Search Results

You are looking at 1 - 7 of 7 items for

  • Author or Editor: Zoltán Völgyi x
  • All content x
Clear All Modify Search
Orvosi Hetilap
Authors: Zoltán Völgyi and Makszim Szavin

A különböző betegségekben elhaltak szekciójakor nemritkán látható a szívizomban korábban lezajlott szívinfarktus, melyről sem a betegnek, sem kezelőorvosának nem volt tudomása (néma szívinfarktus), és csak mint szekciós melléklelet kerül megállapításra. Célkitűzés: a néma szívinfarktus gyakoriságának, az életkilátásokat meghatározó szerepének, felismerhetőségének és prognózisának vizsgálata a lokalizáció függvényében. Módszer: 10 év alatt végzett 1568 szekció boncolási anyagának retrospektív elemzése, az adatok statisztikai értékelése. Eredmények: 470 beteg (30%) élete során szívinfarktust szenvedett el. Közülük 177 (37%) volt akut eset, melynek 90%-a élőben felismerhető volt, és a halál oka az infarktus, illetve annak közvetlen szövődménye volt. 293 (63%) esetben találtak idült szívizomelhalást, melyek közül 109 (37%) volt élőben felismert, 184 (63%) pedig néma infarktus, a nők és a férfiak aránya közel azonos (90/94 fő). Idült szívizomelhalásban cardialis okból – döntő többségében szívelégtelenségben – 97 (32%), extracardialis megbetegedésben pedig 196 (68%) beteg hunyt el, többségük stroke következtében, elsősorban inferior infarktusban szenvedők. Következtetések: A szívinfarktus gyakoribb betegség, mint azt a szekció nélküli klinikai és epidemiológiai adatokból vélni lehet, prognózisa pedig jobb, mivel a betegek 42%-a extracardialis megbetegedésben hal meg, életkoruk nem rövidebb a szívinfarktus nélküli betegekénél. A néma szívinfarktusok ismerete teszi lehetővé a beteg terhelhetőségének megítélését, kezelését és a recidíva megelőzését.

Restricted access

A szerzők az endoszkópos retrográd cholangiopancreatographia során kialakult szövődmények közül a viszonylag ritkán előforduló perforációkról (0,3–1%) számolnak be. Ezen szövődmények három fő típusát ismertetik keletkezési mechanizmustól és lokalizációtól függően. Az irodalom áttekintésével megállapítják, hogy leggyakoribb a periampullaris perforációk előfordulása és ritkább a peritonealis típusúaké. Az előbbiek döntő többségükben konzervatív terápia mellett gyógyulnak, míg utóbbiak esetében általában műtét szükséges. Felhívják a figyelmet a gyors diagnózis fontos prognosztikai szerepére, és arra is, hogy amennyiben alarmírozó tünetek lépnek fel (peritonealis izgalmi jelek, szeptikus tünetek), sebészeti konzílium, ellátás javasolt. Áttekintik az ismert, szövődményre hajlamosító tényezőket (például műtét utáni állapotok, tűkés-papillotomia, intramuralis kontrasztanyag adása, elhúzódó vizsgálat), amelyeknél eleve fokozott körültekintéssel kell a vizsgálatot elvégezni. Saját betegeik négy ezrelékében (10/2400) következett be perforáció, amelyből 9 periampullaris volt, egy pedig üreges szervi perforáció. Hat esetben történt műtét, halálos szövődmény nem volt. A szerzők megállapítják, hogy az egyénre szabott terápia alkalmazásával a perforációk halálozási aránya a korábbi 30–40%-ról jelentősen csökkenthető. Orv. Hetil., 2014, 155(7), 248–254.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Zoltán Völgyi, Tünde Fischer, Mária Szenes, and Beáta Gasztonyi

