Search Results

Absztrakt:

Az elmúlt hét évtizedben csak a K-vitamin antagonista kumarinokat alkalmazhattuk orális antikoagulánsként. A kumarinoknak szűk a terápiás tartománya, hatásukat számos gyakran alkalmazott gyógyszer befolyásolja, szedésük rendszeres laboratóriumi ellenőrzést igényel (INR-meghatározás). Az új, faktorspecifikus antikoagulánsok két csoportja ismert: anti-FIIa (dabigatran) és anti-FXa (rivaroxaban, apixaban és edoxaban) hatású molekulák. A szerző összefoglalja az új, direkt orális antikoagulánsok (DOAC-ok) legfontosabb klinikai jellemzőit és indikációit. Részletesen elemzi az új antikoagulánsok hatásosságát és biztonságosságát vénás tromboembóliákban.

Absztrakt

Az elmúlt hat évtizedben csak a K-vitamin-antagonista kumarinokat alkalmazhattuk orális antikoagulánsként. A kumarinoknak szűk a terápiás tartományuk, hatásukat számos, gyakran alkalmazott gyógyszer befolyásolja, szedésük rendszeres laboratóriumi ellenőrzést igényel (INR-meghatározás). Az új, faktorspecifikus antikoagulánsok két csoportja ismert: anti-FIIa (dabigatran) és anti-FXa (rivaroxaban, apixaban és edoxaban) hatású molekulák. A szerző összefoglalja az új orális antikoagulánsok legfontosabb klinikai jellemzőit, indikációit, laboratóriumi vizsgálatuk lehetőségeit. Az antikoagulánsok legfontosabb mellékhatása a vérzés. A közlemény részletesen kitér a nem specifikus és specifikus vérzéscsillapító gyógyszerek alkalmazási lehetőségeire, különös tekintettel a súlyos akut vérzésekre, illetve a sürgős sebészeti beavatkozások eseteire. Részletezi az antidótumok alkalmazási módjait, az ajánlott dózisokat, és ismerteti az új orális antikoagulánsok inhibitoraival elért eddigi legfontosabb klinikai eredményeket. Kiemelten foglalkozik az idarucizumabbal, amely a dabigatran elsőként már törzskönyvezett specifikus antidótuma. Orv. Hetil., 2016, 157(12), 443–450.

Absztrakt:

Látlelet írása minden orvosi ellátásnak – így a fogorvosi ellátásnak is – a részét képezheti. A látleletet az ellátást végző orvos az ellátási lap alapján a nyomozó hatóság és a bíróság részére hivatalból, a sérült kérésére magánúton köteles kiállítani. A látlelet az orvosi vizsgálat során észleltek mellett a sérülés gyógytartamára vonatkozó orvosi véleményt is tartalmazza. A sérülés leírásának hiányosságai az igazságügyi orvosszakértő munkáját kedvezőtlenül befolyásolhatják, mivel megnehezíthetik a szakértői vélemény elkészítését. A szerzők 147, a Pécsi Tudományegyetemről és a Debreceni Egyetemről származó, fogászati és szájsebészeti ellátások után kiállított látlelet retrospektív vizsgálatát végezték el a nyelvészet, a fogászat, a traumatológia, a büntetőjog és az igazságügyi orvostan szakmai szempontjai szerint. A leletekben dokumentált sérülések 11,1%-a fogakat érintő sérülés, 47,7%-a a fej-nyak régiót érintő egyéb csontsérülés és 41,2%-a szintén ebben a régióban található lágyrészsérülés volt. A dokumentációs hiányosságokat az egy sérülésre jutó sebjellemzők arányszámával jellemeztük, mely a vizsgált leletekben alacsony (0,64) volt. A különböző csontsérülések és a fogsérülések dokumentációja között szignifikáns különbséget találtunk: fogsérülések esetén a sérülés pontos megnevezése szignifikánsan több esetben hiányzott. A fogsérülések részletes és egységes leírása azonban elengedhetetlen a sérülés gyógytartamának büntetőjogi megítéléséhez. A szerzők ismertetik orr- és fogsérülések dokumentációja esetén a szakmaspecifikus terminológiák közötti különbségek okozta nehézségeket, a hiányos sérülésleírások alapján keletkező igazságügyi orvosszakértői vélemények jogi következményeit, valamint a fogsérülések esetén alkalmazott németországi és ausztriai joggyakorlatot. A problémák jelentős részének megoldását ez alapján az egységes – az igazságügyi orvostani szempontoknak is megfelelő, valamint fogászatokon és akut ellátás során is kiválóan alkalmazható – terminológia kidolgozásában látják. Orv Hetil. 2018; 159(51): 2154–2161.

