Search Results
You are looking at 1 - 10 of 19 items for
- Author or Editor: Tibor Wittmann x
- Refine by Access: All Content x
A diabetes mellitus szövődményei között jelentős gyakorisággal számolnunk kell a tápcsatornai funkciók, a tápcsatornai motilitás károsodásával. A folyamat sajátossága, hogy a motilitási zavar eltérő mértékű lehet a tápcsatorna egyes szakaszaiban, s a motilitás igazolt károsodása esetén is az esetek egy részében a tünetek enyhék, szegényesek. Ha a tünetek között a hasmenés, a székletinkontinencia szerepel, vagy a cukorbetegség nehezen kezelhető, instabil, egészen biztos, hogy már előrehaladott, súlyos fokú gyomor- és bélrendszeri motilitási zavar alakult ki. A klinikai jellemzők, a patogenezis részletes elemzése mellett a gyakorlat számára javasolt diagnosztikus lépéseket és kezelési ajánlásokat ismerteti a közlemény. Orv. Hetil., 2012, 153, 607–614.
Az akut pancreatitist az esetek 1–7%-ában hypertriglyceridaemia okozza. Célkitűzés: A szerzők vizsgálatának célja az volt, hogy meghatározzák a Szegedi Tudományegyetem belgyógyászati klinikáin a hypertriglyceridaemia okozta akut pancreatitis előfordulását, klinikai sajátosságait és kezelését. Módszerek: 2007. január 1. és 2009. december 31. között az I. és a II. Sz. Belgyógyászati Klinikán előforduló hypertriglyceridaemia okozta akut pancreatitis miatt kezelt eseteket vizsgálták. Olyan betegeket választottak be, akiknek szérumtriglicerid-szintje a felvételkor 11,3 mmol/l-nél (≈1000 mg/dl) magasabb, vagy a tejszerű szérum miatt meghatározhatatlan volt. Az egyéb etiológiájú akut pancreatitis miatt kezelt betegeket a tanulmányból kizárták. Eredmények: Huszonhat beteg esetében [2 nő, 24 férfi; átlagéletkor: 42 év (22–70)] igazolódott hypertriglyceridaemia okozta akut pancreatitis. Három betegnek voltak recidívái, összesen 7 alkalommal. Az összes akut pancreatitis 4,71%-a volt hypertriglyceridaemia-eredetű. Az esetek 30,3%-ában a hypertriglyceridaemia mellett diétahiba is szerepelt az anamnézisben. A betegek 57,6%-a fogyasztott rendszeresen alkoholt. A betegek 38,1%-ának volt diabetes mellitusa, 9,1%-ának pedig epeköve. Az esetek 27,3%-ában tejszerű volt a betegek széruma felvételkor. Az átlagos trigliceridszint 47,24 mmol/l (≈4181 mg/dl; 12,4–103,8 mmol/l) volt. A szérumamiláz-, illetve -lipázszint csak a betegek 54,5, illetve 58,8%-ában volt magasabb, mint a normálérték háromszorosa. Hét betegben (26,9%) volt nekrotizáló típusú a pancreatitis, 8 betegben (30,7%) pseudocysta alakult ki. Inzulin, heparin, plazmaferézis és fibrát hatására a trigliceridszint az intézeti kezelés alatt 3,71 mmol/l-re (≈328 mg/dl) mérséklődött. Következtetések: A hypertriglyceridaemia okozta akut pancreatitis klinikai lefolyása nem különbözik az egyéb etiológiájú akut pancreatitistől. A szérumamiláz és -lipáz az esetek jelentős részében nem vagy csak minimálisan emelkedett. Heparin, inzulin, fibrát és plazmaferézis alkalmazása sikeresen csökkenti a szérumtriglicerid-szintet, javítja a klinikai képet. A recidíva megelőzéséhez elengedhetetlen a szérumtriglicerid-szint alacsony szinten tartása. Orv. Hetil., 2010, 45, 1869–1874.