Korábban a posztoperatív epeúti sérüléseket sebészi úton kezelték, azonban a 90-es évektől a sérülések ellátását az endoszkópos módszerek vették át. Ezen szövődmények elsősorban a laparoszkópos műtéteket követően fordulnak elő. Amennyiben epeúti sérülésre van gyanú, a szoros endoszkópos és sebészi együttműködés elengedhetetlen. Az epeutak mielőbbi endoszkópos vizualizációja szükséges a sérülések igazolására, illetve a lokalizáció megítélésére. Többfajta endoszkópos módszer is hatásos az epeműtét utáni sérülés kezelésére. A döntő tényező a duodenalis és a biliaris nyomás kiegyenlítése, ezáltal az epe elfolyásának biztosítása és a sérülés gyógyulásának elősegítése. Az önmagában végzett endoszkópos sphincterectomia vagy az endoszkópos sphincterectomia és az azt követő stentbehelyezés alkalmas erre. Epeúti szűkületek megoldására többszörös stentelés javasolt, amelynek hosszú távú hatásai is jó eredménnyel kecsegtetnek.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Zoltán Völgyi, Tünde Fischer, Mária Szenes, György Tüske, Péter Vattay, and Beáta Gasztonyi

A szerzők egy, a kórházukban új módszer bevezetéséről és annak egyéves tapasztalatairól számolnak be. Epehólyagkő esetén az esetek egy részében epeúti kő is fennáll egyidejűleg. Utóbbi diagnózisa időnként könnyű, más esetekben azonban igen nehéz. A diagnózis felállításában az új képalkotók (endoszkópos ultrahang, mágneses rezonancia cholangiopancreatographia) segítségül szolgálhatnak. Amennyiben a choledochuskő gyanúja miatt végzett preoperatív endoszkópos retrográd cholangiopancreatographia (ERCP) sikertelen, randevú-ERCP-t, azaz laparoendoszkópiát végeztek. A szerzők a módszer nemzetközi irodalmának áttekintése és annak technikai leírását követően 10 saját esetről számolnak be, amelyek minden esetben sikeresek voltak. Hangsúlyozzák az új módszer előnyeit bizonyos betegcsoportban a hagyományos, szekvenciális módszerrel (preoperatív ERCP, majd laparoszkópos cholecystectomia) szemben, és felhívják a figyelmet azokra a technikai trükkökre, amelyekre szert tettek az eddigi műtétek során. Végül kiemelik a teammunka jelentőségét, amely a beavatkozás indikációjában, megszervezésében és kivitelezésében is feltételezi a gasztroenterológus, sebész és aneszteziológus együttműködését.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Mária Szenes, Gyöngyi Nagy, Edit Gyömbér, Bettina Girán, Tünde Fischer, Zoltán Völgyi, and Beáta Gasztonyi

A vastagbélbetegségek intraluminalis diagnosztikájában a kolonoszkópia arany standardnak tekinthető, előnye, hogy szövettani mintavételre, terápiás beavatkozásra is van lehetőség. Technikai okokból nem kivitelezhető totális kolonoszkópia (stenosis, súlyos gyulladás, előrehaladott diverticulosis, anatómiai eltérések) vagy a beteg elzárkózása esetén napi rutinban radiológiai módszer (kettős kontrasztos kolonográfia) áll rendelkezésre a vastagbél teljes áttekintésére. Az újdonságnak számító colonkapszula elterjedése egyelőre még várat magára. Bélbetegségek esetén a lokális terjedés, a környező és a távoli szervekre való kiterjedés megítélése is fontos kritérium. A korrekt diagnosztika a terápia tervezésének nélkülözhetetlen alapja. A CT-kolonográfia standardizálható képalkotóként egy ülésben nyújt fontos információt az intraluminalis eltérésekről, a környezetre való terjedésről, a hasi státusról. A gyors, szedációt nem igénylő, minimálinvazív technika, a multidetektoros CT-k elterjedése széles körben teszi alkalmazhatóvá. Célkitűzés: A szerzők a CT-kolonográfia helyét keresik a vastagbél nem daganatos megbetegedéseinek diagnosztikájában, a colorectalis carcinoma szűrésében és a tumorstaging során. Módszer: A közlemény 92 férfi (átlagéletkor 61,2 ± 12,3 év) és l46 nő (átlagéletkor 61,4 ± 12,5 év) adatait dolgozza fel, akiknél a Zala Megyei Kórházban 2002 szeptemberétől 2007 januárjáig CT-kolonográfia történt. Áttekintettük az indikációk, a vizsgálatok kivitelezési protokollját, valamint a további teendőket meghatározó eredményeket. Eredmények: A 238 vizsgált beteg közül 29%-ban a nem vagy részlegesen kivitelezhető hagyományos kolonoszkópia miatt került sor CT-kolonográfiára. 45/238 főnél (19%) colonszűkület, 23/238 főnél (10%) fájdalomérzés, a compliance hiánya, technikai nehézség volt a sikertelenség oka. Az utóbbi 23 személynél 60%-ban fedeztünk fel organikus bélmegbetegedést. 151 esetben (63%) a hagyományos kolonoszkópiától való elzárkózás miatt történt elsőként a radiológiai vizsgálat, minden második betegnél kóros eltérést találtunk. A metodika betanulását célozva, a betegek beleegyezésével 19/238 esetben (8%) totális kolonoszkópiát követően a CT-kolonográfiát is elvégeztük. Következtetések: A colorectalis betegségek diagnosztikus algoritmusában a CT-kolonográfia nem vagy részlegesen kivitelezhető hagyományos kolonoszkópia esetén ajánlható diagnosztikus eljárás.