A kórházban kezelt sebészeti és belgyógyászati betegekben jelentős a vénásthromboembolia-rizikó. Profilaxis nélkül, a műtét típusától függően, a sebészeti beavatkozások kapcsán a betegek 15–60%-ában alakul ki mélyvénás trombózis vagy tüdőembólia, és az utóbbi ma is vezető kórházi halálok. Bár a vénás thromboemboliát leggyakrabban a közelmúltban végzett műtéttel vagy traumával hozzák kapcsolatba, a szimptómás thromboemboliás események 50–70%-a és a fatális tüdőembóliák 70–80%-a nem a sebészeti betegekben alakul ki. Nemzetközi és hazai felmérések alapján a nagy kockázattal rendelkező sebészeti betegek többsége megkapja a szükséges trombózisprofilaxist. Azonban profilaxis nélkül marad a rizikóval rendelkező belgyógyászati betegek jelentős része, a konszenzuson alapuló nemzetközi és hazai irányelvi ajánlások ellenére. A belgyógyászati betegek körében növelni kell a profilaxisban részesülők arányát és el kell érni, hogy trombózisrizikó esetén a betegek megkapják a hatásos megelőzést. A beteg trombóziskockázatának felmérése fontos eszköze a vénás thromboembolia által veszélyeztetett betegek felderítésének, megkönnyíti a döntést a profilaxis elrendeléséről és javítja az irányelvi ajánlások betartását. A trombózisveszély megállapításakor, ha nem ellenjavallt, profilaxist kell alkalmazni. „A thromboemboliák kockázatának csökkentése és kezelése” című, 4. magyar antithromboticus irányelv felhívja a figyelmet a vénástrombózis-rizikó felmérésének szükségességére, és elsőként tartalmazza a kórházban fekvő belgyógyászati és sebészeti betegek kockázati kérdőívét. Ismertetjük a kockázatbecslő kérdőíveket és áttekintjük a kérdőívekben szereplő rizikófaktorokra vonatkozó bizonyítékokon alapuló adatokat.

Bevezetés: Az egyedileg megtervezett sugárterápia a lokális kontroll és a túlélés javítása révén alapvető része az emlőrák kuratív kezelésének. A besugárzandó térfogat alakját követő konformális besugárzás, és a védendő szervek sugárterhelésének kontrollálását is lehetővé tevő háromdimenziós besugárzástervezés növelik a besugárzás biztonságát. Beteganyag és módszer: A dolgozat a klinikán 2002 óta követett módszereket ismerteti. Az emlő/mellkasfal, illetve a nyirokrégiók besugárzásának indikációja a lokoregionális relapsus legalább 10%-os kockázata volt. CT-alapú háromdimenziós besugárzás tervezése és egyéni pozicionálás történt, a vizsgálat második szakaszában termoplasztikus maszk-rögzítéssel. A védendő szervek dózisterhelését az irodalmi adatok alapján összeállított felső határértékek korlátozták. A betegek első csoportjában individuálisan tervezett blokkokat, a második csoportban „multileaf” kollimátort (MLC), a harmadik csoportban pedig intenzitásmodulált sugárnyalábokat alkalmazva végeztük a besugárzást. Eredmények: Összesen 737 emlőrákos beteg részesült individuális rizikó alapján megtervezett konformális besugárzásban. Háromszázhetvenkét esetben csak lokális, 365 esetben lokoregionális besugárzás történt. A besugárzott térfogatok dóziseloszlását a vizsgálat második periódusában adott műszaki lehetőségekkel jelentősen javítani lehetett: a dózis ±10%-kal ellátott emlő-/mellkasfal-, axillaris-supraclavicularis, illetve mammaria interna térfogatok aránya az alkalmazott besugárzási technikától függően rendre 90,5–94,2%; 84,1–93,8% és 86,7–91,6% között mozgott. Az azonos oldali tüdő és a szív sugárterhelését reprezentáló dózis-volumen paraméterek szignifikánsan magasabbak voltak lokoregionális besugárzás, mint csak lokális besugárzás esetén. A vizsgálat második periódusában lokoregionális besugárzás esetén a tüdő- és szívterhelés a korábbinál szignifikánsan alacsonyabb volt, míg lokális besugárzásnál ilyen hatás nem jelentkezett. A maszkrögzítés bevezetésével a beállítási pontatlanságból és a légzési mozgásból eredő bizonytalanság redukciója mellett az ellenoldali emlő sugárterhelését is csökkenteni lehetett. Következtetések: A posztoperatív besugárzást gondos kockázat- és haszonelemzés után kell megtervezni. A háromdimenziós besugárzás-tervezésen alapuló konformális sugárterápia dózis-volumen adatainak elemzése során egyénileg szükséges dönteni az előnyösebb megoldás érdekében bevezetendő különleges technikák alkalmazásáról.

