Search Results

You are looking at 1 - 5 of 5 items for

  • Author or Editor: Zoltán Hódi x
  • All content x
Clear All Modify Search
Orvosi Hetilap
Authors: Viktor Zoltán Szabó, György Lázár, Béla Borda, Csaba Lengyel, Tamás Várkonyi, Zoltán Hódi, and Bernadett Borda

Absztrakt:

A szerzők esettanulmányukban egy nem gyógyuló talpi seb kórtörténetét foglalják össze. A 63 éves férfi beteg papucs levételét követően forró betonra lépett, és a bal talpán II. fokú égési sérüléseket szenvedett. Klinikánkra történő felvételekor már lokális kezelésben részesült, de a kezelés hatására a seb gyógyhajlamot nem mutatott. A lábról kétirányú röntgenfelvétel készült, mely osteomyelitist nem igazolt. Ekkor lágyrész-drenázs történt, a sebből a tenyésztés során methicillinrezisztens Staphylococcus aureus tenyészett. A láb vízben való áztatását követően lábháti phlegmone és septicus lázmenet alakult ki. Ismételt röntgenvizsgálat után az osteomyelitis igazolódott. A bal láb I. ujjának enucleatióját és metatarsusreszekciót végeztünk. Naponkénti kötéscseréket végeztünk, sebtoilettel. Inzulinját diabetológus segítségével módosítottuk. A műtétet követő 7. hónapban a seb teljes gyógyulását értük el, a beteg szénhidrát-anyagcseréje rendeződött. Esetünk bizonyítja, hogy kiemelten fontos felhívni a beteg figyelmét a lehetséges szövődményekre (diabeteses láb és annak megfelelő ápolása). A lábszárfekély kezelése multidiszciplináris összefogást igényel. A kezelés a diabetológus és a sebész együttes munkáját jelenti, szükséges a szénhidrát-anyagcsere egyensúlyban tartása, valamint a seb rendszeres ellátása. Orv Hetil. 2018; 159(42): 1727–1730.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Bernadett Borda, Edit Szederkényi, Zoltán Hódi, Aurél Ottlakán, Viktor Szabó, and György Lázár

Absztrakt:

Bevezetés: A transzplantáció utáni halálozások legfőbb okai a cardiovascularis betegségek, amelyeknek egyik legfőbb rizikófaktora a diabetes mellitus. Célkitűzés: Vizsgálatunk célja volt, hogy felmérjük az újonnan kialakult diabetes mellitus előfordulási gyakoriságát és hatását az allograft funkciójára, valamint a HEART-pont alapján a cardiovascularis rizikó kockázatát. Módszer: Összesen 44 beteget vontunk be a vizsgálatba, akiknél értékeltük az alapadatokat, majd OGTT-vizsgálatot követően a betegeket három csoportba soroltuk, normál, emelkedett éhomi vércukorszint/csökkent glükóztolerancia és (az) újonnan kialakult diabetes mellitus. Az inzulinrezisztenciát HOMA-IR alapján értékeltük. Vizsgáltuk a vesefunkciót, valamint a HEART-pont alapján a cardiovascularis rizikót. Eredmények: Az alapadatok tekintetében a hideg ischaemiás idő (p = 0,016), a testsúly (p = 0,035), a BMI (p = 0,025) és a HbA1c (p = 0,0024) szignifikánsan különböztek a normál és a diabeteses betegek között. A vesefunkció tekintetében a szérumkreatinin- (p = 0,0013), eGFR- (p = 0,0026), valamint karbamid- (p = 0,0157) értékek szignifikánsan különböztek a normál és a diabeteses betegek között. A HOMA-IR tekintetében a normál és a diabeteses betegek között szignifikáns különbség volt (1,69 ± 0,51 vs. 6,46 ± 1,42; p = 0,0017). Következtetés: A cardiovascularis kockázat csökkenthető, az allograft túlélése növelhető a diabetes mellitus időben történő felismerésével és kezelésével. Orv Hetil. 2017; 158(38): 1512–1516.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Csaba Földesi, Attila Kardos, Attila Mihálcz, Zoltán Som, Gabriella Hódi, Péter Andréka, and Tamás Szili-Török