Restricted access
Clinical and Experimental Medical Journal
Authors: Tünde Fischer, Márta Tiboly, Péter Tóth, Mária Szenes, Zoltán VÖlgyi, Otília Bali, and Beáta Gasztonyi

Abstract

Whipple's disease is a chronic, systemic, relapsing bacterial illness, which always has a fatal outcome without treatment. It represents a significant diagnostic challenge for both clinicians and pathologists. In 80% of cases, the disease affects middle-aged white men belonging to the Caucasian race. Case report: The authors present three cases and review the aetiology, clinical features, presumed pathomechanism and the possibilities of treatment. Conclusion: Several immunologic mechanisms underlying Whipple's disease have emerged, but their primary or secondary nature has not yet been elucidated. First of all, this is a gastrointestinal disease; however, extraintestinal symptoms may often precede final diagnosis by several years. The histological hallmark for the diagnosis is the presence of numerous macrophages in the duodenal mucosa showing periodic acid — Schiff (PAS)-positive inclusions as well as polymerase chain reaction. The choice of antibiotics and the duration of therapy are empirical, but in most cases, there is an immediate response to the treatment. Relapses are common, particularly in patients with central nervous system involvement.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Tünde Fischer, Márta Tiboly, Péter Tóth, Mária Szenes, Zoltán Völgyi, Otília Bali, and Beáta Gasztonyi

A Whipple-kór egy krónikus, szisztémás, relapsusokkal kísért, kezelés nélkül halálos kimenetelű bakteriális megbetegedés, amely jelentős diagnosztikus kihívást jelent mind a klinikusok, mind a patológusok számára. A betegség az esetek 80%-ában a középkorú, fehér, kaukázusi férfiakat érinti. Célkitűzés: A szerzők három eset kapcsán mutatnak rá a kórkép diagnosztikájának nehézségeire, valamint irodalmi áttekintést adnak a betegség etiológiájáról, klinikumáról, feltételezett patomechanizmusáról, valamint a kezelés lehetőségeiről. Következtetés: A kórkép kialakulásában immunológiai tényezők játszanak szerepet, azonban még nem tisztázott azok primer vagy szekunder jellege. Elsősorban a bélrendszer betegsége, azonban az extraintestinalis tünetek gyakran évekkel, évtizedekkel megelőzik az intestinalis tünetek megjelenését és a diagnózis felállítását. A betegség igazolásának klasszikus eszköze a vékonybél-biopsziás minták perjódsav-Schiff festése, valamint a kórokozó polimeráz láncreakcióval történő igazolása. A megfelelő antibiotikum kiválasztása és a terápia időtartama empirikus, azonban a kezelésre a legtöbb esetben azonnali válasz következik be. A relapsusok különösen központi idegrendszeri érintettség esetén gyakoriak.

Restricted access