Súlyos perifériás artériás érbetegségekben a gyógyszeres és/vagy érsebészeti beavatkozások kimerülését követően a tűrhetetlen fájdalom, kiterjedt végtagi fekélyek, gangraenák megszüntetésének egyetlen módja a végtag amputációja. Betegek és módszerek: A szerzők – hazánkban elsőként – 5 előrehaladott perifériás artériás érbetegben (1 arteriosclerosis obliterans és 4 thromboangiitis obliterans) autológ csontvelői eredetű őssejtterápiát végeztek. A csontvelői őssejteket (CD34+ sejtek) crista biopsia végzésével nyerték. Mágneses sejtszeparálással CD34+ sejtszuszpenziót állítottak elő. Meghatározták a CD34+, CD133+ és CD45± sejtek számát és arányát. Az őssejtszuszpenziót intramuscularis injekció formájában a beteg végtagba juttatták vissza. Betegenként 0,37–1,14 × 10 ⁵ /kg őssejt visszaadására került sor. Betegeiket 12 hónapig követték. Vizsgálatok történtek a beavatkozás előtt és után (1, 3, 6, 9 és 12 hónappal). Klinikai vizsgálatok: nyugalmi fájdalom, dysbasiás távolság, ischaemiás fekélyek gyógyhajlama, boka-kar index. Laboratóriumi vizsgálatok: angiográfia (az őssejtterápia előtt és után 1 és 6 hónappal), duplex ultrahang- és lézer-Doppler-scan, transcutan oxigéntenzió mérése, az endothelfunkciók vizsgálata. Eredmények: A nyugalmi fájdalom mind az öt betegük esetében megszűnt. A dysbasiás távolság szignifikánsan nőtt (36/440 m). Három beteg végtagi ischaemiás fekélye begyógyult, egy beteg nagyméretű fekélye lényegesen kisebbé és felületesebbé vált, egy betegben a végtagi fekély nem változott. A kezelt oldalon a boka-kar index szignifikánsan nőtt (0,41/0,83) tizenkét hónappal az őssejtterápiát követően, s nem változott az ellenoldalon. Három betegben tapasztaltak számottevő változást angiográfiával az őssejtterápia után hat hónappal. Csak szerény javulást észleltek color-Doppler- és lézer-Doppler-vizsgálatokkal. Az őssejtterápia előtt és után 1, 6 és 12 hónappal a transcutan oxigéntenzió-értékek a lábháton 18,10/16,78/23,83/37,50 Hgmm-re, míg a lábszáron 36,66/31,25/45,00/37,30 Hgmm-re változtak. A makro- és mikrocirkulációs paraméterek nem mutattak javulást az őssejtterápiát követően 1 hónappal, azonban az őssejtterápia után 3, 6, 9 és 12 hónappal már mérhető javulást tapasztaltak. Szövődményt, mellékhatást nem észleltek. Következtetések: Klinikai eredményeik alapján az autológ csontvelői eredetű őssejtterápiát hatásosnak, tartósnak és biztonságosnak tartják előrehaladott perifériás artériás érbetegségben. Szükség van további klinikai tapasztalatgyűjtésre.