A gyulladásos bélbetegségek biológiai kezelése során gyakori a másodlagos hatástalanság, illetve hatásvesztés, amikor a rendszeresen alkalmazott biológiai kezelés ellenére a kezelés folyamán a kezdeti hatékonyság elveszik és a betegség fellángol. Célkitűzés: A szerzők célja jelen tanulmányban az volt, hogy számítógépes adatnyilvántartásuk alapján felmérjék, hogy az infliximab, illetve adalimumab indukciós kezelésre kedvezően reagáló betegeik között egyéves időtartam alatt milyen gyakorisággal fordult elő dózisemelést, illetve dózissűrítést indokló hatásvesztés, és melyek azok a klinikai és laboratóriumi paraméterek, amelyek ezt előre jelezték, és vajon van-e különbség a dózisintenzifikálás gyakoriságában a két szer esetén. Betegek és módszerek: Hatvanegy Crohn-betegük volt, akiknél az indukciós kezelés sikeres volt, és ezt követően rendszeres fenntartó kezelést kaptak. Közülük 35 beteg infliximabkezelésben, míg 26 adalimumabkezelésben részesült. Az infliximabcsoportban egyetlen beteg sem kapott korábban biológiai kezelést, míg az adalimumabbal kezelt betegek között 10 volt naiv, korábban biológiai szerrel nem kezelt beteg. Összehasonlították a fellángolást mutató és a tartósan remisszióban lévő csoport adatait, valamint az infliximabbal kezelt betegek jellemzőit is összevetették az adalimumabbal kezelt naiv betegekével. A statisztikai analízist χ2-próbával végezték, a hatásvesztés bekövetkeztének idejét Kaplan–Meier-görbével ábrázolták. Eredmények: Az indukciós kezelés a betegek 70,5%-ában remissziót, a maradék 29,5%-ában pedig legalább 100 pontos Crohn-betegség-aktivitásiindex-csökkenéssel jellemezhető klinikai választ eredményezett. Hatásvesztés a vizsgált egyéves periódusban a 61 betegből 22-nél fordult elő. A hatásvesztő csoportban szignifikánsan alacsonyabb volt az indukciós kezelésre remisszióba kerülő betegek aránya, míg szignifikánsan több beteg részesült immunszuppresszív kezelésben a biológia terápia kezdetén és alatta a remissziós csoportban. A hatásvesztés szignifikánsan gyakoribb volt és hamarabb következett be az adalimumabbal kezelt naiv csoportban az infliximabbal kezeltekhez képest. Következtetések: A biológiai kezelés finanszírozásának tervezésekor számolni kell a dózis korrekciójának szükségessé válásával jelentősen emelkedő költségekre a betegek jelentős hányadában, különösen adalimumabkezelés kapcsán. Orv. Hetil., 2011, 152, 951–957.
Az IgA-nephropathia világszerte a leggyakoribb primer glomerulonephritisforma. Az IgA-nephropathia számos klinikai kép formájában jelentkezhet: minimális vizeleteltérésektől (tünetmentes haematuria, nincs vagy minimális proteinuria normális vesefunkcióval) az akut és krónikus veseelégtelenségig. Ideális esetben a kezelés célja az IgA1 glikozilációs károsodásának a korrekciója lenne az IgA1 mesangialis lerakódásának a kivédésével vagy a már lerakódott IgA1 eltávolításával. Nagyon kevés a véletlen besorolásos, kontrollcsoportos vizsgálat, ezért a legtöbb esetben a szakemberek véleménye alapján tervezik meg a kezelést. Jelen közleményükben a szerzők a különféle klinikai képekben alkalmazható kezelési eljárásokat tárgyalják, valamint a minden IgA-nephropathiában szenvedő betegnek ajánlható optimalizált vesevédő kezelést. Orv. Hetil., 2011, 152, 2039–2046.