A pitvarfibrilláció a leggyakoribb tartós szívritmuszavar, amelynek prevalenciája az utóbbi évtizedekben egyre nőtt és így népegészségügyi problémává vált. Az antiaritmiásgyógyszer-választék bővülése ellenére a pitvarfibrilláció farmakoterápiájának továbbra is jelentős korlátai vannak. Mindezek miatt egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a nem gyógyszeres megszüntetést és ritmusmegőrzést célzó technikai fejlesztések, köztük a legnagyobb fejlődést és perspektívát mutató transzkatéteres ablatiós technikák, amelyekhez energiaforrásként jellemzően rádiófrekvenciás energiát használunk. Az ablatiós technikától és a nem elhanyagolható interperszonális különbségektől függően (mind az operatőr, mind a beteg oldaláról) a rádiófrekvenciás ablatio alkalmazása esetén olyan, potenciálisan életveszélyes szövődményektől is kell tartani, mint a tüdővénák stenosisa, illetve atriooesophagealis fisztula kialakulása. A cryoablatio a transzkatéteres ablatio olyan speciális formája, amely nem égetéssel, hanem fagyasztással szünteti meg az aritmiaszubsztrátot. A cryoballonos ablatio során a tüdővénákat átmenetileg ballonnal okkludáljuk, majd a vénaszájadék körkörös fagyasztása révén érhető el a tüdővéna komplett izolációja, amely a paroxizmális pitvarfibrilláció ablatiós kezelésének sarokköve. A cryoballonos ablatióval a rádiófrekvenciás ablatióval megegyező tartós aritmiamentesség érhető el megnövekedett biztonságosság mellett. Intézetünkben hazánkban elsőként végeztünk cryoballonos ablatiót paroxizmális pitvarfibrillációban szenvedő betegeken. Az ennek kapcsán közölt jelen összefoglalóval szeretnénk felhívni a figyelmet e módszer előnyeire, amely viszonylagos egyszerűségével lehetővé teheti, hogy a jövőben e beavatkozás gyorsan és széles körben elterjedjen.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Bernadett Borda, Edit Szederkényi, Csaba Lengyel, Tamás Várkonyi, Zoltán Hódi, Éva Kemény, Viktor Szabó, and György Lázár

Absztrakt

Bevezetés: A vesetranszplantáció után az egyik leggyakoribb szövődmény az újonnan kialakult diabetes mellitus. Célkitűzés: A szerzők célja volt, hogy a vesetranszplantáció után felmérjék a cyclosporin-A-t (n = 95) és tacrolimust (n = 102) szedők körében az újonnan kialakult diabetes mellitus előfordulási gyakoriságát, és ennek hatását a T-sejt-mediált rejectio gyakoriságára. Módszer: Transzplantáció után egy évvel vizsgálták az életkort, a laboratóriumi eredményeket, a vesefunkciót és morfológiát. A szövettani mintákat az 1997-es Banff-klasszifikáció 2007-es módosítása alapján értékelték. Eredmények: A cyclosporin-A-alapú immunszuppresszióban részesültek körében 12%, a tacrolimust szedőknél 24% volt az újonnan kialakult diabetes mellitus előfordulási gyakorisága (p = 0,002). Az albumin nem, de a húgysavszint (p = 0,002), valamint a recipiens életkora (p = 0,003) szignifikánsan eltért a diabeteses és nem diabeteses betegcsoportok között. A vesefunkciót vizsgálva a szérumkreatinin, a becsült glomeruláris filtrációs ráta, a szérumurea nem különböztek szignifikánsan. A szövettani mintákat vizsgálva az újonnan kialakult diabetesmellitus-csoportban a T-sejt-mediált rejectio szignifikánsan nagyobb arányban fordult elő (13 vs. 8 beteg; 37% vs. 6%; p = 0,001). Következtetések: Az újonnan kialakult diabetes mellitus kóros hatása már a korai időszakban megmutatkozik a vese morfológiáján. Orv. Hetil., 2015, 156(19), 785–789.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Bernadett Borda, Edit Szederkényi, Aurél Ottlakán, Éva Kemény, Viktor Szabó, Zoltán Hódi, and György Lázár

Absztrakt

Bevezetés: A transzplantációs várólistán szereplő betegek számának folyamatos növekedése miatt az ideális donor kritériumainak kibővítésére van szükség. Célkitűzés: A szerzők azt a kérdést vizsgálták, hogy vesetranszplantáció után egy és öt évvel van-e szignifikáns különbség a vesefunkcióban és/vagy -morfológiában a marginális és ideális donorból származó vesével rendelkező betegek között. Módszer: A vizsgálatba 275 beteget vontak be, közülük 97 marginális és 178 „ideális” veserecipiens volt. A marginális és az „ideális” veserecipiensek körében vizsgálták a donoralapadatokat és elemezték a transzplantáció után egy és öt évvel a funkcionális és hisztopatológiai változásokat. Eredmények: A graft funkcióját vizsgálva a transzplantáció után egy évvel nem volt különbség a két betegcsoport között, míg az ötödik évben a szérumkreatinin szignifikánsan magasabb (p = 0,0001) és a glomeruláris filtrációs ráta szignifikánsan alacsonyabb volt (p = 0,003) a marginális veserecipiensek csoportjában az ideális veserecipiensek csoportjához képest. A vese morfológiai elváltozásait vizsgálva már egy évvel a transzplantáció után a tubulitis (p = 0,014), valamint az interstitialis gyulladás (p = 0,025) szignifikánsan gyakoribb volt a marginális veserecipiensek csoportjában. Következtetés: A vesetranszplantáció után egy évvel a vese funkciójában még nincs szignifikáns különbség a marginális és „ideális” veserecipiensek között, de a szövettani elváltozásokban már szignifikáns különbség mutatkozik. Orv. Hetil., 2016, 157(8), 298–301.

Restricted access