyeztük. Eredmények: A második emlőmegtartó kezeléstől számított követési idő középértéke 61 hónap (tartomány: 26–189 hónap) volt. A követési idő alatt 4 betegnél (12,1%) alakult ki második lokális recidíva. A második helyi daganatkiújulás, a regionális daganatkiújulás és a távoli áttétképződés ötéves valószínűsége 6,3%, 6,1% és 14,9% volt, azonos sorrendben. Az ötéves betegségmentes, daganatspecifikus és teljes túlélés 76,2%, 92,4% és 89,2% volt. Kiváló, jó, megfelelő és rossz kozmetikai eredményt 4 (12%), 19 (58%), 4 (12%) és 6 (18%) betegnél állapítottunk meg. Grade 2-es és 3-as fibrosis 9 (27%) és 1 (3%) betegnél alakult ki. Tünetmentes zsírnekrózist 7 (21%) betegnél figyeltünk meg. Következtetés: A második emlőmegtartó műtét perioperatív szövetközi sugárkezeléssel biztonságos lehetőség az emlődaganat helyi kiújulásának kezelésére. A szövetközi sugárkezelés elfogadható kozmetikai eredmények és kevés késői mellékhatás mellett csökkentheti a második lokális kiújulás valószínűségét, így válogatott esetekben a standard mastectomiát helyettesítheti. Orv Hetil. 2018; 159(11): 430–438.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Tibor Major, András Bikov, Gergely Holnapy, Zoltán Bejek, Bernadett Bakos, Miklós Szendrői and Gábor Skaliczki

Absztrakt

Bevezetés: Az utóbbi időben több tanulmány látott napvilágot, amelyek megkérdőjelezték a szívódrén használatának szükségességét elektív csípőprotézis-beültetés során. Célkitűzés: Prospektív tanulmányban azt vizsgálták, hogy a perioperatív vérveszteséget és a vérzéssel kapcsolatos szövődményeket a szívódrén használata hogyan befolyásolja. Módszer: 86, csípőprotézis-beültetésre érkező beteget két csoportra osztottak. A „dréncsoportban” (54 beteg) a műtétet követően szívódrént helyeztek be, míg a „drén nélküli (kontroll)csoportban” (32 beteg) nem használtak szívódrént. Perioperatív vérveszteséget számoltak és feljegyezték a tranexámsav használatát, a trombózisprofilaxis módját, a transzfúzióigényt, az esetlegesen kialakuló posztoperatív vérzéseket, szeptikus komplikációkat, illetve minden egyéb posztoperatív szövődményt. Eredmények: A perioperatív vérvesztést a tranexámsav használata igen, míg a drénhasználat nem befolyásolta szignifikánsan (p = 0,94). A drén nélküli csoportban ugyanakkor tendenciózusan kisebb volt a transzfúzióigény (p = 0,08). A műtétek kapcsán kialakult szövődmények nem mutattak összefüggést a drénválasztással. Következtetés: Az irodalomban közölt eredményekkel összhangban, az elektív csípőprotézis-beültetés során a szívódrén rutinszerű alkalmazása nem feltétlenül szükséges. Orv. Hetil., 2016, 157(29), 1171–1176.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Gábor Skaliczki, Attila Szatmári, Imre Sallai, Imre Antal, Balázs Kiss, Zoltán Bejek, Gergely Holnapy, Tibor Major, Gábor Czirók and Tamás Terebessy

Absztrakt:

Bevezetés: Csípőprotézis-beültetés után gyakran van szükség vértranszfúzióra, mely esetenként komoly mellékhatásokkal járhat, nehezen hozzáférhető és költséges. Célkitűzés: Munkánk célja az volt, hogy megvizsgáljuk, saját gyakorlatunkban milyen gyakran van szükség primer csípőprotézis-beültetés során vérátömlesztésre, és ennek gyakoriságát mely tényezők befolyásolják. Módszer: Vizsgálatunkban 210, csípőprotézis-beültetésen átesett beteg anyagát dolgoztuk fel. Feljegyeztük a műtét előtti hemoglobin- és hematokritértékeket, a betegek életkorát, nemét, testtömegindexét, a beültetett protézis típusát, a drénhasználatot, valamint a perioperatív időszakban használt véralvadásgátló és a műtét során alkalmazott vérzéscsökkentő szereket. Az adatokat összevetettük az alkalmazott transzfúzió mennyiségével és típusával. Eredmények: Összesen a betegek 41%-a kapott vérkészítményt, az allogén transzfúzió aránya 8,6% volt. Az autotranszfúziós betegek nem igényeltek allogénvér-átömlesztést. A transzfúziós igény függött a preoperatív hemoglobin- és hematokritértékektől, a protézis típusától, a drénhasználattól és a vérzéscsillapító szerek használatától. A vérátömlesztés mennyisége nem mutatott összefüggést a betegek nemével és testtömegindexével. Következtetés: Vizsgálatunk alapján allogén vér transzfúziójára az esetek kevesebb mint 10%-ában van szükség primer csípőprotézis-beültetés során. A vérátömlesztést a leginkább a preoperatív hemoglobin- és hematokritértékek, valamint az alkalmazott, fibrinolízist gátló szerek befolyásolják. Az autotranszfúzió alkalmas módszer az allogénvér-átömlesztés elkerülésére. Orv Hetil. 2020; 161(8): 290–294.

Open access
Magyar Onkológia
Authors: Csaba Polgár, Zsolt Orosz, Zsuzsanna Kahán, Gabriella Gábor, Nóra Jani, Gábor Cserni, Janaki Hadijev, Janina Kulka, Zoltán Sulyok, Gábor Boross, György Lázár, Zsolt László, Csaba Diczházi, Nóra Udvarhelyi, Éva Szabó, Zoltán Péntek, Tibor Major and János Fodor

Absztrakt

A közlemény célja a magyarországi multicentrikus, randomizált DCIS vizsgálat korai eredményeinek ismertetése. 2000 és 2007 között 278 DCIS miatt emlőmegtartó műtéttel kezelt beteget randomizáltunk a lokális recidíva szempontjából meghatározott rizikócsoportok szerinti besorolás után. Alacsony/közepes kockázat esetén (n=29) a betegek 50 Gy sugárkezelésben vagy szoros obszervációban részesültek. Magas kockázat mellett (n=235) 50 Gy vagy 50 Gy + 16 Gy tumorágy “boost” besugárzást adtunk. Igen magas kockázat (pozitív sebészi szél) esetén (n=14) a betegek emelt dózisú (50 Gy + 16 Gy “boost”) sugárkezelésen vagy reoperáción (reexcízió + sugárkezelés vagy masztektómia) estek át. Immunhisztokémiai (IHK) módszerrel vizsgáltuk a lehetséges molekuláris prognosztikai markerek (ER, PR, Her2, p53, Bcl-2 és Ki-67) expresszióját. A 36 hónapos medián követési idő alatt az alacsony/közepes és igen magas rizikójú betegcsoportokban daganatkiújulást nem észleltünk. A magas rizikójú betegcsoportban 4 (1,7%) lokális recidíva és 1 (0,4%) távoli áttét alakult ki, emlődaganatos haláleset nem volt. A magas rizikójú betegcsoportban a helyi daganatkiújulás 3 és 5 éves valószínűsége 1,1% és 3,1% volt. A pozitív IHK reakció a Her2 (38%), p53 (37%) és Ki-67 (44%) markereknél a nukleáris grade-del korrelált. Ezzel szemben az ER- (77%), PR- (67%) és Bcl-2- (64%) pozitivitás szignifikáns inverz összefüggésben volt a grade-del. Korai eredményeink alapján az emlő-DCIS kezelésében az emlőmegtartó műtét és posztoperatív sugárkezelés alkalmazásával a helyi daganatkiújulás éves aránya 1% alatt marad. A molekuláris prognosztikai faktorok IHK vizsgálata segíthet a DCIS biológiai heterogenitásának feltérképezésében.

Restricted access