A colitis ulcerosa (CU) krónikus lefolyása során jelentősen befolyásolja a betegek életminőségét. Kevés adat áll rendelkezésre arról, hogy a CU hatására kialakult rosszabb életminőséget a sebészeti beavatkozás milyen mértékben képes javítani. Cél: Mivel hazai adatok egyáltalán nem ismertek ezzel kapcsolatban, célul tűztük ki, hogy operált CU-s betegeink körében megvizsgáljuk a műtét kimenetelét és annak az életminőségre gyakorolt hatását. Betegek és módszerek: 1998–2009 között 183 CU-s beteget [átlagéletkor a diagnózis idejében: 33,23 év (12–69 év); 95 nő, 88 férfi] hospitalizáltunk, akik legalább egy alkalommal parenteralis szteroidkezelésben részesültek. Annál a 46 betegnél [átlagéletkor a diagnózis idejében: 31 év (12–60 év); 29 nő, 17 férfi), akiknél colectomia történt ez idő alatt, feldolgoztuk a sebészi beavatkozások kimenetelét, szövődményeit, a rokkantsági besorolásban, a keresetben, a gyógyszerszedésben, valamint az orvosi ellátások számában történt változásokat a műtétet követően, ezenkívül minden beteg kitöltött egy általunk kidolgozott kérdőívet a műtét előtti és utáni életminőségük összehasonlítására. Az utánkövetés átlagidőtartama: 3,3 év (0–10 év) volt. Statisztikai analízisként kétmintás T-próbát és egy szempontos varianciaanalízist alkalmaztunk, a p<0,05 értéket fogadtuk el szignifikánsnak. Eredmények: A betegek 74%-a ileum-pouch anális anastomosis (IPAA) műtéten esett át, 11 betegnél végleges ileostoma és 1 betegnél ileorectalis anastomosis került kialakításra. Huszonnégy betegnél igazolódott korai, 23 esetben késői posztoperatív szövődmény (13 esetben a pouch gyulladása). A fekvőbeteg-ellátás igénye és az alkalmazott gyógyszeres kezelések száma szignifikánsan csökkent, a betegek életminősége pedig jelentősen javult a colectomia után a műtét előtti állapothoz képest. A betegek 32%-ának nem változott a rokkantsági besorolása; 64,5%-uknak nem okozott keresetbeli kiesést a colectomia. Megbeszélés: Adataink azt mutatják, hogy egy jól elvégzett műtétsorozat jelentős életminőség-javulást eredményez a betegek többségénél, azonban a késői posztoperatív szövődmények miatt további belgyógyászati kezelésre lehet szükség.
A szívbetegségek és vesebetegségek nagyon gyakoriak és egyre többször együttesen fordulnak elő. Az Acute Dialysis Quality Initiative munkabizottság által megalakított konszenzuscsoport újonnan osztályozta és ismertette ezeket a cardiorenalis szindrómákat és azok szubtípusait. A cardiorenalis szindrómákat annak alapján osztályozták, hogy melyik szervnek elsődleges és melyik szervnek másodlagos a károsodása, illetve hogy a szív- és a veseelváltozások együttesen, szisztémás betegségként is létrejöhetnek. Öt altípust alakítottak ki: 1-es típus. Akut cardiorenalis szindróma: a cardialis funkció gyors csökkenése, amely akut renalis strukturális és/vagy funkcionális károsodáshoz vezet. 2-es típus. Krónikus cardiorenalis szindróma: krónikus szívbetegségek, amelyek krónikus vesekárosodáshoz és/vagy diszfunkcióhoz vezetnek. 3-as típus. Akut renocardialis szindróma: a vesefunkció hirtelen csökkenése, amely akut cardialis károsodáshoz és/vagy diszfunkcióhoz vezet. 4-es típus. Krónikus renocardialis szindróma: krónikus vesebetegségek, amelyek a szív megbetegedéséhez és/vagy a szívfunkció károsodásához vezetnek. 5-ös típus. Szekunder cardiorenalis szindróma: akut vagy krónikus szisztémás betegségek, amelyek a szív és a vese szimultán megbetegedéséhez és/vagy diszfunkciójához vezetnek. Az egyes típusokhoz tartozó betegeknek az azonosítása és a patofiziológiai mechanizmusoknak a megismerése segítséget fog nyújtani a kardiológusoknak, a nefrológusoknak és az intenzív terápiás szakorvosoknak abban, hogy szív- és vesekárosodott betegeiket időben felismerjék és speciálisan kezeljék. Orv. Hetil., 2011, 152, 1520–1527.
Bevezetés: Az inaktivált influenzavírus elleni védőoltás évente javasolt az immunszupprimált gyulladásos bélbetegek számára. Cél: A szerzők célja volt, hogy megvizsgálják a szezonális influenzavírus elleni védőoltás hatására kialakuló immunválasz mértékét immunszuppresszív terápiában részesülő gyulladásos bélbetegekben. Betegek és módszerek: Prospektív tanulmányukba 30, immunszuppresszív kezelésben részesülő, gyulladásos bélbetegségben szenvedő beteget vontak be. Az immunizációt (A/California/7/2009 [H1N1], A/Perth/16/2009 [H3N2], B/Brisbane/60/2008) megelőzően és egy hónappal később a betegektől vért vettek pre- és posztimmunizációs antitesttiter meghatározása céljából. A vírusspecifikus ellenanyagok kimutatása ELISA-módszerrel történt. Eredmények: A betegek oltási hajlandósága 53,3%-os volt. Mellékhatásként öt betegnél helyi, hét betegnél szisztémás tünetek jelentkeztek. Két betegnél jelentkeztek influenzaszerű tünetek, az antitesttiter-értékük nem szignifikáns mértékben emelkedett meg. Valamennyi betegben az influenzavírus elleni antitest-pozitivitás már az oltást megelőzően is kimutatható volt. Következtetések: Eredményeik valamennyi betegben megfelelő védettséget jelző antitesttiterszintet igazoltak az immunizációt megelőzően is. A védőoltás szignifikánsan nem befolyásolta a szeroprotekció mértékét és biztonságosnak bizonyult. Orv. Hetil., 2012, 153, 1870–1874.