Összefoglaló. Bevezetés: A gyulladásos bélbetegségek kezelésében a tumornekrózisfaktor-alfa-ellenes (anti-TNFα) antitestek elsődleges választási lehetőséget jelentenek a kortikoszteroid- és immunmoduláns kezelésre refrakter páciensek kezelési stratégiájában. Ezek a hatóanyagok hatékonyak, ám hosszú távú hatásosságukkal kapcsolatban sok az ellentmondás. Célkitűzés: Vizsgálatunk célja megvizsgálni az anti-TNFα-terápia (infliximab [IFX], adalimumab [ADA]) hosszú távú hatékonyságát gyulladásos bélbetegek körében. Módszerek: Retrospektív, adatgyűjtéses vizsgálatunkba a Szegedi Tudományegyetem I. Sz. Belgyógyászati Klinikáján gondozott, 18–65 év közötti gyulladásos bélbetegeket vontunk be. Az adatgyűjtést a Klinika informatikai rendszeréből végeztük a betegek ambuláns megjelenéseinek kezelőlapjaiból, illetve a zárójelentésekből. Eredmények: 102 beteg adatait elemeztük (Crohn-beteg: 67 fő, colitis ulcerosás: 35 fő). A Crohn-betegség diagnózisát követően átlagosan 7,84 év, a colitis ulcerosa diagnózisát követően átlagosan 9,86 év telt el az első anti-TNFα-terápia elkezdéséig. Az első kezelési ciklus átlagosan 2,64 évig tartott, a ciklus végén az IFX-t kapó betegek 50%-ánál, az ADA-t kapó betegek 46%-ánál volt remisszióban a betegség. A második kezelési ciklus átlagosan 4,67 évig tartott, a ciklus végén az IFX-t kapó betegek 36%-a, az ADA-t kapó betegek 40%-a volt remisszióban. Az első, illetve a második kezelési ciklus alatt az allergiás reakciók gyakorisága IFX esetében 13% és 18%, ADA esetében 4% és 3% volt. A primer hatástalanság és a másodlagos hatásvesztés az első ciklusban IFX esetében 4% és 10,5%, ADA esetében 11,5% és 19% volt. A második kezelési ciklusban IFX esetében 9%-ban és 18%-ban, ADA esetében 23%-ban és 10%-ban jelentették a ciklus végét. Következtetés: Az anti-TNFα-terápiák eredményeink alapján hosszú távon is hatékonynak és biztonságosnak bizonyultak. Másodlagos hatásvesztés kisebb arányban fordult elő a vizsgált populációban az irodalmi adatokhoz képest. Orv Hetil. 2020; 161(47): 1989–1994.

Summary. Introduction: Anti-tumor necrosis factor-alpha (anti-TNFα) treatment is reserved for steroid-dependent or steroid/immunomodulator-refractory inflammatory bowel diseases patients. These agents are effective, however, their long-term safety is still questionable. Objective: We aimed to assess the long-term efficacy and safety of two anti-TNFα therapies. Methods: In our retrospective study, we reviewed medical records via the administration system of the First Department of Medicine, University of Szeged. Female and male patients, aged between 18–65 years who received anti-TNFα therapy between 2010–2019 were enrolled. Results: 102 patients with inflammatory bowel disease were enrolled (Crohn’s disease: 67, ulcerative colitis: 35). The first anti-TNFα therapy was introduced after an average 7.84 and 9.86 years from diagnosis of Crohn’s disease and ulcerative colitis. The first treatment period lasted for 2.64 years; 50% of patients receiving IFX and 46% of patients receiving ADA were in remission at the end of the period. The second treatment period lasted for 4.67 years, 36% of IFX-treated patients and 40% of ADA-treated patients were in remission at the end of the period. 13% and 18% of patients treated by IFX and 4% and 3% of patients treated by ADA experienced infusion reaction during the first and the second treatment period. Primary non-response and loss of response rates were 4% and 10.5% (IFX) and 11.5% and 19% (ADA) during the first treatment period. These rates were 9% and 18% (IFX) and 23% and 10% (ADA) during the second treatment period. Conclusion: Our study confirmed the long-term efficacy and safety of the anti-TNFα therapies. Loss of response rate is lower in our population compared to the literature. Orv Hetil. 2020; 161(47): 1989–1994.

Az érelmeszesedés generalizált betegség, amely egyaránt károsítja az intracerebralis, carotis, coronaria-, vese- és perifériás ereket. A korai morfológiai és funkcionális károsodások már a második–harmadik életévtizedben kimutathatók, és a betegség progressziója függ a kockázati tényezők gyakoriságától, súlyosságától és az egyéni érzékenységtől. Noha a vascularis kockázati tényezők (dohányzás, túlsúly, életkor, egészségtelen táplálkozás, mozgáshiány, magas vérnyomás, cukorbetegség, idült vesebetegség és dyslipidaemia) közösek és gyakoriak a különböző érbetegségekben, de a jelen klinikai rutin mesterségesen különböző szubdiszciplínák feladatává teszi az egyes vascularis manifesztációk átvizsgálását és kezelését a polypragmasia állandó veszélyével. A közelmúltban világméretű felmérések igazolták a sokszervi károsodásban szenvedő vascularis betegségek holisztikus szemléletét úgy a diagnosztika, mint a terápia területén. A jelen összefoglaló áttekinti a vascularis betegségek határterületi kérdései területén elért legújabb eredményeket és felvázolja a jövő perspektíváit. Orv. Hetil., 2012, 153, 483–498.