A szisztémás amyloidosis gyakran érinti a gastrointestinalis rendszert fekély vagy polypoid elváltozás formájában, a vastagbelet körkörösen szűkítő folyamat azonban különösen ritka. Amyloidosis előfordulása a λ-könnyűláncot termelő myeloma multiplexes betegek kb. 10%-ában várható, szövettanilag AL típusú. A hematológiai betegség diagnózisa azonban szinte minden esetben megelőzi a gastrointestinalis tünetek jelentkezését. Esetismertetés: Egy 73 éves nőbeteget anémia, hasi fájdalom, haematochesia miatt vizsgáltunk. A kolonoszkópia során körkörös sigmabélstenosis igazolódott, mely neoplasia gyanúját vetette fel. A szűkület megoldására sigmaresectio történt rectosigmoidealis anastomosissal. A resecatum szövettani vizsgálata AA-amyloidosist állapított meg. A kivizsgálás során a subcutan zsírszöveti biopszia szisztémás amyloidosis lehetőségét vetette fel. Az immunelektroforézis emelkedett gamma-globulin-frakciót, ezen belül IgG-λ-monoclonalis komponenst és egy másik λ-típusú könnyűlánckomponenst állapított meg. Ezért Jamshidi-biopszia történt, mely myeloma multiplexet igazolt. Következtetések: Betegünknél a ritka, vastagbelet obstruáló, tumort utánzó bélfali amyloidosis vezetett el a myeloma multiplex diagnózisához. A hematológiai kórkép célzott kezelése mellett ilyen esetben szükséges lehet a körülírt szűkület endoszkópos stentelése vagy a sebészi terápia.
Az IgA-nephropathia a leggyakoribb primer krónikus glomerulonephritis-forma világszerte. Az úgynevezett primer, ismeretlen eredetű IgA-nephropathia mellett egyre nő azon esetek száma, melyeket másik szerv megbetegedésével együtt észleltek. Bár az ok-okozati összefüggés sokszor nem egyértelmű, ezeket a formákat szekunder IgA-nephropathiának hívják. Jelen összeállítás csak a tágabb értelemben vett, azaz a májat is magába foglaló gasztroenterológiai vonatkozású szekunder IgA-nephropathiával foglalkozik. A szerzők a figyelmet annak szükségességére, hogy IgA-nephropathiás betegekben gasztrointesztinális betegségek (elsősorban májbetegségek, coeliakia, Crohn-betegség, colitis ulcerosa) társuló előfordulását is vizsgálni kell, valamint célszerűnek tartanák egy országos klinikai vizsgálat megszervezését, mely a fenti gasztrointesztinális kórképekben az IgA-nephropathia előfordulásának gyakoriságát vizsgálná.
Gyulladásos bélbetegségekben gyakran kimutatható a pancreas endokrin és/vagy exokrin funkciójának károsodása, amelynek ritka oka az autoimmun pancreatitis. Együttes előfordulásuk pontos gyakorisága nem ismert, esetismertetések formájában jelenik meg a szakirodalomban. Diagnosztikus nehézséget jelent, hogy az autoimmun pancreatitis tünetei igen változatosak lehetnek, és magas a tünetszegény esetek aránya is. A hagyományos képalkotó vizsgálatok (ultrahang, komputertomográfia, retrográd cholangiographia) gyakran nem elég érzékenyek, és a gyulladásos eredetű gócok malignus daganat képét utánozhatják. A szerzők proctitis ulcerosa és az autoimmun pancreatitis ritka kombinációjával járó esetét ismertetik. A diagnózist nehezítette, hogy az ultrahangvizsgálat során a pancreas morfológiai eltérései daganat lehetőségét vetették fel, és ezt az emelkedett CA19-9-érték is támogatta. A komputertomográfia az eltérést nem tudta vizualizálni. A helyes diagnózis felállításában az endoszonográfiának és az ultrahang vezérelt mintavételnek volt döntő szerepe. Orv. Hetil., 2014, 155(25), 1000–1004.
